PRAE.HU Az ELTE esztétika és filmelmélet-filmtörténet szakjain végeztél, később producerként kezdtél el dolgozni, ma a 2008-ban általad alapított Mindwax nemzetközi produkciós és disztribúciós cég vezetője vagy. Ki tudsz emelni olyan meghatározó pontokat az életedből, amelyek a leginkább befolyásolták a szakmai pályádat?

A kilencvenes évek a videóklipek aranykorának számított, én pedig tízévesen kaptam egy tévét, így videóklipeken nőtem fel. Folyamatosan figyeltem a nagy kliprendezők, például Michel Gondry munkáit. Azt gondolom, ekkor alakult ki az erősen vizuális látásmódom. A külvárosban, Zuglóban egy lakótelepen nőttem fel, a családunkban egyáltalán nem volt sem művész, sem filmes, számomra mégis mindig természetes volt, hogy filmeket, főleg videóklipeket nézzek. A Művész mozit viszonylag későn, 15–17 évesen fedeztem fel, ekkor az Eötvös József Gimnáziumba jártam. Ebben az időszakban kezdtem el egyedül moziba járni, ellátogatni a Magyar Filmszemle vetítéseire vagy SZFE-s vizsgafilmeket nézni az anyukámmal. A Duna Televízió retrospektív adásai és a Filmmúzeum csatorna is komoly hatást jelentettek. Sokat kutattam rendezők életművei után, én voltam az a diák, aki nyolc darab VHS kazettával a padban szunyókált matekórán, otthon viszont megnézte az összes Tarkovszkijt. Nem volt ugyanakkor soha egyértelmű számomra, hogy milyen területen szeretnék tovább tanulni. Az ELTE filmes képzése teljesen véletlenül került szóba, a gimnáziumi éveim alatt ugyanis soha senki nem említette, hogy ilyesmi is létezik. Tizenhét évesen azt hittem, hogy nincs más, csak az SZFE (Színház- és Filmművészeti Egyetem), de például azt sem tudtam, hogy ott van gyártásvezető szak. A végzősként esztétika előkészítőre jártam. Félévkor derült ki, hogy a BTK-n szakpárban választhatóvá vált a film. Ez a lehetőség nagyon felkeltette az érdeklődésemet, emiatt nem is jelentkeztem máshová.

Amikor elkezdtem a film szakra járni, még nagyon képlékeny volt a gyakorlati képzés. Szuper tanárok oktattak bennünket, de nem volt megfelelő a technikai felszereltség, és nem igazán esett szó arról sem, milyen pozíciók vannak egy stábon belül, ezért a produceri munkáról is csak keveset tudtam meg. André Szőts-csel volt egy produceri óránk, viszont ő inkább a hollywoodi rendszer működéséről tudott beszélni. Varga Balázs tartott nekünk „európuding” koprodukciós órát, de túlságosan elméleti irányból közelítettük meg a témát. Azt éreztem, hogy semmilyen kapcsolatom nincs, amely mentén el tudok kezdeni producerként dolgozni, megtalálni a saját, független utamat, amire pedig elég régóta vágytam.

Egy barátnőm mondta, hogy az Inforg Stúdió gyakornokot keres, nincs-e kedvem menni. Rögtön eldobtam az akkori kereskedelmi állásomat, elhatároztam, hogy azonnal megyek az Inforghoz, és több évre ott is ragadtam. Itt aztán újabb és újabb oldalait ismertem meg a produceri szakmának, de még ekkor is kerestem a helyemet, nem igazán ismertem magamra benne. Később a KMH Filmnél kezdtem producerasszisztensként dolgozni. Ekkoriban állt le teljes mértékben a magyar filmszakma a finanszírozás átalakulása miatt (2010-felé járunk), én pedig elkezdtem körülnézni a külföldi lehetőségek között. A nemzetközi tréningek révén már jobban beleláthattam, hogyan is működik ez az egész világ. Ám a mai napig nincs egzakt válaszom, mit is jelent pontosan a producerség, folyamatos megújulás ez a számomra. Szerintem nincsen két egyforma producer, annyira tág ez a fogalom. Ötletet vadászok, forgatókönyvet fejlesztek, intézem a disztribúcióját a filmeknek és így tovább, miközben igyekszem mindenkivel jó kapcsolatot ápolni és megalapozni az alkotók nemzetközi karrierjét. Emlékszem, az elején azt gondoltam, hogy mire lesz egy nagyjátékfilmem, már ismerni fogom a szakma összes titkát. De ez persze nem így alakult. Mostanában kezdtem rájönni, hogy valójában nincs hová megérkezni. Mindig lesznek óriási kihívások, soha nem lesz két egyforma projekt, soha nem fogom tudni azt mondani, hogy innen már csak rutin az egész.

PRAE.HU: Az utóbbi években egyre gyakrabban dolgozol kísérleti filmek producereként. Miben vonzó neked éppen ez a világ?

Mindig vonzódtam a formabontó, kísérleti és artist filmek felé, ami talán gyerekkorom videóklipek iránti érdeklődéséből származik. Az egyik szakdolgozatomat is videóklip-elmélet és -történetből írtam. Ekkortájt kerültem barátságba Peter Stricklanddel, ami inspiráló találkozás volt, mert korábban nem igazán kerültem kapcsolatba olyan emberekkel, akikkel ennyire hasonló zenei és filmes ízlésünk lett volna. Felkért, hogy készítsünk együtt egy videóklipet, ezt követte később több közös munka, majd elkezdtünk kisjátékfilmeken is dolgozni. 2010 és 2018 között rendszeresen szelektív workshopokon vettem részt, emiatt sok időt töltöttem külföldön, ahol tudatosan kezdtem kapcsolatokat építeni a szakmával és kerestem a lehetőséget új kollaborációkra. Régóta figyeltem Lichter Péter munkáit is, akit egyszerűen felhívtam, hogy üljünk le beszélgetni. Ez akkor volt, amikor 2018-tájékában éppen lezárult egy nagy munkám, felszabadultam és azt éreztem, van mit adnom, tudnék energiát beletenni egy új projektbe. Azóta már több projektet csináltunk együtt, legutóbb vele és Máté Borival közösen a Dr. Moreau-t. Közben Észtországban elindult egy nagyjátékfilmes munkám is – a Marko Raat rendezésében készülő 8 Views of Lake Biwa - ez a film szintén sok szempontból kísérletező lesz.

PRAE.HU: Miért alapítottad meg a Mindwaxet, és mit jelent számodra ez a cég?

Maga a cégalapítás tulajdonképpen adminisztratív okokból történt. Ahogy elkezdtem 2010-2011 körül a KMH-n belül diploma- és vizsgafilmek producereként dolgozni, illetve egyre több nemzetközi workshopra jelentkezni, fontos volt, hogy egyéni profilt alakítsak ki magamnak. A cég apró „one woman show”-ként indult. Ahogy egyre több programban vettem részt és egyre több filmterven kezdtem el dolgozni, nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a Mindwaxet szeretném különválasztani az akkori producerasszisztensi munkámtól, és szeretném kreatív játszótérré alakítani. Kezdetben kisjátékfilmek és videoklipek gyártására használtam a céget, később a fejlesztés a forgalmazás és konzultáció is megjelent a portfólióban. Egyre többen kerestek meg, hogy vezényeljek le nagyobb lélegzetű európai pályázatokat, találjam ki egy-egy adott projekt fejlesztési stratégiáját, vagy éppen, hogy készítsek el és kivitelezzek egy-egy fesztiválstratégiát.

Nagyon örülök, hogy mindezek mellett a mentorálás is megjelent az életemben: régi vágyam volt, hogy át tudjam adni azt a jártasságot és tapasztalatot, amelyet a nemzetközi gyártási és finanszírozási struktúráról szereztem az idők során. Eleinte az ELTE-n, a METU-n és az SZFE-n tartottam pár előadást, majd 2021-ben csatlakoztam a PITCH_IT workshophoz mint mentor, amelyet a Filmakademie Baden-Württemberg, a Goethe-Institut és a FAMU közösen szervez. 2022 óta pedig producer tutorként vagyok jelen a prágai MIDPOINT Institute MIDPOINT Shorts nevű programjában, amely egy szelektív féléves képzés 5 kiválasztott kisfilmprojekt számára. A 2023/2024-es programra a jelentkezés egyébként májusban indul.

PRAE.HU: Kétlakiként élsz, miért éppen Észtországba kerültél?

Még 2006-ban több hétre kiutaztam Finnországba, ahová szegről-végről fűzött egy családi kapcsolat. Ez volt az első komolyabb külföldi utam, nagyon jó élmény volt belesni egy másik ország hétköznapi életébe. Tetszett, hogy mennyire más a hangulat, az emberek mennyire máshogy viselkednek egymással. Amikor hazajöttem, hiányozni kezdett a kinti nyugalom, illetve az északi régió.

Az első egy évet felölelő külföldi workshop, amelyen részt vettem, az ENGAGE Programme volt 2011-ben, amely négy ország egyetemei között valósult meg. A résztvevők közé tartozott a tallinni Baltic Film, Media and Arts School (BFM) is. Engem külsősként választottak ki a kurzusra. A workshop egyik állomása Észtország volt, ekkor ismerkedtem meg rengeteg helyi szakmabelivel. Inspiráló volt Edith Seppel (ma az Észt Filmintézet vezetője) és Tiina Lokkal (a Tallinn Black Nights Film Festival igazgatója) is találkozni, akik tutorként vettek részt a programon. Az ENGAGE Programme Finnországban, az Aalto Egyetemen zárult egy pitch-versennyel, ahol első helyen végeztünk a finn projektemmel, amelyet a workshopon belül kezdtünk el fejleszteni.

Külföld kapcsán sok érv szólt Észtország mellett. Észtországban dinamikusan fejlődik a filmipar. Kiemelten fontos az észteknek, hogy nemzetközileg aktívak legyenek, sok filmszakmai szövetségben és hálózatban vannak benne. Az elmúlt években rengeteg szervízprojekt került Észtországba, kezdve Christopher Nolan Tenet című filmjével. Épül most egy balti befektetésű filmstúdió is Észtországban. A tallinni székhelyű Black Nights Filmfesztivál (PÖFF) 2014-tól kezdve „A” kategóriás fesztivállá lépett elő mint a régió legnagyobbika, rengeteg programmal és szakmai képzésekkel.

2019-ben beválogatták egy filmemet a PÖFF Shortsba, amely a PÖFF önállóan működő, Oscar-minősítő kisfilmfesztiválja. Kaptam az alkalmon és felvettem a kapcsolatot a szakmai programsorozat, az Industry@Tallinn & Baltic Event szervezőivel. Kialakult egy párbeszéd, ami abban kulminálódott, hogy tartottam egy előadást a hivatalos programjuk keretében a filmforgalmazás lehetőségeiről. Ez az élmény pedig perspektívát nyújtott számomra, és biztosított róla, hogy lehet helyem ebben az országban.

PRAE.HU: Napjainkban miben tud segíteni a producer a pályakezdő filmesnek? Milyen a jó producer-rendező kapcsolat?

A kérdés eszembe juttatta a 2020 februárjában megjelent Looking Glass Reportot. A kiadvány évi rendszerességgel jelenik meg, és közvéleménykutatás és interjúk alapján állapítja meg, hogy az adott időszakban milyen folyamatok jellemezték a brit filmszakmát. Ez a kiadvány világított rá először egy súlyos, rendszerszintű problémára, hogy a független producereknek megélhetési gondjai vannak. Ez a kutatás egy fájó pontra tapintott rá a szakmában, és a híre futótűzként terjedt el, hiszen az Egyesült Királyságon kívüli producerek is magukra ismertek benne.

A producerektől elvárják, hogy előfinanszírozzák a projekteket. Például a régióban elképesztően nehéz fejlesztési támogatáshoz jutni, és már magához a fejlesztési pályázathoz is fejleszteni kell a projektet, ami rengeteg munkaórával, energia- és pénzbefeketéssel jár. Elképesztő többletmunkát vállalnak a producerek, és ez nemcsak a függetlenekre vonatkozik, az egész gyártói és produceri szakmát végeláthatatlan túlmunka terheli. Nincs eléggé szem előtt tartva az sem, hogy a producerek élete mennyi nehezen fenntartható plusz érzelmi munkával jár. Azt gondolom, hogy a producer és a rendező között szimbiotikus kapcsolatnak kell lennie, világosan meghatározott határokkal. Amikor eldöntöttem, hogy producer szeretnék lenni, nem gondoltam, hogy ez a túlélésről fog szólni, hanem azt hittem, hogy gyönyörű munkáról, amely során kreatívan hozzá tudok tenni az alkotói folyamathoz. Ez eddig csak a független produkciókban tudott megvalósulni.

A mentális egészség helyzete óriási probléma a teljes filmszakmában. Hatalmas nyomás van az alkotókon. Azt érzem, hogy a régiónkban addig égetjük ki magunkat és emeljük az elvárásokat magunkkal szemben, ameddig össze nem omlunk. Ha az ember kimerült és kiégett, akkor nem tud adni. Az összes képzésben és munkakapcsolatban, amelyben csak jelen vagyok, mindig próbálom megtalálni azt a határvonalat, amikor már fenntarthatatlanná válik a munkafolyamat: tegyünk egy lépést hátra, nézzük meg, hogy reálisak-e az elvárásaink, legyünk tisztában az alapszükségleteinkkel, hagyjunk egymásnak teret és időt! Producerként a saját személyiségünket tesszük bele a munkába. Barátságokban létezünk, ami egyfelől nagyon jó, másfelől viszont nehéz meghúzni a határt. Például: este meddig válaszolok egy üzenetre? Ha elmegyünk ötletelni és meginni valamit, mekkora százalékban foglalkozunk a projekttel, mennyiben a személyes dolgainkkal?

PRAE.HU: A munkával járó kihívás szempontjából mennyire más Észtországban dolgozni, mint Magyarországon?

A megoldási mechanizmusok, amelyeket Magyarországon öntudatlanul használtam, Észtországban egyáltalán nem működnek. Észak-Európában nincsen akkora kapuőrködés, ellenőrzés és adminisztráció, mint nálunk, és nálunk ez a túlmunka rengeteg stresszt okoz. Továbbá, Észak-Európában, ha valaki letesz valamit azt asztalra, annak van értéke, független attól, hogy államilag vagy alternatív módon finanszírozták-e a filmet. Nincsen saját bejáratott megoldási módszerem arra, hogy megbirkózzak a munkámmal járó stresszel, de az egyértelműen segít, hogy sok időt töltök Észtországban. Jó volt innen kintről realizálni, hogy amit természetesnek tekintünk a közép-keleti-európai régióban, az nem feltétlenül a norma. Az új nézőpont segített letisztázni magamban, mibe érdemes energiát tenni és mibe nem. Nagyon nehéz időszakon megyünk keresztül, kezdve attól, hogy a kultúra rendszerszintű állami támogatása már a koronavírus járvány alatt is jelentősen sérült. Amikor pedig 2021 végén, 2022 elején épp kezdtek volna újra működni a dolgok, nem sokkal később kitört az orosz-ukrán háború, amely ismét súlyosan befolyásolta a művészeti ágak finanszírozását. Úgy tűnik, ha baj van, a kultúra az első, amit elhagyunk. Ezt persze valahol megértem, de közben azt is érzem, hogy egyáltalán nem kéne ennek lennie az alapvetésnek. Nyilván elrugaszkodott példa, de ha megnézzük a franciákat, nekik a kultúra olyan, mint egy falat kenyér, szerves része az életüknek, nem eldobható, felesleges luxusként tekintenek rá. Franciaországban a művészetekben dolgozó szabadúszóknak alapjövedelmük van, és vidéki filmfesztiválokra is viszik az iskolás csoportokat.

PRAE.HU: Mit csinálsz mostanában, hogyan próbálod áthidalni a független producerkedéssel járó folyamatos pénzügyi gondokat?

A független producerséget nehéz önmagában beárazni, ezért elkezdtem tavaly intimacy coordinatornak tanulni, ami egy óriási élmény és szépen kapcsolódik a produceri munkámhoz. Ez egy olyan stábtag, aki megkoreografálja az intim jeleneteket. A munkájába tartozhat a csók-, szex- vagy más érzelmileg túlfűtött jelenetre való felkészítés. A koreográfussal lehetne például összehasonlítani. A munka, a produceri feladatokhoz hasonlóan, már a forgatókönyvnél elkezdődik. A koordinátor feladata eldönteni, hogy van-e szükség ezekre az intim jelenetekre, milyen beállítással lehetne kiváltani a ruhátlan jeleneteket akár. A filmkészítésnek ez egy olyan aspektusa, amellyel túlságosan későn kezdtünk el foglalkozni, amikorra már színészi karrierek mentek tönkre amiatt, mert nem érdekelt senkit, hogy érzelmileg min mennek keresztül. Egyre mainstreamebbé válik, hogy jelen van egy ilyen stábtag is. Én még nem fejeztem be a képzést, de a végzése közben felfigyeltem arra, hogy tanulunk olyan dolgokat, amelyeket én producerként már eleve beleépítettem a munkámba. Peter Stricklanddel például sok olyan forgatásunk volt, ahol a ruha nélkül szerepeltek a színészek. Mindig különösen odafigyeltem hogyan kényelmesen és biztonságban érezzék magukat.

PRAE.HU: Hogyan látod ma a fiatal pályakezdők helyzetét, több vagy kevesebb lehetőségük van, mint egy évtizede?

Egyrészt jobb helyzetben vannak, mert sokkal egyszerűbb hozzáférni a filmkészítéshez szükséges technikához, és könnyebb az online térben elérni a közönséget. Ez viszont ahhoz is vezet, hogy manapság sokkal nagyobb a verseny, mint amikor én voltam pályakezdő. Ráadásul ma a technológiai fejlődés következményeként az olyan munkákat, amelyekre öt-hat évvel ezelőtt még kisebb cégeket kértek fel, gyakran egyetlen úgynevezett self-shooter végzi el. Mivel több tehetség válik elérhetővé, és sok szempontból egyszerűbb is filmet csinálni, mint régen, a filmkészítés és a rendezés leértékelődött. Ettől a fizetések is alacsonyabbak lettek.

Ma azok az egyetemek, amelyeken érdemi gyakorlati filmes képzés és munka zajlik, illetve amelyek lehetőséget biztosítanak vizsgafilmek és diplomafilmek elkészítésére, szintén kiváló kiindulópontként tudnak szolgálni egy pályakezdőnek. Amikor én jártam ELTE-re, ezek a lehetőségek még jóval kevésbé voltak adottak.

Az „A” kategóriás filmfesztiválokon szinte kizárólag diploma- és vizsgafilmeket lehet látni, többségben államilag finanszírozott magyar kisfilmet szinte egyáltalán nem. Nehéz a magyar fiatal filmesek helyzete, mert a képzésük keretein belül készült filmjeik az egyetlen lehetőségük a bemutatkozásra, utána viszont nem valószínű, hogy be tudnak kapcsolódni az állami finanszírozási rendszerbe. Magyar közvetlen állami finanszírozás hiányában pedig szinte esélytelen nemzetközi finanszírozásra szert tenni.

PRAE.HU: Mit jelent számodra a siker?

A siker számomra képlékeny fogalom. Mást gondolok sikernek a projekt elején és a végén. Siker, ha a projekt után is megmarad a munkakapcsolat az alkotóval, ha szeretted csinálni a munkád és jó rá utólag visszagondolni. Az emberre sajnos jellemző, hogy a negatív kritikának sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonít, mint a pozitívnak. Velem elő szokott fordulni az is, hogy negatívan élek meg egy sikert, nem tudok belehelyezkedni egy pozitív élménybe, nem tudom megélni az elismerést. Az imposztor-szindróma is gyakori a filmszakmában. A munkánk jellegzetessége, hogy nagy szerepe van benne a rajtunk kívülálló tényezőknek vagy döntéseknek, amelyek aztán meghatározzák a későbbi működésünket. A rajtad kívülálló dolgokat kell megpróbálni a legjobb képességed szerint vakon menedzselni. Emiatt a kontrollvesztettség miatt könnyű úgy érezni: nem tudok semmit, nem rajtam múlt a siker és csak szerencsém volt. Számomra tehát siker az, amikor a sikert tényleg sikerként tudom megélni. Ha egy filmemmel érdemben foglalkoznak a fesztiválok, jó a szakmai visszhangja és megtalálja a közönségét is, az óriási siker. Ám még nagyobb siker, ha ezt az ember valóban meg tudja élni, képes értékelni a saját munkáját.

Fotó: Vahur Puik - Nedeczky Dóra az 8 Views of Lake Biwa forgatásán

A prae.hu művészeti portál Külföldön Sikeres Magyar Művészek kutatási projektje szempontjából különösen fontos Nedeczky Dóra tapasztalata, miszerint a megoldási mechanizmusok, amelyeket Magyarországon öntudatlanul használt, Észtországban egyáltalán nem működnek. Észak-Európában nincsen akkora kapuőrködés, ellenőrzés és adminisztráció, mint nálunk, és nálunk ez a túlmunka rengeteg stresszt okoz. Észak-Európában, ha valaki letesz valamit azt asztalra, annak van értéke, független attól, hogy államilag vagy alternatív módon finanszírozták-e a filmet.