„Ülök a padon, nézem az eget.
A Central-park nem a Margitsziget.
Itt minden szép, kapok amit kérek,
Milyen furcsa íze van a kenyérnek.”

Márai Sándor: Nosztalgia

Június 4-én érkeztünk meg a nyugat-svédországi Strömstadba másfél nap autózás után. A hosszú út kiszívta minden erőnket, és nem tudtunk, csak az evésre és az alvásra gondolni. Több fokkal hűvösebb volt itt, mint a kontinensen. És más íze a kenyérnek. Arra emlékszem még, hogy a testvérem hozott fel minket északra, hősiesen végig vezetve a sok-sok kilométert szinte megállás nélkül.

Sokáig az újdonság foglalta el a gondolatainkat. Új miliő, új emberek, új ízek. Pár év az újjal telt el, és nem volt helye az emlékezésnek. Meg kellett tanulni a nyelvet, meg kellett ismerni a dolgok menetét. Emlékszem, az első munkám lépcsőház takarítása lett. Nagyon sok mindent észben kellett tartani. Először is azt, hogy hol vannak a munkaeszközök. Aztán, hogy milyen tisztítószereket kell használni. Utána pedig a hely, a sok lépcsőház és alagsor megjegyzése. De nem mondhatnám, hogy könnyű lett volna például egy bevásárlás. Gyakran kerestem még a megszokott (magyar) termékeket, és nyilván nem találtam azokat sehol. Helyettük vagy mást lehetett kapni, vagy egyáltalán nem volt olyan. Lassan a főztjeim is átalakultak – leginkább fúziós konyhává. Volt ott minden: egy kis olasz, egy kis magyar, egy kis kínai, egy kis svéd. Elmaradt a túrórudi, lett helyette például svéd sajttorta. Szerencsére mindenki értett angolul, bár nem mindenki szeretett angolul beszélni, és én még akkor két-három szót tudtam csak svédül. De az anyósomtól gyorsan megtanultam pár hasznos kifejezést. (Pl. úristen!) A munkahelyemen eleinte angolul beszéltünk, de aztán a takarítóból átavanzsáltam beteggondozóvá. Ott muszáj volt az öregekkel svédül tárgyalni. Ekkor a kedvenc kifejezésem az lett, hogy mindjárt jövök. És igen, ekkor már hat év eltelt. Ekkor szólaltam meg először az új nyelven. Addig csak passzív tudásom volt, vagyis sok mindent megértettem, de aktívan nem tudtam használni a nyelvet. Azért is ilyen rengeteg idő, mert a legtöbb emberrel tudtam angolul beszélni. Viszont az önkifejezésnek nem tett jót a hat év „hallgatás”. Ezért inkább rajzoltam vagy festettem.

A nagy áttörésnek a tizedik évet tartom. Akkor jutottam el arra a pontra, hogy ismét tudtam magyarul írni, alkotni. Egzisztenciális válságba kerültem, és az engem ért sérelmeket akartam megbosszulni. Továbbá nem akartam többé meghajolni senki előtt Svédországban, nem akartam a kötelező mosolyálarcot viselni folyton. Úgy éreztem, van mit mondanom tíz év hallgatás után. Így írtam meg az első olyan verseskötetemet, amit ki is adtak (Ilyen svéd, 2015). Jól elpáholom benne a szent svédeket, elmesélem, hogy itt sem kolbászból van az a bizonyos kerítés. Ezt persze lehet úgy (félre)érteni, hogy honvágyam támadt Magyarország irányába, ezért csepülöm a svédeket. (Már ha csak a svédeket csepülném. Irónia.)

Félrevezető lehet a honvágy, mert valami olyasmi után vágyakozunk, ami már nem létezik. Nosztalgia a gyermekkor, az ifjúság iránt, pedig semmi sem olyan már, mint amikor elhagytuk azt a vidéket. Vagyis becsapás. Ha már szóba került a honvágy, elmondom, mi is az a hiány, amit valóban hiánynak élek meg, majdnem honvágynak, de nagyon majdnem! Hiányzik a közvetlen családom, akik Magyarországon élnek. Ha más országban élnének, az után vágyakoznék, hogy oda mehessek. De jelenleg az ő tartózkodási helyük megegyezik azzal a hellyel, amit 2003-ban elhagytam, végleg. A nyelv hiányzik még. Az, hogy szabadon fecseghessek magyarul a barátaimmal. Hogy bemenjek a városi könyvtárba, és kivehessem magyarra fordítva teszem azt Zsadant, vagy a legújabb magyar regényekért álljak sorban a könyvesboltban. Ezek bizony hiányoznak. Hiába kölcsönzök svéd nyelvű könyveket, vásárolok svéd vagy norvég, esetleg angol nyelvű könyveket százszámra. Az a nyelv, amin gyerekként megtanul az ember, az az anyanyelve, nekem pedig az a magyar. És a legnagyobb aktív szókinccsel is ezen a nyelven rendelkezem. Ezért írok magyarul. Próbáltam többször is svédül verset írni, és rendszeresen fordítok a barátok segítségével magyarról svédre. De istenigazából a svédről vagy norvégról magyarra megy a legjobban, és nem visszafelé.

Tehát a honvágy és a hiányérzet nem ugyanaz. Aztán hogy a honvágy mennyire nagy becsapás, ezzel az első alkalmakkor szembesül az ember. Azon alkalmakkor, amikor egy-két év után visszalátogat (mint turista), és keresi azokat a RÉGI dolgokat, amik már nincsenek meg. Egy régi kávéház, a gyerekkori iskola, a szomszéd néni, a tiszta utca, a mozi, a Nebuló cukorka és így tovább. Azt hisszük, vágyunk vissza. Azt hisszük, az a régi Magyarország (a gyerekkori, az ifjúkori, a múltkori) még megvan. Pedig nincs. Nyilván az idő során ott is változik minden. Hol ide, hol oda. Ezért érzünk csalódást. Persze így könnyebb fogni a koffert (benne két kiló kenyér, szalonna, Domonkos István után szabadon), és visszamenni külföldre. Aztán megint hórukk, megint valami dolgunk akad Magyarországon. De félünk a csalódástól piszkosul. Nehezen megy a repülőjegy lefoglalása (is). Erre pár magyar megjegyzi, micsoda (haza)áruló vagyok. De arról, hogy nekem mi a haza, majd legközelebb írok.