Az előadás rögtön az elején megadja a kereteket. A hátsó ajtón át ellenfényben, katonás léptekkel, szigorúan „jobbraátolva” érkeznek a zenészek, formációba állnak, s amint feljön a fény, már látjuk, mi a kiindulási pontunk: mindenki katonaruhában, különféle sérülésekkel a fején vagy a karján, lassan megindul kijelölt helye felé. És a további eligazítás sem várat soká magára: az eredeti műben egy, itt négybe szakadt Mesélő(k)től értesülünk, hogy amit látni fogunk „az árvák és gyászolók vigasztalására”, nem más, mint Joszip, a katona története, „ahogy bajtársai mesélték a krími háború poklában”.

Ez a mondat azonnal alátámasztja a döntést, hogy a Mesélő szerepét négy „bajtárs” között megosztva kapjuk meg. Hevesi László, Hrisztov Toma, Lestyán Attila, L Nagy Attila kommentálja a történéseket, de az előadás során kilépnek a történetből, és belépnek történetbe, szerepeket vesznek fel, táncosként működnek. Egyszóval ők a történet „teste”. A fent idézett sor ugyanakkor megadja az előadás stílusát is: bár személyes és egyetemes tragédiák sorát mutatja be a történet, mindezt műkedvelők történetmeséléseként, egyfajta vásári komédia gyanánt mutatják fel, és ez hol finomabb, hol erősebb vonásokkal valóban helyet kap a színpadon.

Erőteljes képből indulunk: Joszip bajtársai mind odavesznek. Ebből a hullahegyből igyekszik meglépni a Katona (Bartha Bendegúz), de vesztére a pópa képében ott termő Ördöggel (Mácsai Pál) találja szemben magát, és ahelyett, hogy hazaindulna anyjához és kedveséhez, némi fenyegetés hatására elfogadja az ajánlatot: eladja neki a hegedűjét és pár napra hegedűtanárnak áll. Aztán persze kiderül, hogy ami számára pár átmulatott nap volt, szerettei világában éveket jelentett, és halottként tekintenek rá. Az előadás történetmesélése frissességgel és valódi iróniával, a groteszk komolyan vételével rántja magával a nézőt.

A mű alcíme: makáma zenével és tánccal. Esetünkben kiegészül még egy szóval: bábokkal. Ennek a mondatnak minden szava meghatározó az előadás szempontjából. Mi az a makáma? „Elbeszélés, amely rendszerint rímekkel, szójátékokkal, elmés ötletekkel megtűzdelt próza.” Hársing Hilda nagyszerű átdolgozása épp a megfelelő mértékig hozza hozzánk korban közelebb a szöveget (például alaptőke), tele humorral, kijátszható finom poénokkal.

Dubóczky Gergely és a Budapest Sound Collective igazi játszótársként vesz részt az előadásban. Stravinsky zenéjének értő, a többi szereplővel együttlélegző tolmácsolásán túl a szükséges hanghatásokat (autókürt, telefoncsörgés) és kis színészpartneri, kórustagi feladatokat is remekül ellátnak. Widder Kristóf koreográfiája elmélyíti és frappánsan kiegészíti, támogatja a rendezői koncepciót, miközben a groteszk érzetet is organikusan hordozni tudja. És itt jutunk el a bábhoz.
Gardenö Klaudia bábrendezőként végzett tavaly, egyike azon fiatal rendezőknek, aki már több előadással felhívta magára a figyelmet, és akinek – saját bevallása szerint is – az összművészeti megközelítés az ars poeticája, így ez a mű különösen jól illik ebbe a sorba. A Palya Dávid Gábor által tervezett és kivitelezett bábok nagyon jól illeszkednek az előadásba, az Ördög és a Katona „lakomájához” alkotott síkbábok például hatalmas derültséget okoztak a nézők körében, és a különféle bábos műfajok alkalmazása az egyes jelenetekben újabb energialöketet ad az előadásnak: a folyamatosan próbára tett befogadói pozíció frissességgel tölti meg a nézőteret is.

Itt utalnék vissza a vásári komédia jellegre: a gyerekkorunkat hozza vissza az ördöggel szembeni harcban előkerülő palacsintasütő. A koreográfiában pedig a beteg királylány (Hevesi László) kerekesszékes szenvedése és érte aggódó apjának (Lestyán Attila) hosszú táncos jelenete hordozza leginkább a vásári komédia gondolati hatását, amelyben a király aranyszínű rohamsisak-koronában, Jim Carrey-minőségű gumiarccal jelzi groteszkké nagyított aggodalmát. Bartha Bendegúz erőteljes kisugárzással vezet minket végig a történetén, míg Mácsai Pál a vissza-visszatérő Ördög minden alakjában önfeledt bohócériával vesz részt a játékban, és az elrajzolt gesztusok alól újra meg újra kibukik a gonosz valódi énje, a győzelmét türelmesen kiváró hűvös nyugalom.

Gadus Erika jelmezei apró jelzésekkel fogják össze az Ördög figuráját, minden megjelenésében van valami vörös – hol egy pár kesztyű, hol a zokni, hol a szoknya színe „árulja el”. A többi figurát pedig a harctéri komédia szellemében háborús tárgyak újraértelmezése segíti: így lesz a lakomán gázálarc a malac orra, rohamsisak a korona és kerekesszék a betegágy/trónszék.

A sok kacagás után egyszer a haláltánc is véget ér, a Katona a biztonság helyett újra a szeretteit választja, ezzel megint kiszolgáltatja magát a gonosznak: végül visszakerül halott bajtársai mellé, akikkel együtt indul engedelmesen az Ördög után a pokolba. Talán ez az egy óra csupán halálának pillanata volt? Lehet. De megérte.

Igor Stravinsky: A katona története
Ördög: Mácsai Pál
Katona: Bartha Bendegúz
Mesélők: Hevesi László, Hrisztov Toma, Lestyán Attila, L Nagy Attila
Zenekar: Budapest Sound Collective (Bíró Ágnes, Fejérvári Zsolt, Szűcs Péter, Bettermann Jákob, Póti Tamás, Sztán Attila, Maros Ádám)
Karmester: Dubóczky Gergely
Szövegkönyv: Hársing Hilda
Látványtervező: Gadus Erika
Bábtervező: Palya Dávid Gábor
Animáció: Sánta Balázs
Fény: Szabon Balázs
Koreográfus: Widder Kristóf
Rendező: Gardenö Klaudia
Bemutató: 2023. április 14.
Trafó - Kortárs Művészetek Háza
Az előadás a Trafó - Kortárs Művészetek Háza és a Budapest Sound Collective közös produkciója.
Fotó: Simon Iringó