PRAE.HU: A Budapest Nagyregény a főváros 23 kerületét középpontba helyező 23 fejezetből áll majd össze koherens egésszé 2023 novemberére. Izgalmas projekt, ugyanakkor bizonyára tartogat kihívásokat is… Mit szóltál a felkéréshez?

Már az elején tetszett az ötlet, mert nagyon szeretem az olyan műveket, amikben jelen van a városom. Sőt, nem feltétlenül csak Budapest: minden olyan helyről szeretek olvasni, aminek fontos a története, vagy amihez személyesen kötődöm. Ugyanannyira érdekel például egy Berlin- vagy egy Bázel-regény is. Budapest viszont a szülőhelyem, és nagyon keveset éltem a városon kívül, tehát tényleg úgy érzem, hogy ez egyben az univerzumom is. Rögtön az jutott eszembe, hogy ebben a projektben komolysága ellenére van bőven játékosság is. Jófajta írói szabadságot ad, mégis kötött, nekem pedig a kötöttségek mindig segítenek alkotni. Azt hiszem, pont olyan életszakaszban vagyok, amikor érdemes számot vetnem a várossal, amivel eddig komolyabban nem foglalkoztam. Nagy hatással volt rám Elena Ferrante Nápolyi regények-tetralógiája, amiben Lila élete végéhez közeledve a városa felé fordul, és teljes erővel beleveti magát Nápoly rejtett oldalának felfedezésébe. Amikor évekkel ezelőtt először olvastam ezeket a könyveket, még nem értettem igazán, hogy miért válik valaki ennek a rabjává, de most már én magam is teljesen más szemmel nézem az utóbbi időben a házakat, az utcákat. Átváltozott a város, és már sajnálom, hogy annyi évet eltöltöttem úgy, hogy nem is törődtem vele.

PRAE.HU: 23 különböző érdeklődési körrel és írói hanggal rendelkező alkotó vesz részt a munkában. Hogyan fognak regénnyé összeállni ezek a szövegek? Mitől lesz ez a kötet több, mint egy rövidpróza-antológia?

Ez valóban nagy kérdés, bár igyekszem lerázni magamról, és bízni a szerkesztőkben, illetve a dramaturgi iránymutatásban. Mivel a regény határai elég tágak, én el tudtam volna képzelni azt is, hogy csupán tematikai kapcsolat van a fejezetek között, és egy novellafüzér áll össze a végén, ami az utóbbi időben amúgy is nagyon divatos műfaj. A szervezők és Tasnádi István, a dramaturg viszont azon igyekeznek, hogy összefüggő történet születhessen, ezért keressük a közös pontokat, átemelünk a kerületek határain szálakat, és továbbviszünk figurákat egymás szövegéből. Lesz egy finom háló az egészben, ami mégiscsak egybefűzi majd a rengeteg különféle hangot – ugyan engem Valuska (Valuska László, az alkotói projekt egyik koordinátora – a szerk.) elnevezett „Karafiáth Zárvány Orsolyának”, mert megmondtam, hogy az én világom, a XV. kerület nem kapcsolódik senkihez. Aztán persze más is megszólalt, hogy az ő kerülete is ilyen, és még mielőtt teljesen anarchikus hangulat uralkodott volna el a workshopon, végül engedtem.

PRAE.HU: Hogyan épül majd fel a szerkezet? A kerületek száma határozza meg a fejezetek sorrendjét?

Egyelőre ez a terv, Cserna-Szabó fejezete az I. kerületről jó felütésnek és történeti kiindulásnak tűnik. A második workshopon ugyanakkor kisebbfajta zendülés alakult ki, mert felmerült az is, hogy szétszabdaljuk az egyes szerzők írásait. Én ezt pártoltam volna, szerintem a mozaikszerű építkezés, a töredékesség érdekes dramaturgiai megoldás lett volna, de volt olyan is, aki kijelentette, hogy ebben az esetben kiszáll a projektből, mert nagyon alaposan megkomponálta a saját szinopszisát. Persze ez is abszolút védhető álláspont, de ami engem illet, ha közösségi felkérésről van szó, mindig megpróbálom az egómat kissé háttérbe szorítani. Megértem viszont azt is, ha valakinek ez hiúsági kérdés, mert máshogy gondolkodik a közösségi alkotásról. Én nagyon sokat dolgozom csapatban, ezért talán a határaim egy kicsit fluidabbak.

PRAE.HU: Mesélnél még a már említett workshopról? Hogyan zajlott ez az alkalom, és milyen fázisban van most a munkafolyamat?

Előre le kellett adnunk a szinopszisokat, majd miután tanulmányoztuk egymásét, és a szervezők is elolvasták őket, összeállt nagyjából az időrend. Levezettük egy táblázatban, hogy melyek azok a csomópontok, amik fontosak a város történetében, miről esik túl sok szó, és mi az, amit negligáltunk. Vicces volt, mert az első workshopon felmerült, hogy nehogy második világháborús vagy 56-os regény szülessen, ezért mindenki elkezdett félni ezektől a témáktól, mint a tűztől, és a végén szinte fel sem merültek. Valahogy azonban mégis kell beszélnünk a vagonlakókról, akik Trianon után árasztották el a Nyugati pályaudvar környékét vagy éppen a forradalomról: vannak olyan történések és helyek, amiket nem lehet kihagyni. Ez is fontos dramaturgi vagy szervezői feladat. Hihetetlenül izgalmas volt megnézni, hogy melyek azok az események Budapest életében, amik mellett nem lehet elmenni, ha a várost akarjuk főszereplővé tenni, mert végül is itt erről van szó.

PRAE.HU: Látod már, hogy milyen képet fog kirajzolni ez a kötet Budapestről?

Mindenképpen lesz egy átfogó jellege. Pont emiatt élvezem annyira ezt az egészet: szerintem elengedhetetlen, hogy akár csak egy bekezdés erejéig vagy egy-egy hanggal minden képviselve legyen, ami fontos volt ebben a város életében. Úgy látom, hogy a többiek is arra törekednek, hogy egyedi legyen a cselekmény, mégis hordozzon valami általános Budapest-hangulatot vagy -sorsot. Nagyon remélem, hogy a különböző hangütésű szövegek sokasága vissza tud majd adni ebből valamit. Nyilván vannak félelmeink is, az első workshopon például abban sem tudtunk megállapodni, hogy az elbeszélők milyen számban és személyben szólaljanak meg, ez pedig iszonyú kavarodást okozhat.

PRAE.HU: Térjünk át a kerületedre! Elárulsz egy-két részletet a szinopszisodról?

Bár a megszólalás módját és stílusát az írókra bízták, azért vannak szabályok: minimum két idősíkot és három fontos helyszínt szerepeltetnünk kell. A szinopszis nagyjából egyoldalnyi szövegében szerepelnie kellett, hogy ki kivel találkozik, mit csinál, mit érez, mit cselekszik. Nyilván még nem akarom elárulni, hogy az enyém miről szól, de az tény, hogy Rákospalota olyan nagyon sok kalandot nem kínál. Emlékszem, az első workshopon Valuska gúnyolódott velem, hogy biztos magamat fogom megírni. Akkor még tiltakoztam, de amikor elkezdtem dolgozni, akkor mégiscsak magamat kezdtem ott látni gimnazistaként. Bekerült tehát a történetembe egy gimnazista, félig punk lány a hülye barátjával, aki patkányokkal meg tarajjal járkál, és sokkol mindenkit.

PRAE.HU: A projekt honlapján közölt szövegedben arról is írsz, hogy hogyan kerültetek a XV. kerületbe…

A Szirén című regényemben is írtam erről, persze átdolgozva a saját élményt. A családunk egy kezességi szerződés miatt elvesztette mindenét: a lakásunkat, az autóinkat, mindent. Körülbelül egy hét alatt kellett albérletet találnunk. Én akkor az újpesti Babits Mihály Gimnáziumba jártam, harmadikba mentem éppen. Fontos volt, hogy közel legyünk az iskolához, de nem maradhattunk ott, ahol addig laktunk, nehogy megtaláljanak azok, akik fenyegettek bennünket. Nemzetközi bűnözőkről volt szó, rémregénybe illett az egész. De hiába kaptam el néha, ahogy az üzenetrögzítőn fenyegették anyámat, hogy ha nem ad pénzt, akkor „a két kicsi rigó” fogja bánni, engem nem lehetett otthon tartani. Elvégre hogyan mondod meg egy elvadult kamaszlánynak, hogy maradjon otthon? Így találtunk rá aztán Rákospalotán egy blokkház kilencedik emeletén a lakásunkra. Nem nagy kedvvel költöztünk oda, ezt gondolhatod, de aztán megszerettem, mert kiderült, hogy csomó barátom él a környéken. A régi, kis utcákon, a nagy kertes házak körül rászoktam a biciklizésre, teljesen más világ nyílt ki ott előttem. Végre lehetett macskám, és elkezdtem magam nagyon is otthon érezni. A családomnak viszont nem sikerült beilleszkednie, anyám és apám súlyosan inni kezdett, illetve folytatták, és teljes káosz lett az életünk. Addig maradtunk Rákospalotán, amíg egy per során nem szereztünk egy házat.

PRAE.HU: A Nagyregény alkotói folyamatát egy civilek körében végzett történetgyűjtés, valamint helytörténeti kutatások is megelőzték. Tudtál építkezni ezekből?

Le kellett adnunk előre, hogy melyek azok a helyszínek, amikről mindenképp szeretnénk információkat kapni. Nekem ilyen volt a Leánynevelő Intézet és a szeméttelep, de ez utóbbi végül nem került be a szinopszisomba. Voltak olyan adatok is, amikről korábban nem tudtam, így építettem be például a Liva-malmot, amire annyira rákattantam, hogy különösen fontos helyszíne lett a fejezetemnek. Volt olyan, amit sajnáltam, hogy ki kellett hagynom: az újpalotai lakótelep története is érdekes lehetett volna, hiszen ott lakott Kocsis Zoltán, és izgalmas események zajlottak arrafelé, maga a telep története is regénybe illene, de ez a kutatómunka már nem fért bele. Én végül két évet éltem a XV. kerületben gimisként, és most bánom, hogy akkoriban még nem voltam birtokában bizonyos információknak. Elmehettem volna a Liva-malomhoz például, akkor még pont élt a Liva néni, nagyon izgalmas időszak lehetett.

PRAE.HU: A gimis éveid mellett milyen idősíkokkal dolgozol még?

Mindig családtörténetekben gondolkodom, így a szülők és a nagyszülők generációja jön még be. Rákospalota az 50-es években csatlakozott Budapesthez, onnan kezdődik a történetem. Ami pedig a szülőket illeti, nálam nagyon fontos a 80-as évek időszaka is, a rákospalotai művelődési házban botrányos koncertek voltak akkoriban. Azt nem árulom el, hogy pontosan melyikről írok, de mivel a lánynevelő is a közelben volt, tényleg durva banda randalírozott a környéken.

PRAE.HU: Arra lennék még kíváncsi, hogy miként illeszkedik ez a projekt a megszokott írói gyakorlatodba. Dolgozol még valamin?

Iszonyú elfoglaltságok közepette jött ez most nekem. Éppen abbahagytam a regényeimet, verseskötetem jelent volna meg, de azzal is leálltam, mert elvitt a színház. Folyamatosan színdarabokon dolgozom, amik szintén csapatmunkára épülnek, tehát ebbe a sorba végül is illeszkedik a projekt. Azért érkezett viszont nagyon jókor a felkérés, mert a prózaíró agyam éppen állt, mostanában csak felkérésre dolgoztam, ami általában nem ennyire fantáziadús és sokrétű feladat. Bár a színházban is az a munkám, hogy hangot adjak az embereknek, ez azért egész más. Lehetett volna viszont kicsit előbb is 150 éves Budapest – mondjuk a Covid alatt –, mert akkor több idő lett volna felfedezgetni. A húgommal azért így is elmentünk városnéző körutakra Rákospalotára, és volt ott most egy felolvasásom is. Nagyon érdekes látni, hogy ebben a viszonylag elszeparált világban is működnek a közösségi terek, és jól működnek.

PRAE.HU: Mi a munkafolyamatot következő lépése? Ha jól sejtem, már nincs olyan sok idő.

Igen, nyáron le kell adnunk a szövegeket. Most mindannyian a szálakat keresgetjük egymáshoz. Már az is megvan, hogy melyik kerületekkel kell felvennem a kapcsolatot. Még Miss Csepel, Szécsi Noémi nem tudja, de valószínűleg vele fogok együttműködni, mert a Csepel Műveknél volt egy legendás próbaterem, ahova bedobok pár punkot. Lehet, hogy Újpestet is beépítem majd egy rossz, pályaudvari kocsmában játszódó jeleneten keresztül, és Dunajcsik Matyi, aki a XVIII. kerületről ír, már a workshopon jelezte, hogy az egyik szereplője rákospalotai kötődésű, tehát nem menekülök a többiek elől.

PRAE.HU: Mennyire kíséritek figyelemmel egymás munkáját?

Igazság szerint, ha akarjuk, elküldhetjük egymásnak, vagy feltölthetjük a szövegeinket, és ha kérdésünk van, Tasnádit lehet zaklatni, bár egyelőre attól félek, hogy ő zaklat engem. A szerkesztők számára a leadás után jön még csak a neheze, a finomhangolás. Én nagyon élvezem ezt a játékot, fantázia és valóság keveredését, de őket nem irigylem, én nem biztos, hogy össze tudnám állítani a kötetet.

PRAE.HU: Milyen – a projekttel kapcsolatos – eseményen találkozhatunk veled legközelebb?

A könyvhéten félórás blokkokban mutatkozunk majd be, később pedig folyamatosan lesznek a kerületekben felolvasások, közönségtalálkozók. Több régi barátom megkeresett, hogy mennyire örül, hogy én írok a kerületről. Kíváncsi leszek, mit fognak szólni, mikor szembesülnek a randalírozó kamaszaimmal, egykori önmagunkkal… Lehet, nem fognak annyira örülni. Én azért nagy szeretettel formálom a kerületemet, és azt gondolom, hogy a többiek is. Talán nem lincselnek meg bennünket a bemutatókon.

PRAE.HU: Én már nagyon kíváncsian várom a végeredményt, köszönöm a beszélgetést!

Fotók: Mariia Kashtanova