Az előző film befejeztével az X-aktákat a változatosság kedvéért ismét megnyitották, a sorozat folytatódott tovább, de pár év elteltével végleg elhalt. Chris Carter tudta, hogy az egykori sikereket már nem támaszthatja fel, ám valamiért mégis úgy döntött, hogy egy újabb nagyjátékfilmbe vág bele. Ennek a visszatérésnek a filmet látván egyértelműen nem az volt a célja, hogy feltámassza a sorozat szellemét, hanem hogy végérvényesen lezárja azt.

Pedig a számtalan előzetes beharangozó ígéretes filmet jósolt, az öröm mégis korainak bizonyult. Az X-akták: Hinni akarok esetében ugyanis az a fura helyzet állt elő, hogy nem a már bevett sémákhoz fordul, mint például az idegen lények létezését eltitkoló összeesküvés-elméletek, hanem a két ex-ügynök kapcsolatához, akik közül az egyik a világtól távol éli remeteéletét, a másik pedig visszatért eredeti szakmájához. Kettejüket egy FBI ügynök eltűnése hozza újra össze, akit csak Mulder segítségével találhatnak meg. A szakállat növesztett és munkájából eltávolított ügynökben ugyan még van hit (legalábbis szeretne hinni), ám a derekát nem akarja beadni, még a kissé megöregedett Scully kérésére sem. Majd váratlanul mégis úgy dönt, hogy vállalja a feladatot, ám egykori társa nélkül nem tudná véghez vinni. Scully azonban nem bírna ki még egy idegtépő, és életveszélyes kalandot. Elege lett belőle, feladta, és inkább egy kórházban ápolt beteg kisfiúnak él.

A rendező valójában Muldernek és Scullynak, valamint az ő kalandjainak állít emléket a sorozat elvetemültebb hívei előtt. Ékesen bizonyítja ezt a korábbi részekre, különösen az utolsó néhány évadra való folyamatos hivatkozás, úgyhogy aki ezeket nem látta, vagy nem ismeri a történetet, kicsit meg fog lepődni hőseink ágyjelenetén. Ami még erősíti az egykori ügynökök viszonyára fektetett hangsúlyt, az maga a nyomozás gyengén kivitelezett, mellékszállá való "alacsonyítása". Jogosan merül fel a kérdés: mi végre elkészíteni egy olyan X-aktákat, amelyben a lényeget, az esszenciát adó ügyfeltárás már csak szükséges kellék? Ha belegondolunk, ez már valóban az X-akták végnapjait, vagy már csak az utolsó utáni kínszenvedéseit jelenti. A főszereplők csendesen elnosztalgiáznak a régi szép időkön, miközben egy olyan nyomozásban vesznek részt, melyben egy látnoki képességekkel megáldott pedofil pap vezeti a rendőröket. A szálak egy titkos orosz szervezethez vezetnek, akik Frankenstein mintájára különböző testrészekből akarnak embert kreálni. Az ennél korábban eredetibb ötleteket is felmutató Chris Carter tárháza, úgy látszik, teljesen kimerült, mert erejéből csak egy szimpla krimi történetre futotta, melyet minimális misztikummal fűszerezett meg. Mindezek tetejébe egy olyan szentimentális befejezéssel zárja le a filmet, amely több mint méltatlan az X-akták legendájához. Mulder és Scully mindent maguk mögött hagyva akarnak elmenni, ahogy ők mondják: azért, nehogy a "Sötétség" utolérje őket. De bárhová mennek, ez a rejtélyes fenyegetés sosem fog enyhülni, és a kör ezzel végleg bezárul.

Mindebből mi marad meg nekünk, nézőknek? Némi nosztalgiával egybekötött hiányérzet a régi epizódok után. Semmi több.

Érdekes módon, a sorozatnak alig fedezhetőek fel az utóhatásai, legfeljebb a szintén Chris Carter által kiötlött Millenium sorozat, vagy a Men in black - Sötét zsaruk (1997) fergetegesre sikerült, fekete öltönyösökkel tarkított ufó paródiája. Az ügynököket alakító színészek, David Duchovny és Gillian Anderson temérdek filmszerep után talán egy idő múlva ki tudnak törni a skatulyából, és nevüket hallva vagy arcukat látva a nézők nem fognak azonnal Mulderre és Scullyra asszociálni. Carter pedig belekezdhet majd végre egy olyan filmbe, amelynek remélhetőleg semmi köze nem lesz az aktákhoz. Hinni akarom, hogy így lesz.