(V. L. emlékére) Beugrik egy emlék: kiskamaszként innen néhány száz méterre, a Planetáriumban ülök a Pink Floyd-lézershow előadásán. Akivel akkor mentem, már nem tud itt lenni. Akitől először hallottam erről a zenekarról, már mást hallgat, máshol. És már meg se tudom kérdezni tőle, hogy tényleg elmentünk-e a lézershow-ra, vagy csak képzeltem. Az ő távcsövével pásztázom a nézőteret, és rezzenek össze látva egy-egy kopasz fejet, hátha. De nem. Az ő jegye már végképp máshova szól. 

És aztán fény: megjelenik a nyolcvanéves Waters a maga mozgékony frissességével, zavarba ejtően dús, ősz hajával, egyszerű fekete ruhájával – berobban néhány tégla A Falból. És van lézer. És van show. Nagybetűs. A majdnem háromórás esemény minden részlete aprólékosan megtervezett. És mégis: marad tér a spontaneitásra, a valódi kapcsolódásra. Ez a termékeny ellentmondás adja az este igazi szépségét, és talán éppen ebben rejlik ennek a különleges, szélsőségesen megosztó embernek a titka is, aki stílusokba, szerepekbe bújva teremti újra és újra önmagát, könyékig a napi kocsmában, mégis önkéntelenül is azon fényévekkel túl. 

Waters egy összművészeti alkotást hozott ezúttal Budapestre, amelyben a zene, a film és a színház elemeit ötvözi, és mindennek – szó szerint – az alapját a komoly architekturális tudást magába sűrítő színpadtechnikai kompozíció képezi. A kereszt alakban elfekvő színpad, és a belőle szintén kereszt alakban kiemelkedő, mozgatható kivetítőtáblák elementáris hatást keltenek az amúgy is nagy magasságokkal bíró sportcsarnokban. Különösen a harmadik emeletről nézve. Különösen, ha igazi Waters-védjegyekként óriási, felfújt birkák (Sheep) és politikai jelszavakkal teli színes disznók repülnek el a szemünk előtt.

Merthogy ez a koncert nem csak show business és rideg professzionalizmus, hanem egy túlfűtött politikai aktivista propagandamiséje is volt. Ha ez bárkinek új lett volna, legkésőbb a kezdés előtti hangüzenetben figyelmeztetett Waters: akinek nem tetszenek a nézetei, és csak a Pink Floyd-dalokért jött, az akár ki is takarodhat a büfébe. (Tegyük hozzá: kár lett volna, mert a sörcsapok már este nyolcra felmondták a szolgálatot, hogy aztán a szünetre a mosdó csapjai is kiürüljenek – így maradt egy jó időre víz nélkül egy városnyi ember a presztízsberuházásként ünnepelt új csarnokban.) Volt erőteljes Amerika-kritika (az elnökök mint háborús bűnösök a Bravery Out of Range alatt), volt emberijog-védelem, fasizmusellenes kiállás, “szabadságot Julian Assange-nak”, klasszikus pacifizmus, orwelli utalások – mindez monumentális vizualitással megtámogatva. (Ká-európai lábjegyzet: orbánozás viszont nem volt, ahogy Ukrajnáról sem esett szó.) Ez a multimediális setting – azaz a zene és dalszövegen túli verbalitás – olykor különös találkozásokat eredményezett: ahogy például a Deja vu lírai futamai és a gigabetűkkel villogó “Fuck patriarchy” üzenet egyszerre éri el a befogadót, az könnyen okozhatott feszültséget.   

Hogy ez mennyire volt termékeny, mennyire segítette vagy éppen gátolta az amúgy méltóságteljesen áramló, finom szólókkal fűszerezett zene élvezetét, az valószínűleg erősen egyénfüggő – nekem nagyrészt sikerült szétválasztani a két móduszt, ahol az tűnt igaznak, de össze is rakni, amikor egymást tudták erősíteni. Persze abból a nyugati rendszerkritikus baloldali perspektívából nézve, ahonnan Waters tekint a világra, nincs értelme bármilyen szétválasztásnak, hiszen esztétikum és politikum valójában egységet alkotnak, és a szétválaszthatóság tételezése már önmagában egy liberális-kapitalista trükk.

Az igazán nagy trükk azonban szerintem az, hogy Watersnek sikerült úgy egyensúlyozni, hogy ne ragadjon bele a hisztérikus, morcos-dühös politikai gerilla szerepébe, hanem maradjon az arcán valami szájszéli mosoly, ami azt üzeni: “én azért nem veszem ezt az egészet ennyire komolyan”. Ahogy ül a zongorájánál a The Bar közben, és egy kocsmai beszélgetésre hív mindenkit véleménytől (kortól, nemtől, stb-től) függetlenül, abban tényleg van valami őszinte báj: mintha egy sokat látott nagypapa mesélne a nagy időkről és azok nagy tanúiról. 

Mert az este egyben egy memoár is volt: archív képek, történetek írva-mondva-fényfestve. A rockzene egyik legnagyobb ikonjának útja a cambridge-i iskolától, Pink Floydon, szólókarrieren, öt feleségen és számtalan konfliktuson át a jelenig. (Ahogy a hvg éles szemű újságírója kiszúrta: az egykori barát, iskola- és zenésztárs David Gilmourról egy kép sem szerepelt.) A könnyfacsaró Wish You Were Here alatt egy Syd Barretthez kapcsolódó történetet, a Shine On You Crazy Diamond alatt pedig a dal keletkezéséről, Waters pánikrohamáról olvashattunk, egészen a ráadásig, ahol gyermekkori képek illusztrálták a zenész konkrét életeseményeire épülő szöveget (The Bar). És persze ez sem öncélú nosztalgia, hiszen ott van a kikacsintó irónia a turné alcímében: “Roger Waters első búcsúturnéja.”

És miközben minden részlet a helyén, a zenészek vérprofik, a hangosítás kitűnő, a számok közti csöndben Waters tényleg úgy reagál a bekiabálásokra (a “fuck you”-tól “I love you”-ig), mint egy laza, humoros, de karakán fickó a szomszéd kocsmai asztalnál. És ez ugyanaz az ember, aki a szünet után náci egyenruhába öltözve színészkedik és ad le géppuskasorozatot a nézőkre (In the Flesh, Run Like Hell). És aki az atomháború fenyegető közelségéről mond ijesztő mondatokat (Two Suns in the Sunset). És akinek a szájából még nyolcvanévesen is remekül hangzik – nem egyszer, nem kétszer –, hogy “fuck”.

És persze ő az, aki nem csak megírta a rocktörténelem legnagyobb hatású konceptalbumainak dalait, hanem a mai napig lefegyverző magától értetődőséggel játssza, énekli azokat és saját szólószerzeményeit: gitáron, basszusgitáron, zongorán, a mikrofon előtt vagy éppen átadva azt egy társának. 

És ő az, aki elhiteti velünk egy minden ízében megcsinált showműsor végén, hogy a pohárban, amivel koccint, tényleg mezcal van, és hogy a levonulás után, a színpadon kívülről bevágott képeken tényleg az van, ami: egy idős, joviális karmester köré szerveződő csapat örömzenélése, aminek mi, egyszerű zenerajongó halandók is részesei lehetünk néhány pillanatra, mintegy emlékeztetőül, hogy ez az egész élet tényleg nem kell, hogy egy kibaszott kiképzés legyen.