A kiállítás szóra leginkább jegyszedő nénik meg falon és vitrinben pöffeszkedő tárgyak ugranak be, a Velencei Építészeti Biennále viszont mind fogalmi, mind fizikális nagyságában kiemelkedőnek számít. Az 1980-ban alapított nemzetközi kortárs eseményen a legkiválóbb építészek és alkotócsoportok mutatják meg a sárgaköves utat, mintegy 70 ország górcsövén keresztül. Az évszázados múltú Velencei Képzőművészeti Biennále ikertestvéréről van szó, amivel évente váltják egymást a nemzeti kreativitás ringjében.

Az - idén szeptember 14. és november 23. közt megrendezésre kerülő - esemény polipkarjai a város számos pontjáig elérnek: a Giardini park 29 nemzeti pavilonjának kiállítóit az adott ország jelöli ki a szereplésre, míg az Olasz Pavilonban és az egykor hajóépítésre szolgáló Arsenale csarnokaiban a Biennále által felkért főkurátor rendez kiállítást. A város maradék szabad parcelláit pedig a pavilonmentes nemzetek kiállításaival és egyéb eseményekkel szuszakolják tele az érdeklődők számára (persze aki nem érdeklődik, az sem tudná figyelmen kívül hagyni ezt a gigantikus megmozdulást).

Az aktuális főkurátor, Aaron Betsky pedig feladta a leckét az "Odakint: építészet az épületen túl" szlogennel, hiszen itt már nem a létezőre alapoznak a résztvevők, hanem új víziókat és világokat kísérleteznek ki. A megmozdulás nagyságát reprezentálja, hogy tavaly mintegy 150 ezer ember látogatott el ide, és egymilliónál is több cikk fogant a témáról. A repertoár jövőbe mutató irányvonalai mentén megcsodálhatjuk az installációkkal és kiáltványokkal körített kísérleti, utópista és geometriai ötlethalmazt, ami nem csupán bátorítja, de meg is teremti a következő generációk építészetét.


Virtuális-önformáló magyar pavilon

A magyarok találékonyságához kétség sem férhet, ez esetben pedig immár hetedszer irányították magasztos célokra kvalitásaikat. Jelentős lépés, hogy a Biennále magyar csapata a precizitásból jeles japán és svájci erőforrással kiegészülve hozta létre az idei kiállítás győztes darabját, a Corpora in Si(gh)te elnevezésű hipermodern pavilont. A szójáték utal mindarra, ami a hatásos összképet indukálja: a nézőpontok, a látvány és a technika mestertriójára. A pályázat kurátora Július Gyula képzőművész, a gárda érdemi részét pedig Ichikawa Sota építész, Kobata Kaoru grafikus-designer, Max Rheiner szoftverfejlesztő és Maróy Ákos szoftverművész alkotják.

A kilenc beérkezett pályázat szakmai elbírálása azért hajlott a doubleNegatives Architecture lelkes-vegyes teamjének kiemelésére, mert különlegesség-faktorán túl látványos, technológiailag és progresszíven előre mutató munkáról van szó. Melyik épületről mondható el, hogy a szél, a fény és a levegő adatai alapján építgeti önmagát? Ez az alulról szerveződő folyamat eredményeképp kialakuló struktúra a legelemibb, legősibb mintákat szemlézi ki a természet adottságaiból, és spékeli meg a design- és médiaművészet elemeivel.

A már 1909-ben megépült szecessziós magyar pavilonra kerül majd ez a virtuális létesítmény, aminek elektronikus érzékelői begyűjtik és jelekké transzformálják a külvilág adatait, de még a látogatók mozgásával is szimbiózisban kerül és tovább alakul maga az épület. A mindenfelé elhelyezett kis dobozok tehát folyamatosan feldogozzák a körülöttük zajló eseményeket, majd - ezek értékelése után - maguktól döntenek az állandóan változó Corpora architektúra aktuális látványáról. A videokamerák közvetítette valós kép és a rávetülő virtuális világ a kiállítótérben is jelen van, a kivetítők révén így a közönség is manipulálhatja a hatást.

Itt már nem csupán téglák és fémrudak találkozásáról, kapcsolat- és hagyományépítésről beszélhetünk - ez már a tradíciók bábjának pillangóvá avanzsálása. A hely, ahol összecsap minden materiális Dávid és Góliát, hogy feltérképezve az igények és környezet rohamos változásait, megteremtsék a ’természetes digitális teret’.