Sokat gondolkodom azon, hogy az álmok mit „csinálnak” a „valósággal”. Vagy milyen teret, térformát hoznak létre. Ez sosem hagyott igazán nyugodni. Állítólag minden nap más emberek leszünk, már csak attól függően is, hogy mit álmodtunk. Tényleg fontos ez? Vajon az történik-e, hogy megyek az utcán, és eszembe jut egy álmom; mondjuk, az egyik házról asszociálok egy olyan házra, amit csak álmomban láthattam, vagy inkább látok majd az utcán egy olyan, furcsa kanyart, feliratot, homlokzatot, amely majd szerepelni fog egy következő álmomban? Mintha mind a nappali, mind az éjjeli, tudatban keletkező tájak felrepedeznének, egymást harapnák, és itt-ott tetten érnék a másikat. Nézem a betont, és ez olyan, mintha álmodnék. Vagy egyik éjjel azt hiszem, sőt abban a tudatban vagyok, hogy egy nagyon mély metróalagútban utazom, talán  eltévesztettem a járatot (ijesztően kígyózik a vonaltérkép), aztán azon kapom magam, hogy felébredek, de mintha mégsem egészen képzeltem volna azt az alagutat, mintha az a tér valahol azért „meglenne”. Emlékszem az állomásra is: túl fekete volt; nem föld alatti, inkább földöntúli. 

Vagy éppen túl színes, túl felfokozott. Talán a felújított, Deák téri állomást láttam ilyennek a valószínűtlenül csillogó, ezüstös falakkal és türkiz oszlopokkal? Mit tud egy mozgólépcső, vagy miért lesz hirtelen riasztó egy álomban? Persze, az is örök kérdés, hogy honnan tudom, hogy felébredtem. Mert valahogy az azért általában rögtön világos, hogy nem „a lepke álmodik engemet”, de abban mégis egyet kell értenünk Szabó Lőrinc Dsuang Dszijével, hogy a lepke valóban azt hitte, lepke. Miért alapvető a felébredés biztonsága? Valaki feltesz nekem egy kínos kérdést álmomban, de ahogy a kérdés elhangzik, mintegy megszököm azzal, hogy felébredek. Mintha a tudat közbeszólna: „ez már mégiscsak sok”, és utat kínál a reggel felé. Ahogy a kérdés elhangzik, már tudom, hogy álmodom/álmodtam. Furcsa, hogy valaki kérdez valamit, és ezzel megszűnik létezni. Talán nem is az az igazán érdekes, honnan tudom, álmodom-e vagy sem, hanem a folyamatos, finom határsértések, ütközőzónák a két nagy állapot között. Mert sokszor mintha a tudat felfakadna ennek a kettősségnek a szüntelen vonzásától. Az álmom színezi ki azt az utcát, amelyen hazasétálok; az álom mutatja meg annak az utcának a „tobzódását”. Vagy az köszön rám egy álmomban egy régi napból, amire sosem vártam volna.

Ahogy telnek az évek, egyre inkább úgy érzem, hogy az álmaim külön teret alkotnak életemen belül. Nemcsak megtörik a nappalt, de párhuzamos, másik világot képeznek, melynek sajátos helyiségei, vissza-visszatérő alkalmai vannak. Újra visszajutok egy-egy rejtelmes állomásra, ugyanazokon a labirintikus folyosókon sétálok. Vagy szembesülök (talán ez a legérdekesebb) nappali életem egyik terének egy sűrített képével, változatával. Tágabbá, többé válik egy ismert hely. Benne a félelmeimmel, döntéseimmel. Emlékszem, egyik álmomban utazásra készültem, s szemem előtt egy térkép jelent meg, ahogy az utat terveztem. Élesen láttam tavak és folyók kontúrjait, hegyeket, erdőket, s mintha együtt mozogtam volna a látvánnyal, hallottam volna a robajt; a repülő hangját vagy a vonat zakatolását. A terek, a távolságok sokkal titokzatosabbnak tűntek, mint ébren. Az utazásnak az a misztikuma fogott meg, az a sodrás, amelyet sosem érzek, ha tényleg térképre nézek vagy utazom. Az álomtér valahogy erősebb lett, mint a tér. Újabb és újabb országhatárok, tengerek tűntek fel. Gyakran gondolok ezeknek a képzelt intenzitásoknak a merő abszurditására. Végül is utaztam már valóban vonaton, hajón, sőt repülőn is, az mégsem ilyen volt. Az igazi repülés sokkal prózaibb. Épületek, hegyek, folyók, utcák valódisága mintha mindig ebben a percnyi, ihletett sűrűségben rejtőzne.

Egy-egy napomat tényleg befolyásolják az éjjeli látomásaim; ha lekésem a metrót, az orrom előtt süvít el egy busz, ezekben a kisebb bosszúságokban valahol ott van az álom hibája, légiessége. Ez az intenzitás jut eszembe egy be nem tervezett várakozás unalmában is. A két tér néha ütközik, de akár közömbösen is nézhetjük ezt. Én mégis egyre jobban várom a repedéseket, hézagokat; azt a különálló teret, amely egyre nő.