Az eseményt Vinczellér Katalin azzal a kérdéssel indította, hogy kinek mi volt az első antológia-élménye olvasói oldalról. Ő maga elárulta, hogy fiatalkorában az antológiát „irodalomellenes” műfajnak tartotta, mert csak az úgynevezett „Katalin-antológiával” találkozott, amely minden évben különböző ismert női nevekhez kapcsolódó alkotásokat gyűjtött csokorba, különösebb koncepció nélkül. Az első pozitív élménye az Ami a szívedet nyomja című svéd gyermekverseket összegyűjtő kötet volt. Czakó Zsófia a mai napig úgy tekint magára mint olvasóra, aki szeret írni. Az első konkrét antológia-élménye viszonylag friss: az Ők is boldogan éltek? című kötet, amelyben csak férfiírók gondolták újra ismert mesék befejezését. A mesék egyébként is nagy hatást gyakorolnak rá, szereti azok alaptörténet-szálát átemelni novelláiba, vagy csak inspirálódni belőlük. Kiderült, hogy mindig nagyon intenzíven átéli, amit olvas, ezért gondolja nehezebben befogadható műfajnak a novellát a regénynél, mert kevesebb idő és terjedelem áll rendelkezésre átlényegülni.

Péczely Dórának az első meghatározó antológia-élményei a Benedek Elek által válogatott Arany, illetve Ezüst mesekönyv, amelyek a világirodalom legszebb meséit fűzik csokorba. Itt találkozott például először keleti mesékkel is. Ezenkívül a Körkép és a Szép versek sorozatokat emelte ki. Annak az igénye, hogy szeretne egy ifjúsági irodalommal foglalkozó antológiát kiadni, egyértelműen megfogalmazódott benne, arra azonban kezdetben nem gondolt, hogy egy egész sorozat megjelentetésére lesz majd lehetősége. Az első kötet, a 2017-ben megjelent Szívlapát teljes koncepciója -- hogyan áll majd össze a kötet, ki számít "kortárs" költőnek, hány vers kerül a kötetbe -- egy év alatt alakult ki, eleinte 200 körüli verssel számolt a szerkesztő, de ez a szám végül 150 lett.

Vinczellér Katalin arról kérdezte Péczely Dórát, miben változott a szerkesztői attitűdje az elmúlt öt év során. Dóra eleinte azon vívódott, tudja-e majd hitelesen közvetíteni, hogy ismeri a fiatalok olvasási szokásait. Mint kiderült, a Szívlapát sikerén felbuzdulva a későbbi köteteket már sokkal bátrabban szerkesztette, olyan szövegeket is beválogatott, amelyeket korábban nem feltétlenül mert volna; például a Szevasz antológia elejére Nádasdy Ádám novelláját, amelynek idősebbek a szereplői.

A megjelent négy könyv többféle szempontrendszer alapján csoportosítható: a Szívlapát és a Lehetnék bárki című kötetek verseket gyűjtenek össze, míg a Szevasz és a Tízig aludni novellákat; illetve míg a Szívlapát és a Szevasz csak kortárs szerzők műveit vonultatja fel, addig a Lehetnék bárki és a Tízig aludni „kortalan” klasszikus szerzők műveit is, amelyeket fiatalon írtak.

Vinczellér Katalin megkérdezte a beszélgetés résztvevőit, mit gondolnak arról az állításról, mely szerint „a prózára meg kell érni”. Péczely Dóra ezzel teljesen egyetértett, hiszen statisztikailag bizonyított tény, hogy az első novellakötetes szerzők életkora jóval magasabb, mint az első verseskötetettel jelentkezőké, ezért is emelte fel az antológiák szerzői korhatárát harmincról harmincöt évre. Nagy szívfájdalom volt számára, hogy végül csak huszonöt novella maradhatott, hiszen ez igen apró csippentés a ma alkotó tehetséges, fiatal írók műveiből. Czakó Zsófi is jogosnak találta a fentebbi állítást, úgy gondolja, kifejezetten a novellaíráshoz kell megérni, mert olyan szempontból sokkal nehezebb dolga van a szerzőnek, hogy míg egy regényben építkezhet a már jól megalkotott karakterekre, addig egy-egy novellában mindig újra kell teremteni azokat. Örül, hogy most már egyre több olyan témáról is lehet írni, és beszélni, amelyről az ő kamaszkorában még nem lehetett.

Péczely több forrásból válogatta össze a kötetekben megjelent szerzőket és műveket: figyelte, kik jelennek meg kedvenc folyóirataiban, kik kapnak díjakat harmincöt éves koruk előtt – így akadt rá például Ádám Szilamérra. Felmerült a kérdés, hogy a klasszikus szerzők műveivel kapcsolatban érzett-e késztetést, hogy szerkessze őket – a válasz egyértelműen igen volt. Tudja, hogy nem minden beválogatott novella hibátlan a klasszikusok közül sem – itt kiemelte Csáth Géza Hajnali elbeszélés című művét –, azonban mindegyik esetében azt érezte, hogy jól és fontos üzenetet tudnak átadni a fiataloknak, így a kötetben van a helyük. Igyekezett arra is figyelni, hogy elsősorban ismert szerzők kevéssé ismert művei kapjanak helyet az antológiákban.

Czakó Zsófi fel is olvasott a Tízig aludni című kötetben megjelent novellájából, amely a fiatalok viszonyát dolgozza fel szüleikkel, az életükbe belépő felnőttekkel, illetve dilemmáikat a párválasztással kapcsolatosan; azt, hogy hogyan lehet például a túlzott törődés is terhes. Kiderült, hogy Péczely Dóra olvasta korábban Czakó Zsófi novelláskötetét, így talált rá a munkáira. Ehhez a szöveghez kapcsolódóan még szóba került, milyen érdekes, hogy mennyivel közvetlenebb szülő-gyerek viszonyról számolnak be a kortárs szerzők, mint a „kortalanok”.

A beszélgetés moderátora felvetette, hogy a darwinista irodalomtudomány szerint a történetmesélés sötétebb módja értelmezhető úgy, mint egyfajta adaptív viselkedés a túléléshez. Vinczellér Katalin úgy gondolja, ez a metódus jelenik meg az antológiákban is a dacosabb, keményebb történeteknél, a küzdelmek és a konfliktusok szerepeltetésével. A társalgás résztvevői megegyeztek abban, hogy ezek megélése kulcsfontosságú a felnőtté válás során, így olvasni róluk szintén  fontos lehet. Vajon vidám dolgokról lehet-e úgy írni, hogy az ne legyen giccses? Péczely Dóra szerint egyre hangsúlyosabb az irodalomban a humor, ami nagyon pozitív, hiszen felszabadító érővel bír; ő ezért is kedveli például nagyon Varró Dániel munkásságát. 

A kötetek fő témája a felnövés, ez mindig is nagyban foglalkoztatta az aktuálisan fiatal generációkat, így nem titkolt célja az antológiáknak, hogy példát mutassanak: más is kerülhet nehéz szituációkba, nem csak az olvasó – így nyújt támaszt a szöveg. Rájöhetünk, hogy nem különbözünk mindenben mindenkitől – ennek felszabadító ereje lehet –, kiváló segítség ennek felismeréséhez az irodalom, fogalmazódott meg a beszélgetés során. Czakó Zsófia azt is hozzátette, hogy az életünk során mindig akadnak újabb és újabb szituációk, amelyekben fel kell nőnünk – a folyamatnak sosincs vége, és ennek megvan a maga szépsége. Neki most például az anyasághoz és az ezzel járó feladatokhoz kellett felnőnie.

Azzal búcsúztak a résztvevők, hogy remélik, lesz még lehetőség az antológiákról beszélgetni, hiszen számos izgalmas témát felvetnek még az elhangzottakon túl is.

Fotó: Mariia Kashtanova