Az előző rész

A kötet egyik leggyakrabban visszatérő motívuma az Anna-Júlia szerelmétől megszabadulni vágyó költői én; a kötet „nyitánya” lényegében ez a motívum, az első versben a szerelmesét elvesztett én a másodikban már Krisztinának örvend, aki „kivette” őt előbbi, „búszerző szerelméből”. Az ötvenkilencedik versben nem Krisztinával, hanem Zsófival próbál vigasztalódni, de a kötet néhány „erkölcsösebb” női szereplőjéhez hasonlóan Zsófi nem alkalmas szexuális partnernek; egyrészt túl okos (ami például Morgai Katáról nem mondható el), másrészt liliomhoz és Máriához hasonló:

Fekete gyászába, mint sűrű árnyékba liliom, úgy fehérlik,
szép piros orcája, fekete zománcba mint rubin, úgy tündöklik,
slejt öltözetében, mint a sovány böjtben Mária képe, úgy fénylik.

Ezek a szüzességet leíró hasonlatok, a közéjük foglalt rubin-arccal együtt Zsófi meghódításának biztos kudarcát fogalmazzák meg; liliom- és Szűz Mária-lányokkal (Diana kísérőivel…) nem lehet „vigadni”. A költői én tehát – ha már Zsófit nem kaphatja meg – a hatvanadik versben a kötetben többszörösen bevált, jól ismert, bár eleve kudarcra ítélt Anna-felejtő megoldáshoz fordul: prostituáltak szolgáltatásait veszi igénybe – itt már egy barátjával együtt. Közben persze egyértelműen – és újra – kiderül, hogy hiába a sok tánc, gyönyörűség, stb. stb., mindez nem elég, még a legexkluzívabb kurtizánok sem tudják kiölni a bút (és Annát) égő szívéből.

Ezután következik a hatvanegyedik vers, amelyet szintén Anna elfelejtése céljából tett gesztusként olvashatunk: ebben a versben megszületik az „új” cél, az új ideál, ami már nem egy nő birtoklása, nem pillanatnyi öröm a kurtizánok karjaiban, hanem a vitézség, a szép tisztesség, a jó hír és név. Ez az új ideál természetesen az üdvösség és Isten irányába tett lépésként is olvasható – talán ez, meg „az adjon Isten mezőkbe”-kívánság az oka, hogy ez a vers bekerült az istenes versek több kiadásába is, bár véleményem szerint ez, a hatvanegyedik nem istenes vers.

A hatvankettedik, már istenes versben folytatódik ez a gondolati ív: a hatvanegyedikben megfogalmazódott ideálért, a vitézségért és a jó hír-, és névért fohászkodik Istenhez, amiben ő maga szűkölködik, ám ebben a versben föltűnik egy új motívum is: a kevély ellenségek, a rosszakarók.

Ne gyalázzon engem kevély ellenségem,
Te légy, Uram, velem, jótevő Istenem,
nagy szégyenem ne viseljem tovább, s ne hagyj elesnem!

A hatvanharmadikban teljesen eltűnik a vitézségért esedezés motívuma: ebben a versben a költői én már csak azért könyörög, hogy a hatvankettedikben megjelent „kevély ellensége” rosszindulatától szabadítsa meg őt az Úr:

Az én jó Istenem, ha gyertyám nekem minden sötétségemben,
s ha éltemet őrzi s fejemet menti, hát ki mint ijeszthetne?
Hogyha sok ellenség reám fegyverkezik, tőlük jóvoltából megmente,
rám dühödt szájukból kivőn ő markukból, rajtam mert ingyen könyörüle.

(…)

Rágalmazó nyelvtől, ál ellenségtől ments meg, Uram, engemet,
mert hazug tanúkkal, keserves szókkal káromlják életemet,
nyelvük ő fegyverük, kivel dühösködnek, keresik csak veszedelmemet,
ha velem nem volnál, s nem bátorítanál, éltemben értek volna véget.

Eddig lehetünk biztosak a dolgunkban, hiszen ez a vers (pontosabban: az első versszaka) még olvasható a kódexben is.

A másik pillérköteg „fejezetén”, a hetvenegyedik versben pedig egy Margit nevű „szűz”, akinek egyébként „hol gömbölyű nyakán, s hol jól termett vállán terengeti szél haját” és mezítláb sétálgat a harmatos fűben, egyszerűen ránéz a költői énre, és az erre elveszti az eszét.

Mi lehetett a két vers között?

Puzzle

Mi történhet most? Az, mint amit eddig csináltunk. Van hét versünk hét helyre, ismerjük a hatvanharmadikat, ismerjük a hetvenegyediket, azaz „egyszerűen” egymás után kell raknunk hét verset, mint puzzle-elemeket. Meg kell állapítanunk, melyik passzol a hatvanharmadikhoz, és ha az megvan, már csak hat darabot kell ügyesen elhelyezni, és így tovább, észre kell vennünk, ha esetleg a maradék hatból kettő vagy több összepasszol, mert ilyen módon a puzzle-darabok számát csökkenthetjük; meg kell állapítanunk melyik passzol a hetvenegyedikhez…

A hatvannegyedik

Mint láttuk, a kódex hatvankettedik és hatvanharmadik versének egyik központi, de legalábbis fontos témája a rosszindulatú ellenségek gyalázkodásaitól szenvedő költői én. A rekonstrukció során még felhasználható hét istenes vers közül egy, az „Az Te nagy nevedért…” kezdetű énekben pedig az a – költői én által vágyott – lehetőség fogalmazódik meg, hogy az álnok ellenségeket az Isten segít ártalmatlanná tenni:

Én életemet, Uram, Te támogatod,
búval borult lelkemet megvigasztalod,
ellenségimnek a kölcsönt Te bőven megadod,
igazságoddal az álnok szívüket is megrontod,

azaz elképzelhető, hogy Balassi kötetében ez, az ellenségektől való megszabadulás lehetőségét felvillantó vers következhetett a kódexben olvasható hatvanharmadik vers után. Ehhez hozzá kell tenni, hogy a Klaniczay-féle rekonstrukció (és a Gépeskönyv) szerint is az „Az Te nagy nevedért…” a hatvannegyedik, illetve azt, hogy a maradék hat versben, amelyekkel esetleg a rekonstrukció során számolnunk kell, az ellenség szó már csak egyszer szerepel az „Ó, szent Isten…” kezdetű énekben (de erről az „ellenség”-ről később még szó lesz), míg a hatvankettedikben, hatvanharmadikban és feltételezett hatvannegyedikben összesen hatszor (a hatvankettedikben egyszer: „Ne gyalázzon engem kevély ellenségem”; hatvanharmadikban négyszer és a feltételezett hatvannegyedikben szintén egyszer); és ezek a versek tényleg a gonosz ellenségekkel való küzdelmet fogalmazzák meg.

A hatvankettediket, hatvanharmadikat és a rekonstrukció szerinti hatvannegyediket összeköti ez a motívum.

Azaz erős a gyanú, hogy a hét versből egyet sikerült elhelyezni a kirakósjátékban.

„Mégis”

Miután az „Az Te nagy nevedért…” kezdetű verset visszahelyeztük feltételezett helyére, még hat versünk maradt. Ezek közül kettő címiratában olvasható a „mégis” szó:

– Mégis azonról

– Mégis bővebb szóval kérleli Isten haragját.

A mégis szó korabeli jelentése: ’még, még mindig; újból, ismét; annak ellenére, ugyan, de’; azaz tekinthetünk rá kötőszóként illetve partikulaként (vagy ha megengedőbbek vagyunk, határozószóként). A mégis szó különböző jelentéseit és az illető két címiratot olvasva világos, hogy használatával mindkét esetben valami utalás történik a címiraton túlra, nagy valószínűséggel egy másik címiratra, esetleg egy másik versre – egészen konkrétan az illető címiratú verset megelőző versre. Nem kell hangsúlyozni, hogy ez mennyire komoly segítség (vagy fontos nyom) egy rekonstrukcióval próbálkozó kutatónak, akinek ezáltal lehetősége lesz arra, hogy két-két verset egymás mellé illesszen.

„Mégis azonról”

A Mégis azonról címiratban a mégis szó ’még, még mindig, újból, ismét, megint’ jelentése valószínűbb, mint az ellentétes értelmű ’annak ellenére, ugyan, de’; eszerint a címirat annyit állít, hogy az alatta olvasható versben ismét arról lesz szó, mint amiről az előzőben szó volt.

Mivel ennek a címiratnak indirekt, névmási jelentése van, ezért csak kontextusba helyezve értelmezhető, azaz egy kötetkompozícióban; ez lehet az oka annak, hogy se kéziratos forrásokba, se a nyomtatott kiadásokban nem hagyományozódott át minden esetben. A Lugossy-kódexben Confessio de peccato címmel olvasható, az istenes énekek 1633-as bécsi kiadásában lényegében címirat nélkül, Más jelzéssel látták el, hasonlóan a Mihál-Farkas-kódexhez. A Mégis azonról címirat az 1670-es, lőcsei, illetve az 1677-es kolozsvári kiadásban maradt ránk (ez a momentum is alátámasztja, hogy talán ez a (váradi-lőcsei-kolozsvári) kiadási hagyomány ragaszkodott leginkább Balassi eredeti szövegeihez).

A Mégis azonról címirat az alatta olvasható verssel együtt leginkább a Háborúit, szíve fájdalmát számlálván kéri Istent, hogy kétségbeeséstől oltalmazza címiratú vers következményének tűnik – és ezt a feltételezést – szerencsére – alátámasztja a Balassi-gépeskönyv által a Balassi-kutatás hagyománya is; ezért kijelenthetjük, hogy Balassi kötetében a „Lelkemnek Hozzád való...” kezdetű, Háborúit és szíve fájdalmát számlálván kéri Istent, hogy kétségben eséstől oltalmazza címiratú vers után következhetett az „Ó, én kegyelmes Istenem…” kezdetű, Mégis azonról címiratú vers.

Ezután már csak az a kérdés, hogy Háborúit és szíve fájdalmát számlálván kéri Istent, hogy kétségben eséstől oltalmazza címiratú vers melyik vers után helyezkedhetett el a kötetben.

Amennyiben elfogadjuk ezt a hipotézist, akkor a hat darabból álló „puzzle” öt darabosra redukálódik.

„Mégis bővebb szóval…”

Mintha nehezebb kérdéseket vetne föl a Mégis bővebb szóval kérleli Istennek haragját címirat (az „Ó, én Istenem, ím mi történék…” kezdetű vers címirata), ugyanis a mégis szó jelentése itt elsőre nem egyértelmű; értelmes ellentétes kötőszóként és partikulaként is. Azonban a szövegkörnyezet inkább az ’ismét, újra, megint’ jelentést valószínűsíti, az ’ennek ellenére bővebb szóval kérleli Isten haragját’ jelentés esetében ugyanis kellene lennie egy olyan versnek, amivel ez kapcsolatos ellentétes viszonyba állítható, de ilyet nem találunk; olyan viszont, amelyben Isten haragja miatt pöröl, van: a „Bizonnyal ismerem…” kezdetű, Balassi Bálint nevére írt könyörgés. A két vers gondolatmenete, képzetköre azonos, mindkét versben olvasható a költői én bűneivel való kíméletlen szembesülés

Láttam bűneimet, kikkel életembe
vétkeztem ellened, vitt ördög a bűnbe
és a test a tőrbe,
de mégsem gondoltam, hogy így járjak ebben.

Illetve:

Szinte elfojtott és majd megemészt engem a sok vétek,
csak tőled lehet vigasztalása keserves lelkemnek,
ne vond meg tehát, kegyes Úr Isten, örömét szívemnek!

és a bűnöktől való megszabadulás lehetősége:

Illik, hogy elfordulj, Uram, bűneimtől,
mivel rakva vagyok talpig mind tetőtől,
de kegyességedtől
nem illik, hogy megfossz irgalmasságodtól.

Illetve:

Ezen is kérlek, ne tarts sokáig rajtam haragodat,
fordítsad immár kegyelmességre bosszúállásidat,
érdemem szerint ne büntess engem, te szegény szolgádat!

Aztán a bűnöktől való megszabadulás után Isten dicsérete:

Neked azért nyelvem híven énekeljen,
elvett javaidért Tégedet dicsérjen
és holtig tiszteljen,
hogy annak utána örökké élhessen!

Illetve:

Teljes éltemben kiért dicsérjem, Uram, felségedet,
adj erőt arra, hogy segítségül hívhassam nevedet,
írasd be, kérlek, a Te könyvedbe én könyörgésimet,

emlékezetre mik mindenkoron legyenek előtted,
és ne bocsássák bosszúállásra szent Istenségedet,
Te szent fiadért, kinek örökké legyen nagy dicséret!

Természetesen ez a gondolatmenet a zsoltárok könyvében elég sokszor visszaköszön, de Balassi istenes versei között erre a kettőre jellemző csupán. Ha megnézzük például az ezekhez a versekhez részben hasonló gondolatmenetű „Az Te nagy nevedért…” kezdetű éneket, azt látjuk, hogy ott a költői én Istent az ellenségek megszégyenülése után dicsőíti, nem bűneitől való remélt megszabadulása után; azaz kijelenthetjük, a mégis szócska ezt a két verset segít nekünk egymás után helyezni.

A szövegritmus kedvéért következzék tehát a konklúzió: A Mégis bővebb szóval kéri Isten haragját címirat az alatta olvasható verssel együtt leginkább a Balassi Bálint nevére, amelyben könyörög bűne bocsánatáért és hálákat is ad (…)  címiratú vers következményének tűnik – és ezt a feltételezést viszont nem támasztja alá a Balassi-gépeskönyv által a Balassi-kutatás hagyománya; de ez nem akadályoz meg bennünket abban, hogy kijelentsük: Balassi kötetében a „Bizonnyal ismerem...” kezdetű, Balassi Bálint nevére, amelyben könyörög bűne bocsánatáért és hálákat is ad (…) címiratú vers után következhetett az „Ó, én Istenem, ím mi történék…” kezdetű, Mégis bővebb szóval kéri Isten haragját címiratú vers, és ezt a feltételezést maguk a versek illetve címiratok támasztják alá, amelyek talán még a Balassi-kutatás hagyománynál is komolyabban számítanak.

Azaz a hatvannegyedik vers feltételezett azonosítása után sikerült két-két verset egymás után illeszteni, azaz a hat „puzzle-darab” helyett már csak négyet kell elhelyeznünk a kötetben.

Hetvenedik

A kötet istenes-ciklusa verseinek többszöri elolvasása után szemet szúr az „Ó, szent Isten, kit kedvedbe, mint kegyes…” kezdetű, „Istennek, élet és halál urának (…)” címiratú vers összefoglaló jellege. Ez a vers a többi versben megfogalmazott témákat újból megemlíti, de már a megszabadult lélek szemszögéből:

Ó, szent Isten, kit kedvedbe, mint kegyes, kebledbe egyszer már bevettél,
annak szíve bátor, kedve víg, mert nincs félelme, rakva igaz hittel,
ördög, ellenség, sok bú, szégyenség nem árthat, mert teljes reménységgel.

A vers bizakodó, ujjongó hangvételével a sok fájdalmat és szenvedést Isten segítségével maga mögött hagyó lélek diadalmas éneke, tulajdonképpen optimista, cikluszáró, retrospektív darab. És mint ilyen, a ciklus többi, hasonló drámai pillanatához hasonlóan, illeszkedik az újból prostituáltak bájaitól elgyengülő költői én éneke, a hetvenegyedik vers elé. Balassi kötetében ez visszatérő dramaturgia. Valami magasztos cél elérése után minden addigi erőfeszítését összezúzva csinál valami „őrültséget” a költői én, amivel tulajdonképpen mindent tönkretesz, és kezdheti a küzdelmet elölről.

Nézzük a kötet dramaturgiailag hasonló pontjait, hogy lássuk, mennyire mintázatszerű ez, illetve, hogy mennyire illeszkedik a kötetbe egy ilyen fordulat!

• A kötet második versében a költői én ujjong, hogy megszabadult Annától, azaz előző, búszerző szerelmétől, a harmadikban viszont azonnal visszazuhan Anna bűvkörébe.
• Az ötödikben egyre nagyobb az öröme, hogy szerelme, Anna ránéz, magához engedi, a hatodikban viszont mindent tönkretesz, hiszen elcsábítja Bebek Judit.
• A tizenkettedikben örömködik, hogy végre túltette magát a búszerző Anna-szerelmen, a tizenharmadik, női vers után a tizennegyedikben simán visszasétál Borbála karjaiba, majd kisvártatva Anna újból kegyeit keresi – azaz a szabadulási kísérlet, mint a második vers után, kudarc.
• A tizenhetedikben boldogan csókolja szeretőjét, a tizennyolcadikban már azon örül, hogy megszabadult a szerelemtől, a tizenkilencedikben és a huszadikban viszont megint titkos szerelem emészti. Kudarc kudarc hátán.
• A huszonhatodikban kibékül végre Annával, de a huszonnyolcadikban már megint prostituáltakkal hetyeg, azaz a huszonhetedikig tartó, sok kerülőúttal, de mégis egy célra tartó küzdelmét egy kurvázással lenullázza.
• A harmincharmadikban megnősül és új életet kezd, a harmincnegyedikben viszont eszébe jut régi szeretője, azaz nagyon nem sikerül új életet kezdenie.
• Az ötvennyolcadikig, tizenöt versben ostromolja Júliát, és miután Zsófi sem adja magát neki, a hatvanadikban bordélyházba megy. Azaz az „erkölcsös” nők utáni kitartó küzdelem egy bécsi bordélyban ér véget.
• A hatvanegyedikben új célt talál, majd egy egész cikluson át Isten kegyelmébe helyezi magát, és mikor végre eléri, hogy a hetvenedikben Isten kegyelmébe fogadja, a hetvenegyedikben újra elcsábítja egy könnyű nőcske – azaz a kilencdarabos istenes ciklus „eredményeit” egy pillanat alatt zúzza szét.

Ez a dramaturgiai mintázat jellemző a kötetre, ne feledjük, a Célia-ciklus is hasonlóképpen végződik, próbálja Júliát Célia szerelmével elfeledni, de végül se Júlia, se Célia, hanem a lengyel cortigianák bűvös-bájos ölébe zuhan – és ezért kijelenthetjük, hogy legvalószínűbbnek az látszik, hogy a kötet hetvenedik, az istenes ciklust összefoglaló verse az „Ó, szent Isten, kit kedvedbe, mint kegyes…” kezdetű, „Istennek, élet és halál urának (…)” címiratú vers lehetett.

Azaz már csak a hatvanötödiktől hatvankilencedikig hiányzó öt verset kell sorba raknunk, de ez az öt tétel igazából csak három, hiszen kettőt-kettőt már sikerült egymás mellé illesztenünk.

Ám erre már csak a következő, befejező részben lesz alkalmunk.

Illusztráció: Ferrando Bertelli (?), Kurtizán és a vak Kupidó, 1563, The Metropolitan Museum of Art, New York, USA