A Club Zero elit bentlakásos gimnáziumában diákok egy csoportja iratkozik fel a Tudatos táplálkozás elnevezésű tantárgyra, amelyet az iskola új tanárnője, Miss Novak tart. A kamaszok eltérő okokból döntenek a fakultáció mellett: környezetvédelem, aktivizmus, fogyás vagy plusz kreditek szerzése az ösztöndíjhoz egyaránt szerepel a motivációk sorában. A tantárgy célja az ételek lassú és tudatos elfogyasztása, a különböző ételcsoportok szelektálása és az étkezések előtti meditációs gyakorlat elsajátítása. Miss Novak azt vallja, hogy a fogyasztói társadalomban a túltermelő élelmiszeripar arra ösztönzi az embereket, hogy többet vásároljanak és egyenek, és szerinte ezt csak úgy lehet mérsékelni, ha egyre többen csatlakoznak a tudatos táplálkozás mozgalmához.

A fiatalok eleinte némileg szkeptikusan, de lelkesen követik Miss Novak útmutatásait. Vannak, akik rögtön elköteleződnek az életmódváltás mellett, már a következő ebédszünetben minden falat előtt koncentrálnak a ki- és belégzésre, alaposan megrágják az ételt, ám vannak, akiknek ehhez több idő és társaik biztatása szükséges. Ahogy telnek a napok, a csoporton belül titkos kötelék, egyfajta testvériség alakul ki, amikor pedig Miss Novak beavatja őket a Club Zero létezésének titkába, közösen elhatározzák, hogy bármi áron ehhez a gyülekezethez fognak tartozni, vagyis megtanulnak evés nélkül élni. Miss Novak magabiztosan állítja, hogy ez lehetséges, csak hinni kell benne. 

A főszereplők a Z generáció tagjai, és – egy fiú kivételével – jómódú családból származnak. A gazdag szülők nem tudják mire vélni a gyerekek viselkedését. Az identitásukat kereső diákokat olyan felnőttek veszik körül, akiknek fontosabb a látszat fenntartása és saját státuszuk megőrzése, mint az, hogy mi zajlik a gyerekeik lelkében, miközben bulimia, önsanyargatás, teljesítménykényszer és elvárások nyomasztják a fiatalokat. Az igazgatónő, Miss Dorset (Sidse Babett Knudsen) kedélyesen elfogadja Miss Novak saját márkájú gyógyteáját, hogy pár nappal később már tejjel, cukorral és édessüteménnyel igya meg – a szülőkhöz hasonlóan ő is csak eljátssza a felvilágosult gondolkodású felnőttet, de nem foglalkozik azzal, hogy mit is tanít pontosan az új oktató. Ennek ismeretében nem meglepő, hogy a bizonytalan és könnyen befolyásolható tinik Miss Novaktól kapják meg azt, amit a szülőktől nem, vagyis megértést és törődést. A tanárnő elméletébe vetett hit drasztikus lépésekhez vezet, ami egyfajta lázadás a részükről. Tetteikben jelentkezik az ifjúkori „haragban a világgal, a szülőkkel, a rendszerrel” érzése, mintha csak azt akarnák elérni, hogy végre valaki odafigyeljen rájuk. Vallásos áhítattal kitartanak küldetésük mellett, és személyes tragédiaként élik meg, amikor az iskola a történtek miatt elbocsátja a tanárnőt. Az más kérdés, hogy vajon Miss Novak viselkedése mennyire őszinte, valóban érdekli-e a diákok belső harca és magánya, vagy csupán az a vágy hajtja, hogy minél több követője legyen a szektát idéző Club Zerónak, akik az evés teljes megvonásával szeretnének eljutni a nirvánába. 

A Mia Wasikowska által megformált Miss Novak végig türelemmel fordul a gyerekekhez és biztatja őket, hogy ne adják fel, rendületlenül kitart elvei mellett és ügyesen manipulál. Voltaképpen karaktere beleillik napjaink influenszerkultúrájába, csak nem a közösségi média különböző platformjain (Instagram, TikTok) kebelezi be a fiatalokat, hanem intézményi keretek között, éppen a gimnáziumban, amely a védőburkot lenne hivatott nyújtani. A magániskolák elitista működése és az általuk biztosított privilégiumok ideális keretként szolgálnak ahhoz, hogy a filmkészítők egyedi történeteket bontsanak ki és reflektáljanak a kor társadalmi jelenségeire. Hausner a kosztümökkel és a berendezéssel is jelzi a külvilág és az iskola közötti kontrasztot. Míg szereplőit pasztellszínű és unisex egyenruhába öltözteti, és az iskola épülete letisztult és modern, addig a gyerekek otthoni közege élénk és harsány. 

Jessica Hausner szikár szatírájában az aprólékosan megtervezett forma elnyomja a tartalmat, a karakterek (életkortól függetlenül) kiforratlanok és a kritikai él fokozatosan halványul. A Club Zero az eat the rich hullámhoz csatlakozva a jóléti társadalom deviáns jelenségeit taglalja, viszont bátortalan és felületes ahhoz, hogy a filmet indító figyelmeztető kiírást betartva valóban hasson a nézőre, egy-két gyomorforgató jelenetet leszámítva nem provokatív, holott ügyesen megteremti a feszültséget – a thrillereket idéző suspense felcsigázza a nézőt, aztán ez a felépülő feszültség lassan kialszik, és elmarad a katarzis. Hausner filmje stílusában leginkább Yorgos Lanthimos műveire emlékeztet, de eszköztárában nem elég felkavaró, gondolatiságában nem elég mély.

A Club Zero a precízen megkomponált beállításaival és kameramozgásával, a markáns színvilágával és Markus Binder törzsi rituálékra emlékeztető zenéjével, valamint a színészek érzelemmentes játékával félúton elakad a tinivígjáték és a fajsúlyos szatíra között. Beteljesületlen ígéret marad csupán, melytől többet vártunk. 

Képek: Festival du Cannes