Habár már a száműzetése kezdetén, a politikából kiszorulva önmaga vigasztalásául hobbikertésszé és lelkes kertépítővé vált, a legintenzívebben csak idősebb korában, 1870 és 1873 között foglalkozott a növényekkel. Életének alkonyán, mondhatni pár évvel megelőzve Arany Jánost, ő is felfedezte az őszikét mint metaforát. Az efemer virágot, amelyről a Pallas nagy lexikon a régieket idézve azt mondja, gumója még aznap halált okoz. Olaszországi kertjében azonban őszike helyett serlegloncot, kék hajnalkát, porcsint ültetett és a szulákfélék közül azt a fehér virágot, amely csak este nyílik és virágzása egyetlen éjen át tart.

Hiába röhögtek rajta a többiek, hiába mondták neki, igénytelen műkedvelő révén ne is álmodjon arról, hogy képes lesz magyarosítani a természettudományban használatos fajneveket, majd ezeket meghonosítani a tudósműhelyekben és azokon túl, kedvét nem szegték, továbbra is nagy örömét lelte a kertészkedésben és mind Törökországban, az Egyesült Államokban, Angliában, mind Olaszországban komoly botanikai, sőt kémiai, földtani tanulmányokat olvasott. Nyáry Jenő Az aggteleki barlang mint őskori temető című tudományos munkájához 1882 nyarán több kommentárt is fűzött, ezekben a kommentárokban vall arról is, hogy egy emigráns legkedvesebb barátai a növények. Carl Linné nyomán a botanikát ő is szeretetreméltó tudománynak (Scientia amabilisnek) tartotta, gazdagon széljegyzetelt herbáriumát pedig pontosan a feje mellett, abban a kulcsra zárható éjjeliszekrényben őrizte, melyet csak úgy nevezett, a Magyar Nemzeti Múzeum növénytani osztálya.

És hogy kik gúnyolták? A legvisszataszítóbban kertszomszédja, az egyébként rendkívüli munkabírású Johann Wolfgang von Goethe, aki éjszakánként Möller kereskedő álnéven aláírt, szalonnazsírral összepecsételt, trágár hangvételű leveleket rejtett Kossuth postafiókjába, melyekben a címzettet azzal fenyegette, hogy a növények (vagy ahogy Kossuth nyomán Goethe eufemizálva nevezte: legkedvesebb barátai!) iránt érzett perverz vonzódását pellengérre fogja állítani. Ezeket a perverz vonzódásokat persze Goethe költő lévén képes volt érzékletes képekben megragadni, hosszan ecsetelni, és ha kicsit megszaladt a szalonnazsír, képes volt Sade márkit is megidéző vérző ornamentikát, növényi és emberi testkonstellációkat felskiccelni. Ezeken a konstellációkon gyakran előkerült a szárzeller is, mely a hibrid orgiákat vizionáló, egyre terebélyesebbé váló német fenyegető leveleiben nem csak egy női mell korbácsolására volt alkalmas.

Kossuth a forró Chiléből hozatta a porcsint, az olaszok nyomán először disznópázsitként emlegette, de tudta, hívják még görög szamócafának is. Goethe (pontosabban Möller kereskedő) viszont kukackavirágról írt, amelynek levelei, ahogy arról ő maga is meggyőződhetett, amikor íróasztala mellől a kertre néző ablakán kitekintett, fordított tojásdadok, virágai pedig piros vagy sárga, ritkábban fehér színben pompáznak. A porcsin nemcsak Kossuth, hanem a szomszéd kertjét is belepte, agresszíven terjeszkedett, a kiirthatatlan gyomnövények magabiztos tudatával tört előre. Goethe pedig nem akarta lelegelni. Amikor megtudta, hogy tízóraira különösen kiváló táplálék lehet, hiszen az egyik legjobb növényi Omega-3 zsírsavforrás, rögtön rohant a spájzba. Oda, ahol a hentes nagyapja által sózott nagydarab szalonnák lógtak le a mennyezeti gerendáról. Tisztában volt azzal, hogy a levél a növény lényege, de zavarta, hogy ez a levél egy parányi falloszra hasonlít.

A rossz nyelvek szerint a Faust íróját – aki a páduai botanikus kert egyik pálmáját meglátva egyenesen a világfejlődés gondolatáig jutott – csak a kicsinyes féltékenysége taszította zug-szalonnaevésbe, mert annyira fájt neki és még évszázadokkal később se tudta Sigmund Freud segítségével sem feldolgozni, hogy a 18. század végén A növények metamorfózisa – Kísérlet a növények átalakulásának magyarázatára című írása hangos kudarcba fulladt. Olyannyira kudarcba, hogy a kritikák Goethe eltévelyedéséről beszéltek, sőt növénytani vizsgálódásait, melyek egy üde szépséggel (egy olasz hivatalnok leányával) történő közös, botanikai sétájából fakadtak, egyenesen művészi tehetsége eltékozlásának neveztek. Ezen pedig – legalábbis a rossz nyelvek szerint – az sem segített, hogy Raoul Francé aztán A növények élete című tudományos művében bizonyos értelemben rehabilitálta.

És hol van most Kossuth és Goethe? Továbbra is a szájban. Két szomszéd, aki egymásnak nem köszön. Az egyik már tolószékben, a másik az idegösszeroppanás szélén, enyhén szuvasan. Kertjeikben az évszakoktól függetlenül egyre csak nő a Kossuthcsillag. A fallikus szimbólum, hogy Freudot is idézzünk.