Jászay Tamás először 2019-ben, a Szkéné Színház alapításának közelgő, ötvenedik évfordulójának apropóján kapott felkérést arra, hogy a színház történetét meghatározó szereplőkkel készítsen interjúsorozatot. A végeredményben elkészült kötetben ötven beszélgetés kapott helyet – szándékosan használom a „beszélgetés” szót az interjú helyett: a visszaemlékezések hangnemét ugyanis a személyesség, a személyes kötődés jellemzi. Az interjúk alanyai óhatatlanul vissza-visszatérnek egymás történeteiben, gyakran hivatkoznak ugyanazokra a kulcsszereplőkre, eseményekre, időszakokra, attól függően, hogy a színház melyik korszakában volt pályájuk meghatározó helyszíne. A személyes összefonódásoknak ezt a bonyolult rendszerét a Színház a másodikon egy egyszerű, ám roppant jól működő vizuális megoldással teszi kézzelfoghatóvá: az egyes interjúkban vastagon, zöld színnel szedve olvashatóak azok, akikkel a kötet más lapjain alanyként is találkozunk. A beszélgetések visszatérő gondolata, hogy a Szkéné egy művészeti olvasztótégely, amelyben megszokott volt a befogadott társulatok közötti átjárás (legalábbis a színház első néhány évtizedében), és amely így több tudott lenni, mint helyszín: az ott dolgozó művészek és munkatársak számára pezsgő közösségi tér, a kísérletező alkotás nyitott szellemiségű műhelye.

A Szkéné Színház a mai napig a budapesti kulturális élet egyik meghatározó, mégis „rejtett” helyszíne: a belvárosi színházakéhoz mérten szűk nézőterén, a pesti oldal nyüzsgésétől távol, a Műszaki Egyetem második emeletének egy kevéssé kitett zugában fogadja jól körülhatárolható törzsközönségét. Ahogy a kötetben megszólaló Scherer Péter is megfogalmazza, „… a Szkénének abban áll az előnye, amiben a hátránya is. Remek előadások születnek itt most is, és van is egy réteg, amelyik pontosan tudja, mi ez a hely, de az átlagos színháznézők közül sokan még mindig nincsenek vele tisztában”.

A színház műsorpolitikája, amely bár a visszaemlékezések tanúsága szerint is sokat változott fennállásának öt évtizede alatt, mindig is a független alkotók számára biztosított terepet. Ez pedig óhatatlanul a színházfogyasztó értelmiség találkozási pontjává tette, és teszi ma is: a Szkéné nézői általában tudják, milyen színházi nyelven fognak hozzájuk szólni az előadások, ismerik a társulatok, alkotók korábbi munkáit, sőt, megkockáztatom: sokszor egymást is. Fodor Tamás szavaival: „a Szkéné legnagyobb előnye volt és maradt a közönségbázis. Sikk ide járni”. Épp ezért merül fel a kérdés: képes-e megszólítani egy műhely története azokat, akik sem nézőként, sem alkotóként nem voltak részesei ennek a folyamatnak, és akik a történet szereplőit jobb esetben hallomásból, vagy még talán úgy sem ismerik.

Jászay Tamás könyvét minden igyekezetem ellenére sem tudtam „kívülállóként” olvasni, hiszen a Szkéné, az ott látott előadások vagy akár az általánosabb értelemben vett budapesti független színházi szféra szakmai életem lényeges részét képezi. A beszélgetéssorozat számomra nemcsak a kötetben sorjázó beszélgetések és visszaemlékezések hangneme okán vált nagyon is egyéni, személyes utazássá, hanem azért is, mert kontextust teremtett a saját színházi élményeim és identitásom számára – nem utolsósorban azzal, hogy a történetekből a Szkénén túl a fővárosi független (egykor: amatőr, később alternatív) színházi közeg változásai és alakulása is kirajzolódik.

Ahogy ma nem beszélhetünk független színházról Pintér Béla és társulatának említése nélkül, úgy a kétezres évek kortárstánc-szcénája is csak a Szkéné egykori alkotói, Csabai Attila, Gergye Krisztián, Goda Gábor, Kovács Gerzson Péter munkájának és jelenlétének fényében értelmezhető, hogy csak néhányat említsek a Szkéné történetéből. A Színház a másodikon erénye, hogy nem reked meg a múltidézés, az alkotói életpályák bemutatásának szintjén: a beszélgetéseken átszűrődő társadalmi, kulturális, politikai változások világosan kijelölik a kortárs független színházi világ működéséhez és jellegzetességeihez vezető utat.

A kötet oldalain Nánay István is kitér erre:

„A Szkéné története szépen leírja azokat a változásokat, amik az elmúlt fél évszázadban társadalmunkban, a művészetben, a színházban történtek, és éppen ezért nem lehet kárhoztatni amiatt, hogy ma ilyen, nem pedig olyan” – utóbbi mondata pedig, bármilyen fájdalmas is, úgy hiszem, túlmutat a Szkénén. A Szkéné, ahogy a Jászay Tamás által érzékenyen és értőn vezetett, izgalmas beszélgetések újra és újra megerősítik, sok, és sokféle alkotó kiindulási pontja, inkubátora, egy olyan egyedi sikertörténet, amelyből többre volna szükség. Reméljük, hogy idővel a kreativitás és az alkotás vágya „új Szkénék” megszületéséhez vezet.

Jó szívvel ajánlom a könyv olvasását azoknak, akik az elmúlt évtizedek során Szkéné gyakori vagy alkalmi látogatói voltak, azoknak, akik még emlékeznek a színház előterét hosszú évekig díszítő Máriási Iván-gobelinre, és azoknak is, akik számára már a Dunára néző ablakok jelentik a Szkéné otthonosságát. De mindenek fölött ajánlom azoknak az alkotótársaimnak, akik egy meghatározó intézmény történetén keresztül szeretnék jobban, mélyebben megérteni saját történetüket – és jelenüket.

Jászay Tamás: Színház a másodikon – Ötvenen a Szkéné 50 évéről
Kiadja a Szkéné Színház Nonprofit Kft., Budapest, 2022
215 oldal
Fotó: szkene.hu
A portrékat készítette: Éder Vera
Layout, tördelés: Korolovszky Anna