Az írásművészeti órákon az a mondás járja, hogy aki tehetséges, az egy könyvet biztosan meg tud írni. Jó íróvá ellenben csak az válhat, aki egyenletes színvonalon képes a második, harmadik és sokadik művét is megalkotni, sőt idővel egyre jobbat ad ki kezei közül.

Závada Pál 1997-ben jószerivel osztatlan sikert aratott első regényével, a Jadviga párnájával. E naplónak álcázott családregény nemcsak az irodalmi érdemeket kutató kritikusok elismerését gyűjtötte be, hanem azoknak a könyvvásárlóknak a tetszését is elnyerte, akik egy jó sztorit akartak venni, amely magával ragadja őket, mert a benne leírtak erősen visszhangozzák saját életüket, nézeteiket. Akár A rózsa neve, a Jadviga párnája is egyenlő mértékben áldozott a művészet és a fogyasztói szemlélet oltárán. A következő regények - a Milota és A fényképész utókora - szintén nem okoztak csalódást egyik befogadó-típusnak sem, egyaránt megfeleltek az elődjük keltette várakozásoknak.

Eddigi publikus recepciója alapján a negyedik regény nem illeszkedik az előzőek sorába. Rögtön piacra kerülése után komoly kételyeket ébresztett a kritikusok körében. Hogy megcsappan-e hosszabb távon a Závada-rajongók szélesebb tábora, most még csak találgathatjuk, hisz az Idegen testünkből eladott példányok száma hamar felfutott. Ellenben kertelés nélkül kijelenthetjük, hogy mindazok a hatástényezők, amelyek a Jadviga sikerét magyarázhatják, nagyrészt hiányoznak az új regényből. Például a szerző elbeszélésmódjának védjegyét jelentő nézőpontváltás ugyan itt sem bomlasztja fel a történetszerűségért felelős metonimikus szerkezetet, ám az olvasót a folytonosság komfortérzetétől igen messzire sodorja. A sűrűn váltakozó nézőpontok beszédláncába akár atomi szinten, avagy mondaton belül is könnyen belegabalyodhatunk. A művet legalább kétszer kell elolvasnunk, hogy a teljes kép minden darabja a helyére kerüljön.

A kontinuitás tapasztalata mellett minden bizonnyal a történetek életszerűsége vette rá az olvasók többségét arra, hogy az előző regények lapjait tovább forgassák. Az Idegen testünk figurái sokfélék, a 30-as és 40-es évek hétköznapjaiból ismerős alakok, karakterüket mégsem szavaik és tetteik, hanem jobbára gondolataik bontakoztatják ki. A szereplők jellemzése így túlzottan egyoldalú: a beszélgetések nincsenek élettel átitatva, az olvasó általában mások interpretációjából, függőben összefoglalva szerez tudomást az egyes személyek szóbeli megnyilatkozásáról; a szituációk leginkább a korabeli magyar filmek mesterkélt világát idézik. Ez utóbbi alapján még korhűséget is emlegethetnénk, miként nem mehetünk el szó nélkül a regény nyelvezetének korszakjelző mozzanatai mellett sem, melyek a Móricz-átvételektől függetlenül is jelen vannak.

Harmadik hatástényezőként a történelmi témaválasztást említem, amelyhez Závada mindegyik regényében egyformán ragaszkodik, és amelynek véleményem szerint a negyedik regény esetén szintén lehet akkora vonzereje, hogy a bonyolult narráció dacára újra és újra elidőzzön vele a legtürelmetlenebb olvasó is. A huszadik század derekának magyar múltja, az Idegen testünk történelmi időkerete bővelkedik olyan eseményekben - Trianon, numerus clausus, zsidótörvények, bécsi döntések, holokauszt és koncepciós perek -, amelyek napjainkban viszonyítási pontok, a (politikai) közbeszéd állandó toposzai. Tehát korunk magyar olvasója felismerheti a történetben szereplő embereket, a viselkedésüket, a környezetüket és a beszédüket. Ám ezúttal a történelmi téma nem szolgálja ki maradéktalanul ezt az olvasói kényelmet. A regény befogadója nyugtalanító ellentmondást érzékelhet a szereplői szólamok között. Például számos papírízű fejtegetésre (látszik, hogy komoly forráskutatás áll mögöttük) társalgási fordulat, fecsegés a válasz a másik szereplő szájából: "Hogy végtére is a vérségi biologikum minden kaftánból-kivetkőzés meg polgári ruhával való álcázó visszaélés dacára is ennyire meghatározza s egyben elárulja, ki az. Gondoljunk csak bele, mit jelent az a nap-mint napi atrocitás, hogy a tűrhetőnél nagyobb tömegben és gyakrabban kell látnunk olyat, ami nem a miénk, hanem szembeszökően más, és ezzel szertefoszlatja bennünk az otthonosság érzetét … Kikről beszél ez?, súgja oda Emma félhangosan Jankának, aki rávágja, hogy rólunk, édesem." Az antiszemita röpiratba illő gondolatmenetet Flamm Johannka hangoztatja Weiner Janka és Gáborné Kulcsár Emma asztaltársaságában, akik mindketten zsidó származásúak. Ilyen baljós, fajelméleti publicisztikát imitáló, élőbeszédtől idegen eszmefuttatásokkal tele van a regény szövege. Nem állítom, hogy a korban nem volt mindennapos a zsidózás, sőt nemritkán németellenességgel párosult (ld. Teleki), de élőbeszédben aligha ennyire megszerkesztett formában. Funkciójuk az lehet, hogy folyamatosan a befogadó emlékezetében tartsák azt a tudást, amit történelemórákon hasonló dokumentumokból szerzett meg a szóban forgó időszakot és annak egyenes következményeit illetően. Ezek a hosszas gondolatfutamok felkiáltójelek gyanánt sokkal közelebb állnak a befogadó történelmi tapasztalatához, amely természetes módon idegen az elbeszélés tematikai időhorizontjában, így idegen a weinerjankák és kulcsáremmák számára is.

A mai olvasó számára szokatlan és riasztó a két hölgy közömbös reakciója, nem mintha magától értetődőbb volna a mostanság ildomos tiltakozás vagy egyetértés. Az anakronizmus poétikai eszközével keltett feszültség elsősorban önnön "idegen testeinkre" irányítja figyelmünket, pontosabban azokkal a kérdésekkel szembesít, vajon mi milyen jelenségek, beszédek fölött siklunk el szemrebbenés nélkül, vannak-e köztük olyanok, amelyekre a később tapasztaltak alapján már most jobban odafigyelnénk. Csak hát ezek a kérdések inkább tartoznak az etika, semmint az irodalom területére.