Az eső ellenére szép számmal összegyűltünk a Kristály Színtér Nagyszínpada előtt. A szerencsésebbek esernyő alá húzódva, a bátrak viszont az időjárással mit sem törődve várták Tompa Andrea könyvbemutatóját. Elsőként rögtön egy részletet hallhattunk a szerző előadásában, mely a – kezdetben még megtévesztés gyanánt Matyinak nevezett – kislány betegsége miatt aggódó dajkát tárta elénk. Végigkövethettük, ahogy Erzsi és a férje kétségbeesetten igyekeznek orvosi segítséget szerezni a gyermek számára, a felkeresett otthonok azonban vagy lelakatolva állnak, vagy az új lakók húzzák be előttük ajtajaikat.

A zsidó doktorok közül senki „nincs visszajőve”.

Az 1940-es évektől az ezredvégig húzódó történet rendkívül tágas panorámát nyit meg az olvasó előtt. A feszített dramaturgiával megformált regényív számos csúcspontot tartalmaz, a sokféle fogalom és emberi sors felvillantása mellett ugyanakkor mégis mindvégig a hiány marad az egyik legfontosabb szervezőelve. Nagy Boglárka arra volt kíváncsi, hogy mi volt az első mozzanat vagy ábrázolni kívánt tapasztalat, amelyből a szöveg kiindulhatott. Tompa 1944 májusát említette, amikor is emberek százai tűntek el Erdélyből, a helyzet súlyosságát pedig tovább fokozta a bizonytalanság, a hiányzó tudás azzal kapcsolatban, hogy hova kerültek, és hogy visszatérnek-e egyáltalán valaha. Ugyan ma már nem titok, hogy mi történt velük, az utánuk maradt, tátongó űr a jelenben sem betölthető. A szerző elmondta, hogy ahhoz, hogy ezeket a felfoghatatlan, szavakba önteni lehetetlen tapasztalatokat némileg meg tudja közelíteni, mindenképp szűk fókuszú, csupán néhány emberre kiterjedő nézőpontot kellett találnia. Így esett a választása pár hónapos a csecsemőt rejtegető párra, akik reménykedve és tele kérdésekkel várják a háború végét.

Nagy szerint Tompa ezúttal olyan narrációs technikát működtet, mintha egy kamerával kísérné a szereplőit. Néhol szenvtelenül ábrázolja őket, máskor annyira közel megy hozzájuk, hogy szinte beléjük lát, az objektív viszont mégis megakadályozza, hogy teljesen megnyíljanak előtte a figurák. A szerző az elbeszélésmód megválasztását azzal indokolta, hogy 1944 eseményei nem tárulnak fel a poézis nyelve számára, ezekhez a történésekhez ugyanis semmilyen más emberi tapasztalat nem hasonlítható. Nem cifrázhatta, és nem díszíthette fel tehát a szöveget, az etikai határok megtartása végett pedig az érintettek hangját sem vehette át. Csupán az bizonyult járható útnak, ha megfigyeli őket, de nem helyezkedik bele a lelkükbe.

Inkább az árnyékukká vált, és az elbeszélés mélyrétegeiben felsejlő borzalmakat a felszínen jelentkező hiányon keresztül igyekezett megragadni.

A továbbiakban megtudhattuk, hogy a Matyiként megismert Tilda később színésznőként kezd el dolgozni, ez a világ pedig új sorslehetőséget, egy másik életet kínál számára. Nem titok, hogy Tompa Andrea pályájának is szerves részét képezi ez a közeg: hosszú évek óta foglalkozik színházkritikával, illetve színházelméletet is tanít az egyetemen. Nagy Boglárkában ugyanakkor felmerült a kérdés, hogy miért ezt a hivatást adta a főhősének, akiből – a művészi kifejezés módozatainál maradva – akár írónő is válhatott volna. A szerző ezzel kapcsolatban elmondta, hogy valójában a színészet érzéki jellege érdekelte, hiszen a színpadon az ember teljes testével, hangjával és élettapasztalatával költözhet különböző szerepekbe. Ezek az átlényegülési lehetőségek Tilda esetében egzisztenciális mélységgel bírnak: az egyetlen mentőövet nyújtják, amibe kapaszkodhat, amikor egész lénye megkérdőjeleződik. A színdarabok megfogható keretei segíthetnek némiképp egyben tartani a lány széteső identitását, valamint feldolgozni az aláaknázott élet okozta bizonytalanságot és a válaszok hiányát.

Bár a férfi karakterek – például Tilda rendező szerelme – is izgalmas, számos titokkal övezett történettel rendelkeznek, a regény fókuszában mégiscsak az áll, hogy miként formálódik a hősnő személyisége, miután tizenhat évesen tudomást szerez zsidó származásáról. Ezen a ponton megkerülhetetlenül adja magát a kérdés, hogy fel kell-e fedni egyáltalán az éveken át elhallgatott, egész életeket megrengetni képes információkat. Tompa Andrea szerint a titok természetéhez tartozik, hogy ugyan konkrétan nem vagyunk vele tisztában, de valahogy mégis jelen van a mindennapjainkban: furcsán viselkednek körülöttünk az emberek, így előbb-utóbb fantáziálni kezdünk, képzelgéseink pedig sok esetben rosszabbak, mint a valóság.

Hozzá kell férnünk tehát a sérelmeinkhez is, mert a zaklatott lélek csak a tudás által juthat el a megnyugvásig.

A szerző kiemelte ugyanakkor, hogy értelemszerűen ilyenkor a lojalitás problémájával is meg kell küzdeni, hiszen nehéz újra megbízni azokban, akik hosszú időn át bizonytalanságban tartottak bennünket. A kötetben ábrázolt mikroközösség, Erzsi, Feri és Tilda szövetsége azonban nem áll hamis lábakon. Ahogy Tompa fogalmazott, „nem vagyunk a szeretet bajnokai”, de az igazán összetartó családok képesek lehetnek túllendülni a legsúlyosabb válságokon is.

Nagy Boglárka ezek után rámutatott, hogy a fiktív figurák mellett néhány ténylegesen létező szereplő is felbukkan a regényben, például az erdélyi színházi közeg meghatározó alakja, az 1985-ben elhunyt Harag György. A szerző szerint Harag neve olyan szervesen kapcsolódik az adott közeghez, hogy ha kihagyta volna a szövegből, azzal teljesen elengedte volna a valóságos síkot.

Hozzátette továbbá, hogy a színházi alkotóként kiteljesedő túlélők igaz történetei olyan keretet nyújtottak a cselekmény számára, amelybe időnként jó volt belesimulni.

A múlt forrásai azonban távolról sem csak hasonlóan pozitív információkkal szolgáltak: többek között az 1946-os „bába-per” elbeszélése is megtörtént eseményeken alapul. Erzsi döbbenten kíséri végig a tárgyalásokat, nem tudja elhinni a gettókban dolgozó bábaasszonyok nőtársaikkal szemben tanúsított kegyetlenségét. Az általuk folytatott vizsgálatok ugyanis a végletekig sértették az intim szféra határait, arról nem is beszélve, hogy nemritkán maradandó testi és legfőképp lelki sérüléseket okoztak.

Tompa szerint a szereplőiben dolgozó megismerési vágy előbb-utóbb elkerülhetetlenül rákényszeríti őket arra, hogy szembenézzenek a történtekkel, ezek elfogadása azonban még a jelenünkben is nehéz. A gazdag kutatási anyag áttanulmányozása során például bebizonyosodott számára, hogy a gonosznak nincs neme: férfiak és nők egyaránt lehetnek erőszaktevők, és nők is okozhatnak egymásnak leírhatatlan szenvedéseket. Ügyelnie kellett viszont arra, hogy megőrizze az arányérzékét, hiszen nem az volt a célja, hogy a felhasznált források szócsöve legyen, hanem olyan fikciós szöveget szeretett volna létrehozni, amelyet a valóságos sík megtart, de nem gyűr maga alá.

A könyvbemutató végéhez közeledve a szerkesztő ismét a színház témája felé terelte a beszélgetést. Tilda ugyanis fiatal felnőttként már önálló esteken lép fel, amikor egy darabnak köszönhetően némileg saját élettörténetéhez is közelebb kerülhet. A szóban forgó előadás forrásaként Rózsa Ágnes (férjének címzett) lágernaplója szolgál, melyet bár Harag szerint lehetetlen színpadra vinni, végül mégis sikerül találni valakit, aki vállalkozik a feladatra. Nagy Boglárka hozzátette, hogy ez a rész olyan, mintha Tompa Andrea írásban rendezne egy darabot. A szerző ezzel kapcsolatban elmondta, hogy a túlélői szövegek, a női vallomások megszólaltatása nem kockázatmentes vállalkozás, hiszen ezeket a szerepeket csupán felvetni lehet, hitelesen eljátszani képtelenség. Ennek ellenére mégis fontos volt neki, hogy végigvezethesse a főhősét ezen az élményen, és lehetőséget nyújtson számára valamiféle megnyugvásra.

Nagy kiemelte, hogy antik drámák is hangsúlyosak a kötetben, és arra volt kíváncsi, hogy milyen üzenetet hordoznak ezek a szövegek a mai befogadó számára. Tompa bevallotta, hogy korábban nem tartozott a görögök tragédiák lelkes olvasói közé, később azonban rájött, hogy ezek a történetek éppen olyan aktuálisak, mintha napjainkban íródtak volna.

Az ember léttel folytatott birkózását állítják ugyanis középpontba: a mi egzisztenciális kérdéseinkkel néznek szembe, a mi viszonyainkról, a mi szabadságunkról szólnak.

A szerző szerint a regény cselekményét tekintve is kínálják magukat a párhuzamok. Az Antigoné szerepébe lépő fiatal színész a XX. században is átérzi a kétségbeesett igényt arra, hogy a halottaknak lehessen testük, sírjuk és temetésük, mert csak így indulhat el a gyászfolyamat: az elveszetteket nem lehet elengedni. Ami pedig az Oidipusz királyt illeti, Tompa szemében ez minden idők legnagyobb örökbefogadástörténete, amely megmutatja, hogy milyen iszonyú pusztításokat okozhat, ha az ember nincs tisztában a saját gyökereivel. A titkok ellehetetlenítik az életünket, ezért csak felfejtésük után kezdhetjük el megtanulni, hogy hogyan is kell például családként működni.

Zárásként Nagy Boglárka felidézte, hogy Tompa Andrea a szerkesztési folyamat során azt mondta neki, hogy élni nehéz. Szerinte viszont a Sokszor nem halunk meg arról árulkodik, hogy bár élni valóban nehéz, semmi esetre sem reménytelen.

Fotók: Mariia Kashtanova