Elsőképp Szegő János a regény alcímére utalva arra volt kíváncsi, hogy Vida Gábor életében hány lektűrt olvasott már, illetve hogyan viszonyul ehhez a műfaji kategóriához. Az író nem tudott erre egyértelműen válaszolni, mint mondta, műfajelméleti kérdésekben nem elég tájékozott, így utalt Milbacher Róbert ÉS-ben megjelent cikkére, mely jobban kifejti a témát.

Szegő János szerint az 1936 és 1946 közötti évtized krónikáját feldolgozó Senkiházáza egy újabb fontos mozaikdarabja a 20. századi erdélyi történelemnek, amely egyszerre magyar és román történelem is. Azzal az alaphelyzettel indul, hogy adott  egy kisváros zárt közössége, amelynek el kell szenvednie a folyamatosan zajló, nagymértékű változásokat. A település lakói ezzel már önmagában is nehezen barátkoznak meg, miközben a helyzetet tovább fokozza, hogy egy messziről jött idegennel is kezdeniük kell valamit, aki a regény voltaképpeni főszereplője. Ennek a figurának rögtön két neve is van, egy magyar és egy román: Kalagor Máté és Matei Călugăru. A moderátor ennek kapcsán a regény főszereplőjének és dramaturgiájának megszületéséről kérdezte a szerzőt.

„Ez úgy indult, hogy az a figura, akit végig akartam passzírozni ezen a zaklatott korszakon, mindenképpen Bukarestből jött volna. Tud valamit arról a világról, amiről mi magyarok nem akarunk tudomást venni. Az egész 20. század arról szól, hogy Románia egy kicsit meglepi a magyarokat” – válaszolta Vida Gábor.

Az író a főszereplő vezetéknevének eredetét is elmesélte. A könyv megírására készülve felcsapott egy bukaresti telefonkönyvet, neveket keresgélt, valamint különböző osztrák-magyar térképeket is megnézett, ekkor valahol Brassó környékén talált egy hegyet, aminek az a neve, hogy Kalagor, innen kölcsönözte főszereplője nevét. A névadás kérdése azért is kifejezetten érdekes a regény szempontjából, mert az akkori viszonyok között nem tudjuk, hogy kinek volt valódi és kinek felvett neve, könnyű dolga volt annak, aki valaki másnak akarta kiadni magát. Ezzel a jelenséggel a szerző nemcsak a maga által teremtett fikciós keretek között találkozott, hanem a könyv írása során kezébe került egy 1905-ben született ember marosvásárhelyi hagyatéka, akinek minden egyes papírja más névre szólt. Megdöbbentette, hogy kitalált valamit, és utána talált egy dokumentációt, ami igazolja az általa teremtett fikciót. 

„Nem tud az ember olyan hülyeséget kitalálni, amiről ne lenne történelmi forrás” – tette hozzá.

Ezután a fikció és valóság összemosódására terelődött a szó, melynek kapcsán Szegő János a könyvet igazi regénynek nevezte, mivel egyszerre működik benne a kettő, és az ember nem tudja eldönteni, hogy mikor melyikkel van dolga, míg neki szerkesztés közben volt szerencséje megkérdezni egyes megdöbbentő részekről a szerzőt, hogy tényleg igazak-e. A szerkesztő elmesélte, hogy miután Bodor Ádám kitalálta Mustafa Mukkerman figuráját, Berlinben tartózkodott ösztöndíjjal, és a berlini telefonkönyvet fellapozva tényleg talált egy Mukkermant. Eljátszott a gondolattal, hogy felhívja, de végül nem tette meg. Vida Gábornak is feltette a kérdést, hogy a Kalagor létező név-e, vagy majd megnézi ezek után ő is, Bodor Ádám példáját követve. A szerző nem tartja valószínűnek, mivel egy Brassó melletti hegycsúcsról van szó, de ígéretet tett, hogy megnézi majd egy bukaresti telefonkönyvben. Szegő János pedig hozzátette, hogy a Margó Facebook-oldalán szívesen közzéteszik a kutatás eredményét.

A moderátor felhívta a figyelmet a térkép-motívum különös fontosságára Vida Gábor műveiben, korábbi alkotásaiból is kiderül, hogy nagyon szeret utánamenni dolgoknak, feltérképezni őket. Senkiháza című regényben is ezzel a feltérképezéssel szembesülhet az olvasó, de például létrehozott benne egy fiktív települést is, Namajdot. Szegő János szerint nagyon hasonlít sok lehetséges településre, amiről a közönség is meggyőződhetett, mivel Szikszai Rémusz első felolvasásával mi is belepillanthatunk abba, hogyan zajlik Namajdon az élet.

A regényben hamar megtudjuk Kalagor Mátéról, hogy miért megy Namajdra. A főszereplő mérnök, akinek oklevele nincs, ötlete viszont annál több. A moderátor rákérdezett, hogy mit keres egy ilyen ember egy kisvárosban. A szerző ismertette, hogy Namajd egy vidék kicsi fővárosa, ahol a 20-as években, és ez valóban megtörtént Nyárádszeredán, a helyi tanács vásárolt egy Ganz-vízturbinát, amelyhez járt egy generátor, ebből volt a városnak villanya. Trianon ellenére le tudták levelezni a Ganz művekkel, a marosvásárhelyi levéltárban megvan ennek a dokumentációja. Az író hosszan kereste ezt a vízerőművet, míg végül megtalálta. Mikor bement körülnézni, találkozott egy öreg bácsival, aki elmesélte, hogy ez az ő malmuk volt, és most perelik vissza a román belügyminisztériumtól, mert kisajátították; így folytatódik tovább a könyvben megjelenő történelmi szál valóságos vetülete.

Szegő János felvetette, hogy a főszereplő mérnök szerelmi bánata, illetve azon képességének megbicsaklása, hogy valamit nem tud kiszámolni, mert bizonyos esetekben nem jó a matek, szerinte ugyanannyira foglalkoztatta Vidát, sőt, talán még jobban is, mint a regény történelmi szála. A szerelem regénybeli megjelenése Kalagor Mátét egy örmény lányhoz köti, ami azért érdekes, mert az örmény diaszpóra sorsa hasonlóan hányattatott, mint a görögöké vagy a zsidóké. A moderátor kérésére

Vida Gábor elmesélte az örmény posta különleges működési mechanizmusát, melyet nagycsaládok üzemeltettek, és nem hasonlít a ma ismert, általános ügymenetre: a feladott leveleken nem volt sem cím, sem bélyeg; a feladói csak megmondták, hogy hol kell keresni és kit, és ehhez kapcsolódik a legenda, miszerint az örmény posta mindenkit megtalál.

Namajd hiába fiktív település, felfestésével egy nagyon is létező kisváros színes tablója bontakozik ki az olvasó előtt a helyi félbolondokkal, németekkel, zsidókkal, magyarokkal. Az is kiderül, hogyan viszonyulnak a Trianon utáni helyzethez és magához az időhöz. Szegő János szerint regényíróként az lehetett a legizgalmasabb feladat, hogy az időt miként lehet egyszerre a maga természetes lassúságában bemutatni, és milyen módon lehet lendíteni rajta, hogy a történet végül eljusson 45-ig. Érdekesnek nevezte a regény dinamikáját, melyben a mindentudó elbeszélő diktálja a történetben való haladás tempóját. Vida Gábor ennek kapcsán megjegyezte, évek teltek el azzal, míg megírta és maga számára érthetővé tette a történelmi eseményeket, s így tudott megszületni a könyv végleges felépítése. Erre reflektálva a szerkesztő elmondta, visszatérő toposz, hogy a különböző etnikumok 30-as évekig békében, egymást tisztelve, határokat húzva „elvoltak” egymással. A regényből kiderül, hogy ez részben így van, részben a feszültségek és zavarok mindig ott húzódtak és néha lángra kaptak. Az érdekelte, hogy a szerző számára meglepő volt-e ennek a felismerése. Vida Gábor egyetértett a felvetéssel, miszerint a deklarált eszmék alapján nem álltak szóba egymással a különböző népcsoportok, azonban elárulta, ez nem teljesen igaz, mert mindig is kellett seftelni a másikkal, ez pedig egyfajta kettősséget eredményezett. A Senkiházában is akkor bonyolódik a helyzet, mikor a második bécsi döntés után visszatér a magyar világ és egy egészen új helyzet áll elő. Olyanok jönnek Namajdra, akiknek semmi közük nincsen Erdélyhez, leváltódik nemcsak a román, de a magyar elit is. A könyvnek ebből a szakaszából hangzott el a második részlet felolvasása.

A moderátor ezt követően az író szereplőkhöz fűződő viszonyára kérdezett rá. Vida Gábor úgy gondolja, hogy a családja történetéből inspirálódó Egy dadogás története című előző regényét azért kellett megírnia, hogy a következő könyveiben a szereplőkön végignézve ne mindig a közeli hozzátartozói jöjjenek vele szembe. Új regényében nem jelentett problémát számára a szereplők számon tartása, bár segítségképpen egy összetett táblázatban vezette, hogy ki mikor született, hogy hívják, ki volt a felesége.

A helyszín kérdéséhez visszakanyarodva az erdélyi és a magyarországi olvasók olvasási stratégiájának lehetséges különbözőségéről kérdezte az írót a Szegő János, majd a román fordítás lehetőségével megnyíló bukaresti olvasat lehetőségét is felvetette. Vida Gábor a hajdani Bukarest megjelenítését különösen hitelesnek tartja. Úgy látja, jól követte a korszak térképeit, mikor könyvének terében megalkotta az akkori Bukarestet, amit azóta már felszámoltak, majd hozzátette, a többi helyszín megformálása is ugyancsak dokumentumszerű. Sok valós vonatkozást megpróbált pontosan beemelni a könyvbe, előszeretettel élt a „nagyon hasonlít, mégis olyan, mintha” pozícióval. A fiktív település viselkedéskultúrája és az ottani emberek szerinte leginkább Marosvásárhelyre hasonlítanak, mivel ott él harminc éve, így pontosan látja, hogyan viszonyulnak a kívülről jött emberekhez, a gyüttmentekhez. A kisvárosban évszázadokon át foglalkoztak ezzel, ez az olyan ma is gyakori vezetékneveken is látszik, mint a német vagy az oláh. Nem tartja fiktív településhelyszínét különlegesnek, a magyar irodalomból Móricz Zsigmond vagy Mikszáth Kálmán által megteremtett kisvárosokban is ugyanígy működött véleménye szerint ez a dinamika.

Szóba jött még a gyüttmentek generációkon átívelő őslakossá válásának folyamata, melynek ellenpontját képezi Kalagor Máté, aki elég hamar beépül ebbe a kisvárosba nyelvi képességei, gondolkodása, lendülete, kapcsolódása, valamint szerelmi vonatkozásai révén. Az író felvázolta, hogy hiába jellemző a kisvárosi emberekre a távolságtartás, a messziről jött emberre ugyanakkor rendkívül kíváncsiak is. A marosvásárhelyi pályaudvarra például nem lehetett úgy megérkezni, hogy ne tudjon erről az egész város. Sőt, azt is mindenki tudta, pontosan milyen öltözékben bukkant fel az idegen és hol szállt meg.

„Volt három vagy négy kávéház és huszonöt kocsma, nem volt inkognitó. Bejelentkeztél, meghívtak teázni, kikérdeztek, hogy kit ismersz, honnan jöttél, mit tudsz, tudsz-e franciául, tudsz-e zongorázni. És ha kiálltad ezt a próbát, akkor befogadtak.”

Sok ilyen urbánus falu volt Erdélyben, amelyek kis falvak voltak, de élt ott tíz család, akik összejártak, olvastak, a Nyugatot járatták, valamint bukaresti, esetleg francia vagy német újságokat, folyóiratokat. Körbeadták ezeket egymás között, és ők voltak azok, akik magukat városnak nevezték, ezt a jelenséget a regény történeti-szociológiai alapjának nevezte az író.

Végezetül a regény utolsó fejezete került a beszélgetés középpontjába, amelyben a szerző tulajdonképpen egy oldalban elmondja, hogy kivel mi lett, azaz mi történik 45-46 után. Szegő János ennek későbbi kibontásáról és az esetleges folytatásról kérdezte Vida Gábort, valamint arról, hogy tervezi-e, hogy a későbbiekben is foglalkozik majd a korszakkal. Vida úgy gondolja, Tompa Andrea és Visky András jól megírta már az 50-es éveket, így ő az utolsó oldalt lezárásnak tekinti. A moderátor szerencsés helyzetnek tartja, hogy az említett szerzők könyveiben tovább követhető ez a történelmi  korszak. Ugyanakkor úgy látja, mintha a Bodor-regényekben is ez az időszak és világ fagyna meg a furcsa nevekkel, emberekkel a mindenkori diktatúrában.

Fotó: Mariia Kashtanova