A konferenciát a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója, Demeter Szilárd nyitotta meg, majd Lőrincz Csongor köszöntője következett, melyben megfogalmazódtak az előttünk álló, rendkívül tartalmasnak ígérkező két nap legfontosabb célkitűzései és kérdésfeltevései. A kortárs magyar irodalmi szféra az utóbbi néhány évben ismét fokozott figyelmet szentelt Bodor Ádám életművének, Lőrincz szerint ugyanis ezek a szövegek újra és újra visszahívják magukhoz a befogadót. Friss doktoranduszok és pályájuk csúcsán járó kutatók egyaránt foglalkozni kezdtek a szerzővel, melynek eredményeképpen az első kizárólag köré szerveződő konferencia is létrejöhetett.

Lőrincz elmondta, hogy a továbbiakban elhangzó előadások szoros, szövegközeli olvasásra épülnek, miközben módszertani-elméleti téteket is kirajzolnak, olyan kurrens kereteket mozgósítva, mint például a biopoétika vagy a poszthumanizmus.

Kezdésként Kulcsár Szabó Ernő lépett a pódiumra, aki Honnan jön a Sinistra? A poétikai eredetiség kérdéséhez címmel ismertette a Bodor-próza vélt előzményeit, a természeti látványokat – fény és árnyék, sötét és világos, dinamika és statika folyamatos ellenpontozását – fókuszba helyezve. Kihangsúlyozta, hogy bár Bodor szövegeinek poétikai megalkotottsága eltávolodik a hagyományos térségi epikától, összetett hangszereltséggel dolgozó ábrázolási módszereivel, a világszerűséget előhívó fények, színek, illatok és hanghatások szerepeltetésével, motívumhálóival és azok ritmikai elrendezésével mégiscsak szóhoz juttatja az érzékleti effektusokat szintén hangsúlyozó előzményeket, például Bánffy Miklós Erdélyi történetét. Ebben a regényben úgy nyílik szét a „völgy a ragyogó napsugárban”, mint ahogy a Sinistra medencéje terül Andrej Bodor elé „a messzi napsütötte lejtőkön” csillogó zsindelyfedelekkel. Bánffy ugyan Kulcsár Szabó szerint inkább szecessziós írásmóddal él, a szinesztetikus szerkezetek és a fény-árnyék hatások egyértelmű kapcsolódási pontot teremtenek a művek között. Hasonló okokból említhető Wass Albert A funtineli boszorkány című kötete is, amely a természet színrevitelének nyelvi technikái révén köthető Bodor Ádámhoz: a ragyogó, csillogó, villózó táj képe dinamikusan épül fel, ezáltal pedig a mű hangja is különleges dallamvonallal, ritmussal formálódik. Zárásként Kulcsár Szabó rámutatott ugyanakkor, hogy Bodornál a natúra sosem csupán dísz, hanem a történetek non-humán ágenseként is funkcionál.

A szekció következő előadója Eisemann György volt, aki a humanitás perspektíváit vizsgálta, elsősorban a Verhovina madarai: Változatok végnapokra című, novellisztikus szekvenciákból felépülő regényt középpontba helyezve. A kötet apokaliptikus távlata felől indulva vállalkozott annak bebizonyítására, hogy Bodor szövegének értelmezése során a poszthumán irányzatok hangsúlyozása félrevezető lehet.

A lejátszódó folyamatok origójában ugyanis továbbra is a makrokozmosz mikrokozmosza, az ember áll.

„Az ember fáj a földnek” – írja Vörösmarty, de ha a világ fennállása tarthatatlannak bizonyul, ha már nincs több remény és túlélési stratégia, akkor az egyénben fogalmazódik meg az a vágy is, hogy érkezzen el a végidő – mint az adott helyzetben emberi mércével elképzelhető legjobb megoldás. A technikai változások ábrázolása szintén antropocentrikus nézőpontból valósul meg: az Augustin házaspár számára például esztétikai élvezetet nyújt az áthuzalozott emberi test, melyből a mesterségesen előidézett áramütés éppúgy szívja el az életet, mintha villám csapna belé, ezáltal pedig nemcsak natúra és ipar, hanem természetes halál és gyilkosság is szembeállítódik.

A harmadik előadás az Eisemann által felvázolt állásponttal is párbeszédbe lépett, hiszen Nemes Z. Márió éppen a non-humán ágenciák szerepét ismertette a Sinistra körzetben „A téli járvány elmarad” címmel. Szerinte a regényben megjelenő „tunguz nátha” olyan, a humán optikából kitakart erőként működik, amely mint ellenhatalom szervezi a viszonyokat, sőt, talán az az állítás sem túlzás, hogy ez hozza létre magát a körzetet. A narrátor ugyanis valamiféle immunológiai, biopoétikai tekintet révén válhat a közösség tagjává: akkor avatódhat be, ha látja a nátha jeleit, ha képes figyelemmel kísérni, ahogy a járvány madárként mozogva terjed. Elgondolhatjuk tehát, hogy mivel a fertőzés már eleve megtörtént, a térség karanténzónaként funkcionál, ily módon pedig hiába halasztja el a hatalom a járványt, a biohatalom tovább mérgezheti a tájat. Nemes kiemelte továbbá, hogy a virális ontológia esetében a beszédmód nemritkán kudarcot vall: a nyelv birtokolhatatlan természete és a természet birtokolhatatlan nyelve íródik egymásra.

A szekciót záró vita során többek között olyan kérdéseket jártak körül a résztvevők, mint hogy hogyan viszonyul Bodor Ádám a fabularitás hagyományához, vagy hogy miként hozható a játékba a posztmodern gótika vagy éppen a weird fiction fogalma az értelmezés során, illetve természetesen Eisemann György és Nemes Z. Márió nézőpontjainak rendkívül izgalmas szembenállására is kitértek. Nemes szerint Bodor elemzőinek kétségtelenül el kell dönteniük, hogy a humanizmus vagy a poszthumanizmus pozíciója felől közelítenek az életműhöz, azonban önmagában mind az emberen túliság, mind az antropocentrikus látásmód utópisztikusnak bizonyul.

Lőrincz ezzel kapcsolatban hozzátette, hogy a technikai világ Bodor szövegeiben sosem csupán a natúra rendjébe szól bele, hanem egy emberi életformát is felforgat.

A csütörtöki napon még egy szekciót volt szerencsém végighallgatni, amely Bánki Éva Az érzékelés tágassága és autonómiája Bodor Sinistra körzetében című előadásával vette kezdetét. A kötet recepciója már több ízben foglalkozott a névadás kérdésével, az viszont már első olvasásra is nyilvánvalóvá válhat a befogadó előtt, hogy a regény szereplőit semmi esetre sem a nevük teszi egyedivé. Bánki szerint itt a szag határozza meg az egyént, ez a tény pedig olyan archaikus képzeteket is előhív, mint például az illat és a lélek összekapcsolódása. A szagok – ezáltal pedig a lélek is – a levegőben mozognak: a Verhovina madaraiban a halottak lelke lebegő párafoltként távozik. Nemcsak az aura-képzet szerepeltetésének lehetnek ugyanakkor középkori gyökerei: a trubadúrlíra alaphelyzetei is megidéződnek, Bodor azonban páratlan iróniával forgatja ki ezeket a hagyományokat. Coca Mavrodin „ezredes kisasszony” szexuális vonzerejét a hatalma helyettesíti, a misztikus tárgyak nyomába eredő, csodás asszonyokat kiszabadítani vágyó fiatal lovag helyett pedig egy korosodó főhőst látunk, aki végül otthagyja Elvira Spiridont meztelenül az út mellett.

A továbbiakban Smid Róbert vette át a szót, aki A veszélyeztetett ökológia és az állati tudás: a vidra és a madarak címmel vizsgálta az animalitás megjelenését Az érsek látogatása szereplőinek esetében. Sebastian Vidra karakteréről például feltételezik, hogy ismeri a folyó mélységeit, és tudja, miként távozhatna „egérúton”. Ösztönös, animalisztikus érzékelése nem azért lehet veszélyes a természet és kultúra határán álló Izolda negyedre, mert ellentétben áll valamiféle kodifikált állásponttal, hanem éppen azért, mert általa képes a mélyrétegekbe fúrni, felfedezni a felszín alatti erők játékát, és tetten érni rögzítetlen hatalmi, illetve biopolitikai mozgásokat is. Az Eisemann György által vezetett vita során Smid hangsúlyozta továbbá a levegő mint közvetítő közeg szerepét mind az animális, mind a humán érzékelés vonatkozásában, kapcsolódva ezáltal Bánki előadásához is.

A nap második felében Bányai Éva elnöklése alatt három, Bodor Ádám rövidprózáit górcső alá vevő előadás hangzott el: Bengi László „az értelemképzés próbatételeivel” nézett szembe, Balázs Imre József „a lakonikus szerkesztésmód kontextusai és politikái” nyomába eredt, Fodor Péter pedig Név, emlékezet, szubtextus címmel beszélt a szerző korai novelláiról. Az utolsó szekcióban a filmes adaptációkról is szó esett Török Ervin jóvoltából, a programot pedig Radics Péter előadása zárta Bodor Ádám „virtuális lábnyomáról”.

A konferencia következő napját a második szekciótól követtem végig, ezt megelőzően is hangzottak el azonban izgalmas előadások, melyek többek között a titok és a jelek felől közelítve vizsgálták az életművet. Molnár Gábor Tamás az Én, a részvétlátogató című szöveget elemezte az idegenség problémáját középpontba helyezve, mely a harmadik előadásban, Pál-Lukács Zsófia gondolatmenetében is hangsúlyos szerepet töltött be. Vincze Ferenc egy Bodor-novella, a Milyen is egy hágó? apropóján járta körül a kérdést, hogy „milyen is egy próza”, Szemes Botond pedig a Sinistra indexikus jeleivel foglalkozott.

Dél körül érkeztem meg a Petőfi Irodalmi Múzeum dísztermébe, ahol éppen Kovács Péter Zoltán lépett a pódiumra, hogy a Sinistra körzet pragmatikai vizsgálata során tett felfedezésit megossza a hallgatósággal. Kutatásában a szereplők beszédére helyezte a hangsúlyt, és arra volt kíváncsi, hogy mennyiben tekinthető a kommunikációjuk normasértőnek. Elsősorban Herbert Paul Grice, George Lakoff, valamint Brown és Levinson elméleteire támaszkodva fejtette ki, hogy miként hágnak át a karakterek egyes maximákat, illetve hogyan alakítják ki a saját arcukat – vagyis a magukról közvetített képet –, és próbálják megóvni azt. A különféle „arcfenyegető” gesztusok működését Andrej Bodor és Mustafa Mukkerman, a kamionos párbeszédén szemléltette, végül pedig kihangsúlyozta azt is, hogy a recepció azon álláspontja, miszerint a körzet emberei „elbeszélnek egymás mellett”, nem feltétlenül helytálló. Nem jön létre ugyanis kommunikációs fennakadás, mivel ebben a közegben a normasértés normává emelődik: a tiszteletlenségre vagy éppen az udvariatlanságra senki sem reagál.

„Senki nem szól a dologhoz semmit. Ez a dolgok rendje.”

A továbbiakban Lőrincz Csongor nézett szembe a Bodor-regények nyelvszemléleti kérdéseivel, a líraiság vagy éppen az anagrammatikus aspektus kiemelésével igazolva a szerző nyelvművész voltát. Kitért többek között arra is, hogy hogyan jellemezhetők azok a nyelvi síkok, melyek révén a fikcionalitás újrahangolja a fabularitást, és hogy milyen implicit nyelvfogalom figyelhető meg ezekben a szövegekben.

A Sinistra körzetben a nyelv bejön „a levegővel az ablakon”, nem mint adottság, hanem mint atmoszféra jelenik meg, eolikus medialitással bír.

A szél azonban nemcsak szavakat szállít, hanem a környezet hangjait is, például „a búvópatak lankasztó mormolását”, „amint rövid történeteket ismételgetve” búg a mélyben. Kitekintés gyanánt Lőrincz rámutatott, hogy hang és levegő kapcsolata a szövegek megszólaltatása során is tetten érhető, hiszen a mondatok ilyenkor lélegzetegységeket képeznek.

A szekciót Bányai Éva zárta Bodor apafiguráit középpontba helyező előadásával, melynek keretében a korai szövegek pozitív apaképétől a későbbi, egyre erőteljesebb eltávolításon át egészen a „nem-apák” és „nem-családok” viszonyteréig vezette a hallgatóságot. Esterházy Péter mondta egy interjúban, hogy az aparegény nem műfaj, „ellenben az apa az műfaj”. Bodornál pedig ez a „műfaj” értelmezhető a rendszer, a hatalmi berendezkedés, a beavatódás vagy éppen életrajzi referenciák tükrében, sőt, a szerző maga is megjelenhet apaként a kortárs prózairodalmi közegben.

A Bánki Éva által vezetett vitában a résztvevők kitértek többek között a szövegeket „meghullámoztató” prozódia szerepére, majd az ebédszünetet követően kezdetét is vette a konferencia zárószekciója. Végső Roland videóhívásban jelentkezett be, és tartotta meg Végtelen ítélet című előadását, melyben a Verhovina madarai segítségével szemléltette, hogy miként értelmezi át Bodor Ádám az utolsó ítélet teológiai fogalmát. Szerinte a regény belső szerkezete és az ábrázolt emberi kapcsolatok állításként elfogadott tagadásokból épülnek fel, ezek pedig lehetőségek, sőt végtelenségek sorozatát nyitják meg.

Ily módon minden nap egy lehetséges végnap, és a történelmi tapasztalatok is potencialitásuk felől nézve válnak érdekessé.

A továbbiakban Görözdi Judit vette át a szót, aki a Keleti-Kárpátokat mint „mágikus-mitologikus elbeszélői teret” vizsgálta a Bodor-prózában, játékba hozva a mágikus realizmus elméleti keretét is. Mészöly Miklóst idézte, aki a dél-amerikai irodalom újszerűségét abban látta, hogy alkotói „értenek hozzá, hogy a tényekből, történésekből felszabaduljon a mitológia: vagyis a lélegző elementaritás”. Görözdi szerint a mágikus-mitologikus szövegképzés Bodor Ádámnál is megfigyelhető, kiegészülve ugyanakkor a referenciális, közép-európai helyszínek nyújtotta jelentésrétegekkel. A terek, illetve a határátlépések poétikájából kiindulva néhány intertextuális kapcsolódási pontot is említett, például Tarasz Prohaszko A Jelesek című regényét.

A konferenciát Szirák Péter „mintha mi sem lenne készülőben”. A cselekménybonyolítás toposzai és a textuális dinamika a Verhovina madaraiban című előadása zárta, amely kitért többek között az iteratív szerkezet által felkínált olvasási lehetőségekre, natúra, kultúra és technika viszonyára, valamint a Jablonska Poljana vidékének múltját és jövőjét magába foglaló kötetre, Eronim Mox szakácskönyvére is, amely egyszerre szolgál a történések „forgatókönyveként”, illetve utólagos értelmezésük „kézikönyveként”. Az előadást követő vita során Görözdi kifejtette, hogy szerinte ez a kötet egyrészt a hely „Bibliájaként” funkcionál, másrészt olyan háttérmitológiát biztosít, amelybe a Verhovina szövege is belesimulhat, és amelyhez egyúttal fel is emelheti magát.

A rendezvény végéhez közeledve szó esett még világteremtésről és mítoszrombolásról, majd a szervezők, Lőrincz Csongor és Smid Róbert köszönetet mondtak a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársainak, a résztvevőknek és a hallgatóságnak a sikeres és tartalmas programban való közreműködésért, amely nemcsak a korpusz átfogó, szisztematikus értelmezésére nyújtott kiváló alkalmat, hanem újabb kutatási irányok kirajzolódását is elősegítette.

Fotók: Gál Csaba / PIM