Még a világjárvány idején merült fel ennek az Új Dekameronnak az ötlete: az, hogy kortárs magyar szerzők hangján szólaljanak meg az utóbbi két év boccacciói, azaz az európai társadalom mai keresztmetszetét adó történetei. Kézenfekvő lett volna, ha szövegközpontú előadás születik, ez azonban távolról sem az, nem is lehet, hiszen a bábszínház nem tűri a túl sok szöveget. Az Új Dekameron különlegessége éppen a drámán túli / posztdramatikus felfogás: nem egy cselekmény szövege határozza meg az előadást, hanem az a változatos bábtechnikákat és stilizált mozgást felvonultató vizualitás, amit Szikszai és csapata a tíz kortárs történet köré épített.

Szikszai rendezésében sodró összművészet, Gesamtkunstwerk született, amely a díszlet-, jelmez-, báb-, mozgás-, mozgókép- és fénytervezők, a zeneszerzők, valamint a dramaturgok lenyűgöző, és még a leglaikusabb, a tervezőkkel máskor alig foglalkozó néző számára is látható együttműködéséből született.

A bábozás egy történetben persze csak akkor ér valamit, ha indokolt, de Szikszai munkái bizonyítják, hogy a bábok szerepével, valamint a magyar, az európai és a távol-keleti bábjáték hagyományokkal egyaránt tisztában van. A viharban, legutóbbi Budapest bábszínházi rendezésében a karaktereknek megfelelően választott bábtechnikát: Stephanót és Trinculót, Shakespeare commedia dell’arte szereplőit vásári bábokkal játszatta, Prospero varázslatos, barokk udvari maszkajátékának kifinomultságát a legbonyolultabb bábtípussal, a marionettel érzékeltette; Mirandát és Ferdinandot az óvodás méretű, emberszerű bunrakuval jellemezte, a sziget őslakójának, Calibannak az alávetettségét fallosznak beillő faragatlan szerszámmal/bottal/hangszerrel, egyszerű tárgyjátékkal mutatta meg. Szikszai színészként is dolgozott már funkcionális tárgyjátékkal, A pecsenyehattyú című, Parti Nagy Lajos meséin alapuló győri előadásban (Pelsőczy Réka rendezte 2011-ben), és bár ott ő maga nem animálta a tárgyakat, a sokféle fényforrás az ő történetmesélése révén kapott más-más személyiséget. Annak a szemléletnek, amely minden meséhez más bábos megoldást társít, előzménye lehet A pecsenyehattyú nyolc meséjének nyolcféle technikája, de akár Jankovics Marcellnek az adott történelmi korra jellemző animációs grafikái is Az ember tragédiájában. A sokféle bábtechnika az egyes mesék sajátosságait emeli ki és egyszersmind az egyetemességet hangsúlyozza.

Az új Dekameronban a báb, ha megjelenik, a történet szerves része, nem illusztráció: a keretjáték helyszínén, a repülőtéren és az indulásokat-érkezéseket jelző kivetítőn az élő szereplők és a bábok (maszkok, tárgyak) keverednek, egymásba átváltoznak. Az alfahím jegesmedve kölyökmackó korában kesztyűsbábként hokizik, az ukrán fegyveres nyomasztó óriásbábja menedéket adó sátorrá nyílik, az arab fickó második feleségéből csak a fátyla, bábja marad, a kékkendős fiatal nőből egy aranykerettel a Gyöngyfülbevalós lány lesz…

Ebben a Dekameronban a reptéren futnak össze a szálak, a történetek, a karakterek: azon a helyen, ahol meztelennek érzed magad ruhában is, ha megmotoznak, ahol a bőröndöd a mindened, ahonnan indulsz és ahova érkezel, ahol hátrahagyod vagy megint felveszed az eddig cipelt súlyokat – az a hely, amely semmilyen földrajzi helyhez sem tartozik, a kezdet és a vég. Igen, a vég is: a fóliázott bőröndökből pedig sarkvidéki jégtábla lett; s akkor jön, mint Madáchnál, az Eszkimó Pingvin-szín, és innen a reptéri fotocellás ajtó már nem vezet sehova.

A Dekameron repterének és a magyar bábjátszás históriájának tanúja és túlélője az a két nyolcvanas színész, aki a reptér állandó személyzetét, a rendfenntartót és a takarítót játssza: Blasek Gyöngyi és Fodor Tamás. Ők már akkor a pályán voltak, amikor a Szilágyi Dezső vezette szocialista Állami Bábszínházban a bábszínész nem mutatkozhatott a néző előtt, nem használhatott többféle bábtechnikát egy előadáson belül, és nem játszhatott felnőtteknek. Ott voltak, például A viharban, amikor a rendszerváltás után Meczner János évente egy-egy felnőtt előadást rendelt (ilyen volt Alföldi Kabaréja, Szikszai Viharja), hogy a bábosok végre kiléphessenek a paraván mögül, és ott voltak, amikor az Ellinger Edina-vezette Budapest Bábszínházból a világjárvány alatt/közben/óta a legizgalmasabb felnőttelőadásokat játszó fővárosi együttesek egyike lett. Van mit mesélniük tehát.

Kövessük hát a két ősöreg Mesemondót, akik mint Dante és Vergilius/Beatrice elvezetnek minket a pokol bugyraiból egészen oda, ahol talán megpillanthatjuk a mennyet, ha időben érkezünk. Az ukrán frontról indulunk, ahonnan sajátosan fest DuaLipa/Shakira klipje csakúgy, mint a buggyant bábuska bölcsessége (Jászberényi Sándor: Magok). Závada Péter küldeményével, a Shakespeare-i kapuőr (Ács Norbert) és az illékony üzenet dialógusával megyünk tovább (Levél Mantovába a veronai karanténból), és látjuk, hogy szemünk előtt hogyan foszlik semmivé a vágy és kenődik el a betű, Podlovics Laura éteri testmaszkja. Innen az éjszakában felugató kutyák, a traumába némult emberek, a folytatásos, lezáratlan skandináv krimik és babonák világába, a Háy János-féle Istenháta mögé jutunk, ahol a szűkszavú jeleneteket, a mimika nélküli fa bunraku arcokat félelmetesre nagyítja a kivetítő. De menjünk tovább a Vének után, hogy vinnyogva röhögjünk a mi Saját kis koronavírusunkon (Székely Csaba), de nem, nem írom le, mit művelnek a Muppet-szerű bársonyos kukibábok, plüssnunik és frottírülepek, akiket Spiegl Anna kísér élőben zongorán. Aztán leplezzük le a női pizsamában szelfizgető srácot (Parti Nagy Lajos: Sybles és fia), akinek lelkére és kínjaira fekete színházi technikával épp csak mindig egy kis fénysugár vetül. Út közben a Vének hazafiságról és önfeláldozásról vitatkoznak, példákat hoznak: Tasnádi meséjében (Numidák) a pálcás báb és az élő árnyjáték keveredése lélegzetelállító, átvitt értelemben és szó szerint is porhintés megy és porrá lesznek a birodalmak. A következő, Gimesi Dóra meséje arról a furfangos utazóról szól, aki túlélt, utazott, s mégsem ért haza (O. hazatér továbbáll, tárgyjáték), s akinek széttört márvány torzóját öt szerelme emlékezete rakja össze. Az ő karikatúrája is lehetne Hiddel Béla, az ózdi strandbüfés: őt Fábián Péter balladája énekli meg, és hogy le ne lőjem a vizuális csemegét, higgyék el, a Bábszínház minden pilótája remek táncos. Végül egy maszkos játék ember nélkül, Lehet, hogy ez az utolsó, helyszín a kietlen jégvilág (idehaza?) –, O. Horváth Sárié, de lehetne Madáché vagy Mary Shelleyé is akár, s onnan már nincs tovább – se mesélőnek, se mesehallgatónak.

A Mesélő Vének lassan bukkannak fel, utoljára. Hogyan? Titok. Tessék sietni, jegyet venni, beülni hozzájuk, amíg még van, aki minket lát és elmesél.

Dekameron 2023

Első történet: Jászberényi Sándor: Magok
Második történet: Závada Péter: Levél Mantovába a veronai karanténból
Harmadik történet: Háy János: Istenháta
Negyedik történet: Székely Csaba: Saját kis koronavírusunk
Ötödik történet: Parti Nagy Lajos: Sybles és fia
Hatodik történet: Tasnádi István: Numidák
Hetedik történet: Gimesi Dóra: O. hazatér továbbáll
Nyolcadik történet: Fábián Péter: Hiddel Béla
Kilencedik történet: O. Horváth Sári: Lehet, hogy ez az utolsó
Tizedik, avagy a kerettörténet: Szikszai Rémusz

Szereplők:
Ács Norbert
Barna Zsombor
Bartha Bendegúz
Blasek Gyöngyi
Ellinger Edina
Fodor Tamás m.v.
Hannus Zoltán
Kovács Judit
Pallai Mara
Pethő Gergő
Podlovics Laura
Spiegl Anna
Tatai Zsolt

Dramaturg: Gimesi Dóra, Szikszai Rémusz
Zeneszerző: Dinyés Dániel, Subicz Gábor
Zenei munkatárs: Udvarhelyi Gábor
Mozgás: Hojsza Henrietta
Bábtervező: Hoffer Károly
Díszlettervező: Zöldy Z Gergely
Jelmeztervező: Szelei Mónika
Mozgóképtervezők: Varga Vince, Horesnyi Máté
Fénytervező: Szondi György
Rendezőasszisztens: Aradi Regina Anna
Mozgástervező-asszisztens: Bánky Eszter
Ügyelő: Miklósi Ferenc
Súgó: Havasi Zsuzsanna

Rendező: Szikszai Rémusz

Bemutató 2023. március 11.
Budapest Bábszínház

Előadásfotók: Piti Marcell, https://budapestbabszinhaz.hu/eloadasok/14-dekameron-2023