A színház mindig kollektív munka, egy csapat tud csak létrehozni bármilyen előadást. Ebben különbözik az írástól, amikor a szerző egyedül néz szembe a papírral vagy monitorral. Viszont a dráma furcsa műnem, írás is, meg nem is, egyéni is, meg kollektív is. A legnagyobb drámák születése körül általában mindig ott volt egy társulat, egy alkalom: Molière és Shakespeare is csapatban gondolkodott. Tudták, kire írnak szerepeket, a színészi improvizációk gyakran bekerültek a ránk maradt dráma- (illetve inkább előadás-)szövegekbe. Ennek a spektrumnak csupán a másik oldala az a típusú színház, ahol adott alapszituációkra improvizálnak a színészek, és ebből hozza létre az előadásszöveget valaki. Így dolgozott Caryl Churchill az 1970-es évektől fogva Angliában több társulattal, így dolgozik Kárpáti Péter is több munkájában.

Kárpáti Péter ezen munkája olyan asszociatív színház, amely kimondottan aktív és közreműködő nézőt feltételez, hiszen nincs egy jól ismert vagy jól megfogható történet, amihez lehetne viszonyítani, vezérfonalat nyújtana a színházi estéhez. Az Orpheusz-mítosz itt csak távoli kiindulópont. Az eredeti görög történet szerint a trák énekes feleségét, Eurüdikét elviszi a halál, de Orpheusz az alvilágból visszaszerzi őt zenei tehetségének köszönhetően, majd újra – és most már örökre – elveszíti, mert visszanéz Hádész tiltása ellenére. Ez a történet azonban csak nagyon áttételesen bontható ki az előadásból: ugyan hamar megtudjuk, hogy a Szaturnusz gyűrűje egy (valaha) híres magyar alternatív rockzenekar neve, melynek egykori tagjai találkoznak sok év után újra. A vezető énekes, Zsolti (Nagy Zsolt) már rég otthagyta őket, kamionsofőr, új, és láthatóan jóval fiatalabb párjával, Bettinával (Józsa Bettina) első gyermeküket várják, és ekkor látogatják meg a banda menedzserét, Csabát (Novkov Máté) és a vezető énekesnőt, Annamarit (Szandtner Anna, az első előadásokban Láng Annamária). Ezzel indul az este – nekik is, nekünk is.

A másik kivehető alapszituáció a tejfakasztó buli, melyet Zsolt testvére és barátai szerveznek, Isti (Ficza István) és Pözsó (Polgár Csaba) – ez volt az előadás első munkacíme is. Emellett még belelátunk abba, ahogy egy kamionsofőr éjszakái telnek, ahogy felvesz egy fiatal színészt stopposnak (Jéger Zsombor), és egy jelenetre még az Örkény Stúdiójába is bekerülnek a karakterek, Zsombornak köszönhetően. Talán itt a legerősebb az az érzés, hogy zavarba ejtő módon villódzik az előadásban valós én és karakter, nem véletlen, hogy a karakterek a legtöbb esetben a színész keresztnevét viselik.

Álom és valóság keveredését jelzik az előadásban a színészek mellett egyenrangú partnerként és játszóként megjelenő hangok és fények. Fontos jelentéseket hordoz Annamari dala, a táncjelenetek, és a kamionvezetés is hangkeverőtábla segítségével válik érzékletessé. A lepukkant, kiégett kamionsofőr-fülke/backstage kanapé egyszer egy, majd két játéktérbe forduló képi „mechanikája” szintén szépen ellenpontozza azt az erős hangsúlyt, ami a színészekre esik egy ilyen színházi előadásban. Azonban ez éppúgy tud hátrány lenni, mint előny.

Az Örkény színészei szakmájuk legjobbjai közé tartoznak, ezt minden előadásban érzékeljük. Viszont a rendezés felelőssége, hogy mit és hogyan tudnak ebből megmutatni egy-egy adott előadásban. Nagy Zsolt karakterének életközepi válságát („Nem azt csinálod, ami a dolgod lenne”, „Boldog vagy, Zsolti?”), küzdelmeit és dilemmáit mélyen átérezzük, nagyon szép Bettina finom színekkel megrajzolt háttéralakja, Pözsó és Isti vadulásai szórakoztatóan egyszerre ismerősek és taszítóak, a „háttérjátékos” Csaba, Annamari mostani párja is hiteles, mint ahogy Jéger Zsombor fiatal és csóró színész Jéger Zsomborként, de mintha valahogy épp Annamari alakja és nézőpontja hiányozna. Ugyan Carol Ann Duffy Eurüdiké című versét énekli fő dalaként, de mintha épp ez a női nézőpont nem jelenne meg elég erőteljesen az előadásban. Pedig erről szól a vers és a verset tartalmazó Duffy-kötet egésze (A világ felesége), mely a mitológia  és történelem híres férfitörténeteit női szemszögből írja újra.   

Lehet, hogy ez szándékos, hiszen a tejfakasztó buli kimondottan macsó és nem túl nőbarát dolog. Mégis, maradt némi hiányérzetem női nézőként: Zsolt régi és mostani párja mintha inkább csak fontos mellékszereplő lenne életében, és így az előadásban is. Pontosan érzékeljük azt a fájdalmat és feloldhatatlan dilemmát, ami a művész/zenészlét és egy polgáribb élet közt feszül, erős és fájdalmas dialógusok hangzanak el Zsolt és Annamari között múltról és jelenről, valami mintha mégis hiányozna. Nemcsak Zsolt életéből, hanem az előadásból is. Mert ez egy olyan előadás, amelyből a néző tényleg annyit visz el magával, amennyire rá tudott hangolódni erre az estére – fényeivel, hangjaival, alakjaival együtt. Ezért érdemes megnézni, hogy így magunkról is megtudjunk valamit.

Kárpáti Péter: Szaturnusz gyűrűje
Játsszák:
Nagy Zsolt
Láng Annamária m.v.,
Szandtner Anna
Novkov Máté
Polgár Csaba
Józsa Bettina
Ficza István
Jéger Zsombor
Dramaturg: Varga Zsófia
Látvány: Veronika Keresztesová
Zene, sound design: Szabó Sipos Ágoston
Mozgás: Vadas Zsófia Tamara
Fény: Balogh Csaba Andor
Médiadesign: Herpai Máté
Hangeffektek: Baranyai Illés
Dramaturg-gyakornok: Oltean Márk e.h.
Asszisztens-ügyelő: Veres Emőke
Asszisztens-gyakornok: Tajti Boglárka Roberta
Súgó: Kovács Henrietta
Rendező: Kárpáti Péter
Örkény Színház Stúdió
2023. március 30.
Fotók: Örkény István Színház