Másik ország. Húsz év. Kimondani is sok, nemhogy leírni. De mihez képest másik? Az egyik húsz év alatt szublimált. Helyette lett egy másik.

Vagyis csak egynek van helye, egy helyben vagyunk.

Egyszer azt mertem nyilatkozni, hogy kétszáz százalékos ember vagyok, mert száz százalék magyar, száz százalék svéd. Mennyire igaz ez vajon? Teljességgel biztosan nem, teljesen nem lehet valaki két ember: választani kell. Lehet, hogy a határok elmosódnak, kiradírozódnak. De mi az, ami arra készteti az embert, hogy menjen? Főleg húsz évvel ezelőtt, amikor még minden rózsásnak látszott. A gazdaság, a politika, a magánélet, a munka, minden. Rendben volt. Volt remény még az óhazában. Akkor meg minek elmenni? Nem lehetett volna várni vele?

Pontosan huszonhárom éve lehetett az. A technika és az angol nyelv segítségével már akkor is világjáró voltam. Láttam más országokat – bár sokszor csak virtuálisan. Akkoriban az volt a jó szokásom, hogy azokat, akikkel interneten megismerkedtem különböző csetszobákban, egyszer a valóságban is meglátogattam. Azért 2000 körül nem volt még mindenki a Facebook-on, mert nem volt Facebook, hanem mIRC volt, és az átláthatatlan csetdzsungel. Tanár voltam egy debreceni középiskolában. És a szünetekben a számítógép előtt ültem. Több oknál fogva, de az egyik fontos tevékenységem az angol nyelv gyakorlása volt. Akkor még Tinder sem létezett. Bár a csetek jelentős része párkeresésről szólt.

Egy csetpartnerem meglátogatott Debrecenben, aztán meg én őt Svédországban. Életemben először akkor jártam úgynevezett nyugati országban. Arra emlékszem, a legdöbbenetesebb felismerésem az lehetett, hogy itt (Svédország) minden működik. Vagyis az ablak passzol a keretbe, a mosogatószivacs nem mállik szét, a busz pontos, a villa nem görbül el evés közben, és így tovább. Akkor kezdtem el SAJNÁLNI Magyarországot. És ez a sajnálat a mai napig tart. Mert, ugye, arról nem tehetnek az ott élők, hogy a slendriánság, az anyaghiány, a pontatlanság, a hanyagság, a miközömnekemehhez keretbe nem passzoló ablakokat, szétmálló szivacsot, pontatlan buszközlekedést és görbe villákat eredményez. (Irónia.)

Vakrandira készültem. Felvettem a legszebb műszőrme kisbundám, a feketét. Kifestettem magam, és beszárítottam szőkére melírozott hajam. És a reptéren találkoztunk. A vakrandihoz nagy bátorság kell persze, és lehetőleg semleges, nyilvános terepen kell először találkozni. Azt szokták mondani, aki nem mer, az nem is nyer. Egy másik országba való költözéshez is kell, hogy vér legyen az ember pucájában. Emlékszem, vakrandim Svédországgal a stockholmi reptéren igen jól sikerült. Tetszett az, hogy minden működött, hogy a városba vezető út vörös aszfalt volt, hogy áprilisban még hó esett…

Más(ik) ország. Mennyire volt ez más? Először talán nem is annyira tűnt fel. De húsz év alatt egészen más lesz az ember. Mások szerint. Bennem egyetlen kontinuum. Én én vagyok. Apránként hasonulok, és elveszítem a kapcsolatom az óhazával. Elkopik belőlem. Nem sajnálom, nem lettem kevesebb, csak más. Nem akkora volt a különbség, hogy belebetegedtem volna. Hiszen Európa észak-nyugatabbi részére költöztem CSAK. Nem a távoli keletre, vagy a busmanokhoz. De garantálom, hogy azok is emberek! Ezek meg főleg. Azon túl, hogy minden működött, voltak hasonlóságok is. Nagyrészt hasonlóságok vannak. Ha számokban akarnánk kifejezni, talán kilencven százalék hasonló. Csak az a tíz százalék az, ami engem inkább svéddé tesz, mint magyarrá.

A vakrandi jól sikerült. 2003-ban fogtam az ingóságaim egy szerény részét, és kivándoroltam (sic.!). Nem mondom, hogy könnyű volt odahagyni a családomat, a barátaimat és a nyelvet. Ezek a mai napig hiányoznak. De kaptam cserébe mást, ami előre vitt és visz most is.

VAKTÉRKÉP

Vaktérkép az ország körvonalával,
vaktérkép folyókkal és tavakkal,
vaktérkép országhatárokkal,
vaktérkép megyehatárokkal,
vaktérkép vonalhúzóval,
vaktérkép vastag ceruzával,
színes ceruzával, színes filctollal,
vaktérkép Braille-lel vakoknak,
vakondoknak alagutakkal,
ásónyomokkal és lövészárokkal,
nem okos dolog
belekeverni a háborút,
vaktérkép békében,
tengerrel és sörrel,
napszemüvegben is hunyorítva,
tapogatva a határokat,
meddig mehetek el,
hogy a vaktérkép még vak maradjon?