A Frankofón Filmnapok alapvető kultúraegyesítő törekvése a francia nyelv által összekötött területek és nemzetiségek (francia vagy nem francia nyelvű) vizuális művészetének befogadása és összefoglalása a „frankofónia” kifejezése és egyben életérzése alatt. A messzire terjedt, több kultúrát összekötő közös nyelv szervezőereje mellett azonban a filmek sokfélesége egyre fontosabb küldetéssé válik a fesztiválon, a be- és elfogadó attitűd évről évre történő aktualizálása, de nem utolsó sorban a mozi minél szélesebb körű népszerűsítése érdekében. Ebben az évben a frankofón mozizás fellendítését nemcsak a kiszélesített műfajiság, hanem a népszerű színészhírességek felvonultatása is segítette, Charlotte Gainsbourg, Virginie Efira, Romain Duris, Louis Garrell, Roschdy Zem vagy Laure Calamy többszöri szerepeltetése legalábbis tervezettnek tűnt.

A 13. Frankofón Filmnapok programjából olyan összefoglalót és válogatást készítettünk, amelyek közül több film már elérhető mozi- vagy streamingforgalmazásban, de beszámolónk említ néhány nagy hatású ritkaságot is, amelyek egyelőre csak a fesztiválprogramban voltak megtekinthetők.

Nyitófilmnek zombihorror-paródia – Michel Hazanavicius: Csapó! (Coupez!)

Az idei évben szokatlanul, de abszolút trendérzékenyen nyitott a Frankofón Filmnapok, mert Michel Hazanavicius Csapó! című horrorparódiája került elsőként műsorra, amely egy japán zombifilm-remake forgatási szituációit mutatja be, de valami egészen eszeveszett módon. A bizarr nyitány nem véletlen, hiszen a Csapó! volt a 75. Cannes-i Filmfesztivál nyitófilmje is.

A némafilmes Oscar-díjas rendezője több csendesebb filmsiker (pl. Az elfeledett herceg Omar Sy-vel vagy a La Redoutable című Godard-életrajz Louis Garrellel) után egy olyan metazombifilmet kanyarított Shin'ichirô Ueda 2017-es japán horrorparódiájából, hogy csak úgy kapkodjuk a fejünket közben, emellett le is lehetünk nyűgözve, mert kifejezetten jól sikerült a projekt franciásítása.

A nehezen indokolható műfaji kitekintés különösségén túllépve egy olyan kidolgozott filmprojektet kapunk Hazanaviciustól, amely egyszerre szórakoztat idióta, de működő poénokkal és gyönyörködtet filmtörténeti utalásokkal, utóbbiakban felismerhető több korszakalkotó horror, de még olyan filmtörténeti nagyságok is, mint Godard és Truffaut (örök kedvenc marad az esetlenül, kerekesszékben tologatott operatőr, aki Jean-Luc Godard operatőre, Raoul Coutard ikonikus módszerét idézi meg). A főbb szerepekben Romain Duris és Bérénice Bejo parádézik, két olyan rutinos színész tehát, akik eddigi filmjeikben is magas szinten ötvözték a szakmai mélységet a színvonalas szórakoztatással, és ez most sincs másképp.

Metafilmet nem könnyű feszes, pontos narratíva nélkül készíteni, a Csapó!-ban viszont ez mégis maradéktalanul megvalósul az élő adásban közvetített, alacsony költségvetésű Z-mozi (szójátékkal élve Z mint Zombi és Z mint Z-movie, vagyis Zs-kategória) improvizációkkal teli forgatása közben.

A Csapó! eléri, hogy jól szórakozzunk rajta, mert magán is jót nevet, de legalábbis gúnyosan mosolyog, az elejétől a végéig. Közben kellemes retró hangulatot idézve kacsintgat '70-es, '80-as évek zombifilm-virágkorára, és alkot a káoszból kulthorrort egy elhagyatott épületben.

Michel Hazanavicius: Csapó! (Coupez!)

Hazanavicius horrorparódiája mellett egy sci-fi-paródia is került a programba. A Filmnapokra ellátogató François Descraques rendező Jöttem, szóltam, visszamennék (Le visiteur du futur) című, és címével egyértelműen Jean-Marie Poiré kultusztrilógiájára (Jöttünk, láttunk, visszamennénk/Les Visiteurs 1–3.) utaló első nagyjátékfilmje vizuálisan és az apokaliptikus sci-fi-klisék kiforgatása tekintetében is ügyesen, arányosan elkészített műfaji kifigurázásként értékelhető. Mégsem elég ötletes ahhoz, hogy végig fenntartsa az érdeklődést, s néha a humora is leül, ám ettől függetlenül cselekménye fordulatos, jól lekerekített, a film és a zsáner pedig figyelemfelkeltő az elsőfilmes Descraques-tól, akit a Frankofón Filmnapokra Florent Dorin és Enya Baroux főszereplők is elkísértek.

Népszerű könyvadaptációból gálavetítés – Régis Roinsard: Merre jársz, Bojangles? (En Attendant Bojangles)

Romain Duris idén két kiemelt film főszerepét is vitte, a zombis nyitófilm mellett a gálavetítésre kijelölt, Régis Roinsard által rendezett Merre jársz, Bojangles? a másik, amely különben a 13. Frankofón Filmnapok egyik legjobban várt eseménye volt, hiszen az adaptáció alapjául szolgáló regény hazánkban is nagyon népszerű lett az utóbbi években.

A fellegekben járó Camille és Georges története a Boris Vian-regények hangulatát idézi, ötletekben tobzódó világába beleláthatjuk a Tajtékos napokat, mert a valóságot kizáró család életébe betörő kegyetlen valóságról mond fájdalmas mesét. A légies életszemléletű francia házaspár és szabadelvűen nevelt kisfiuk kegyetlen végzetét feldolgozó film stílusa ugyanakkor éppen annyira habkönnyűen palástol, mint az irodalmi előzmények, melyeket meg szeretne ragadni, és ez varázslatos bélyeget nyom a francia és spanyol tájakkal ékesített látványvilágra, de a főszereplő Virginie Efira és Romain Duris brillírozó játékára is. A fizikai betegség helyett azonban ezúttal a korunk életérzésére hatásosabban rímelő mentális zavar töri szét a szürreális könnyedséget, a fényűző partykat, a francia Riviérát, a spanyol flamencót és a gramofonból szóló, Mr. Bojangles című Nina Simone dalt.

A Vian-referenciához érdekes adalék még, hogy Michel Gondry Tajtékos napok adaptációjában szintén Duris játszotta a főszerepet, így alakja tudatos párhuzamot von Gondry és Roinsard filmjei között, de Roinsard egyébként is dolgozott már vele a Populaire kisasszony című filmben.

A keserédes mozi tényleges irodalmi előzménye pedig Olivier Bourdeaut Merre jársz, Bojangles? (franciául En Attendant Bojangles, tehát Bojangles-ra várva) című, 2016 januárjában megjelent regénye, amelyet nálunk is sokan olvastak, hazájában, Franciaországban pedig számos díjjal jutalmazták. A belőle készült adaptáció minden bizonnyal Régis Roinsard eddig legjobb filmje, hibátlan szépséggel veszi át Bourdeaut regényének ámulatba ejtő, de gyötrődéssel átitatott atmoszféráját. (A film az HBO Max kínálatában található.)

Régis Roinsard: Merre jársz, Bojangles? (En Attendant Bojangles)

A gyermekvállalás nehézségei női szemmel – Rebecca Zlotowski: Mások gyerekei (Les enfants des autres)

A drámai alakításokban egyre tehetségesebb Virginie Efira – akinek a szépségéről is hosszasan lehetne értekezni, bár ebben a filmben nem ez a lényeg – Az erőmű és a Planetárium rendezőnője, Rebecca Zlotowski új filmjében sem könnyű szerepet vállalt, akárcsak a Merre jársz, Bojangles?-ben. A Mások gyerekeiben egy negyvenes, gyermektelen nő, a tanárnőként dolgozó Rachel párkapcsolati kísérleteibe és a gyermektelenséggel folytatott keserű küzdelmébe enged betekintést a tőle megszokott eleganciával, ám a vele való azonosulást segítő, erősen személyes játékkal.

Zlotowski nőtörténete az anyaság kérdéseit kerülgeti és bontja ketté, fájdalmas hiányt mérve hősnőjére, ugyanis a nő biológiai kifutási idővel sújtott anyaságdrámájára még egy terhet pakol, a mostohaanyaság dilemmáit. A főhősnő nyilván banálisan alkalmas arra, hogy gyermeket neveljen, mégsem adott neki az élet sajátot, s ép petesejtje is napról-napra kevesebb, ám új párjának köszönhetően még nevelőanyai szerepbe is kényszerül, aminek egyszerre tapasztalja árnyas és napfényes oldalát. Talán a saját gyermek utáni vágy, talán csak simán a szeretet törvényszerűsége miatt a férfi kislányáról való gondoskodás anyai érzéseket indít el benne, ami tovább bonyolítja belső küzdelmét.

Filmbéli partnere, a marokkói-francia Roschdy Zem – aki néha ügyes rendezőként, néha zseniális érzékenységű színészként bukkan fel a francia filmgyártásban – most inkább asszisztál Efira kibontakozásához, mert a film a női lét és a női érzések bonyolultságáról szól. Roschdy Zem viszont mellékszereplőként is emlékezetes, még ha kidolgozatlan is.

A Mások gyerekei jó stílus- és arányérzékkel, mély beleérző készséggel készített film, az általa kínált megoldásokon és a párkapcsolat, valamint a kisgyermekkel kifejlődő kötődés dinamikáján azonban lehetett volna még dolgozni, hogy Efira karakterén kívül sok minden más is hitelesebb legyen, mint amilyenre sikeredett. (A filmet a Mozinet forgalmazza. Bemutató dátuma: 2023. május 4.)

Rebecca Zlotowski: Mások gyerekei (Les enfants des autres)

Roschdy Zem, akitől inkább drámai alakításokat szokhattunk meg, a Frankofón Filmnapok egyik legjobb bűnügyi-romantikus vígjátékában, a Családban marad című humoros és drámai fordulatokat sem nélkülöző produkcióban is feltűnt. A film Louis Garrell negyedik nagyjátékfilmes rendezése, melynek komikus főszerepét is maga Garrell alakítja, Noémie Merlant, Anouk Grinberg és Roschdy Zem mellett. Mindkét színészt különleges élmény volt komikus szerepben látni, főleg úgy, hogy maga a film, amely egy piti bűnelkövetésből kreál nagyszerű helyzetkomikumot, szintén szórakoztatóra sikeredett. Louis Garrell a 13. Frankofón Filmnapok egy másik filmjének, a Caravaggio árnyékának emlékezetes mellékszerepében is látható volt.

A jól bevált francia filmrecept – Emmanuel Mouret: Egy röpke románc naplója (Chronique d'une liaison passagère)

A közönség által kedvelt és a Frankofón Filmnapokon gyakorta részt vevő Emmanuel Mouret olyan alkotó, aki általában a jól bevált romantikus téma- és stílusvariációkat forgatja újra és újra. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy visszajátszásai egysíkúvá válnának, mert szerelmi tanulmányai jóleső és tökéletesre csiszolt darabok, amelyek újszerűen „franciás” stílusát Mouret – a szerelemtematika és az ehhez kapcsolódó klasszikus művészet szakértőjeként – hosszú évek alatt csiszolta tökéletesre. Szokták őt francia Woody Allenként vagy Eric Rohmer utódjaként aposztrofálni, mely párhuzamok ugyan indokoltak, ám Mouret művészete, mivel eleve célzatos utalásokat alkalmaz, ennél sokkal személyesebb és összetettebb, sőt tudományosabb.

A szerelem és a hozzá társuló variábilis viszonyrendszer kerül ezúttal is terítékre az Egy röpke románc naplójában, amelyben a fő cselekményszál két szereplőre egyszerűsödve szövődik, érintőlegesen kapcsolódva néhány mellékszereplőhöz. Ez az egyszerűsítő módszer szembemegy a korábbi sokszereplős darabokkal, vagy – Mouret módszeréből kiindulva – inkább egy másik variánsban jelenik meg a régóta kerülgetett megcsalástéma.

Mouret a visszatérő motívumok mellett visszatérő szereplőkkel is szeret dolgozni, mostani filmjében Vincent Macaigne-ra bíz hasonló karaktert, a szorongóan félrelépő férfi szerepét, mint ahogy tette azt korábban a Szerelmeinkben, bár inkább talán a karakter egyik történetszálát bontja ki másképp. Macaigne rutinos ügyessége mellé Mouret Sandrine Kiberlain zsenialitását társította, aki egy arcrezdülésével is ezernyi árnyalatot képes érzékeltetni, ami szükséges ahhoz, hogy a film rejtett üzeneteit megértsük.

Az Egy röpke románc naplója mindössze arról szól, hogy milyen szeretőként élni ebben az átmeneti állapotban, szövődjön bár vonzalomból, szerelemből, szeretetből, s hogyan lehet, illetve lehetséges-e egyáltalán színesíteni vagy tovább bonyolítani ezt egy sokadik viszonnyal. A testi kapcsolatból induló félrelépés ugyanis nem kerülheti el az érzelmi bonyodalmakat itt sem, ahogyan az törvényszerű az életben és a Mouret-filmekben is.

Charlotte és Simon röpke románca egy kellemesen áradó intervallum, egy meghatározhatatlan hosszúságú átmeneti életszakasz, melyről ugyan tudják a főhősök és a néző is, hogy nem szabad tartós szituációként értelmezni, de Mouret olyan érzelmi és művészi kelepcét épít ki filmjeiben, melyet lehetetlenség lenne elkerülni. Hiszen a szerelem művészete jólesően szippant magába, eszközei pedig az érintetlen természet, a hangulatos francia utcák és lakások és a látszólag keresetlen dialógusok, melyeket Mouret most Mozart-darabokkal és Serge Gainsbourg-sanzonokkal kísér. (A filmet a Cirko Film forgalmazza. Bemutató dátuma: 2023. március 16.)

Emmanuel Mouret: Egy röpke románc naplója (Chronique d'une liaison passagère)

Egy igazi marokkói királynő – Yasmine Benkiran: Királynők (Malikates)

Az elsőfilmes Yasmine Benkiran Királynők című, drámai hangvételű „road-movie”-ja jellemzően olyan kuriózum, amiért általában érdemes ellátogatni a Frankofón Filmnapokra, hiszen arab filmekből kevés jut el hozzánk. A marokkói dráma egy feszültséggel teli menekülés története, amelynek nagyon is földhöz ragadt pillanatait a forgatókönyvíró és rendező Benkiran mesével és mítosszal keveri, bár a film további jelentésrétegek nélkül is megállná a helyét.

Egy teherautón két nő és egy gyermek menekül (főszerepekben: Nisrin Erradi, Nisrine Benchara és Rayhan Guaran) a casablancai rendőrség elől, egyikük veszélyes bűnöző, másikuk a járművet vezető túsz, mellettük pedig a börtönből szökött, mindenre elszánt rab kislánya. Menekülésük közben a két ellentétes oldalon álló nő egyre közelebb kerül egymáshoz, és amíg sziklás vagy virágzó tájakon száguldanak, kényszerű, egymásra utalt barátság szövődik közöttük. A kislány a nehéz körülmények elől egy festőien illusztrált könyvbe menekül, amelyben egy rejtélyes királynőről olvas, és azt képzeli, hogy a kötetben elrejtett szimbólumok mentén kell haladnia a világban, ám a mese lassan átszivárog a valóságba. Benkiran mégsem erőlteti a mitikus értelmezést, sőt megengedi azt is, hogy a meseszerű látásmódot a kislány élénk képzeletének tulajdonítsuk, a megelevenedő mese mégis segít abban, hogy a főhősök túléljék ezt a kegyetlen kalandot, legalábbis egy ideig.

A Királynők elementáris bemutatkozás Yasmine Benkiran részéről, történetében rengeteg keménységgel, melyet mégis meglágyít a nem szokványos nőiség, a gyermeki képzeletvilág és az Atlanti-óceán partjáig gyönyörködtető tájorgia.

Yasmine Benkiran: Királynők (Malikates)

A szexuális zaklatásról, kicsit másképp – Yvan Attal: A vád (Les choses humaines)

A vád című bírósági drámát Charlotte Gainsbourggal reklámozták, ám most mégsem ő került középpontjába Yvan Attal izgalmas rendezésének. Charlotte Gainsbourg általában képes úgy jelen lenni a vásznon, hogy minél többet és többet akarjunk látni belőle, most mégis a legnagyobb alázattal húzódva vissza játssza el mellékszerepét. Mindez nem is véletlen, hiszen a film egyik főszereplője filmbéli és egyben saját fia, Ben Attal, a film rendezője pedig Gainsbourg párja és három gyermekének édesapja.

Yvan Attal feszültséggel telt drámája a szexuális erőszaktevés témájával foglalkozik, de nem olyan módon, ahogy azt az elmúlt évek hasonló témát feldolgozó filmes munkáit ismerve gondolnánk. A #MeToo által felvetett problémákat és kérdéseket olyan rafináltan közelíti meg, hogy ábrázolási módszere során szinte elbizonytalanodik az igazság, illetve az is, hogy melyik félnek van igazsága. Az Yvan Attal által készített filmekben már gyermekkora óta fel-felbukkanó Ben Attal különösen jó érzékkel alakítja az Egyesült Államokból hazalátogató, jóképű, ám nem hétköznapi szexualitású mérnökhallgatót, Alexandre-t, aki egy görbe éjszakát követően nemi erőszak vádjával kerül letartóztatásra, illetve hosszas jogi procedúra résztvevőjévé válik. Vádlója az édesanyja párjának tizenhét éves lánya, a bájos és konzervatív, de megfejthetetlen Mila (Suzanne Jouannet), akinek furcsa viselkedése ugyancsak nem könnyíti meg a néző dolgát annak eldöntésében, hogy melyik szimpatikus fiatal mellé tegye le a voksát a bíróságon játszódó drámában.

Az összezavarodás természetes folyamat, mert Attal aprólékosan adagolja a tényeket, okosan váltogatja a nézőpontokat, s teszi mindezt az eljárásban nyilatkozatot tevő szubjektumokon átszűrve, mert mindenkinek lehet saját igazsága, legalábbis ezen a történeten belül. A két órán is túlnyúló játékidő és a kihallgatásokra koncentráló szerkezet ellenére A vád egy percig sem hagy unatkozni, egyrészt azért, mert minden vallomás érdekfeszítő, másrészt pedig azért, mert Yvan Attal a legjobb ritmusban szakítja meg a rendőrségi és bírósági jeleneteket más történésekkel, esetleg sokat mondó visszatekintésekkel.

A vád sokszereplős és több szálon futó történetének mellékszerepeiben Charlotte Gainsbourg mellett olyan francia színészek tűnnek fel, mint Matthieu Kassovitz, Pierre Arditi vagy Benjamin Lavernhe. Gainsbourg és Kassovitz párosa drámai (a szerelmespár két korábbi házasságból származó gyermeke a per résztvevői), az idős nőcsábász (a vádlott édesapja) szerepében Arditi zseniális, Lavernhe pedig – a Comédie-Française társulatának méltó tagjaként – egyszerűen bravúros védőügyvéd.

A két fiatal életkora és eredetileg jó viszonya, valamint a szándékolt alkotói elbizonytalanítás azt sugalmazza, hogy az igazságot kideríteni sok esetben nem egyértelmű, és az igazságnak több arca is lehet. (A filmet a Mozinet forgalmazza. Bemutató dátuma: 2023. március 23.)

Yvan Attal: A vád (Les choses humaines)

Francia bien-être cinéma, nosztalgikus formában – Mikhaël Hers: Éjszakai átutazók (Les passagers de la nuit)

Charlotte Gainsbourg a Frankofón Filmnapok egy másik filmjében, az Éjszakai átutazókban olyan színészi feladatot valósított meg, amely talán a legjobban áll neki. Testileg-lelkileg sérült és megfáradt, de légiesen szép egyedülálló anyát alakít, aki betegsége és válása után most próbál újra saját lábra állni, neki való munkát keresni, hogy eltartsa két kamasz gyerekét. Első próbálkozása rögtön nem mindennapi közegbe, a ’80-as évek kellős közepén már hanyatlásnak induló éjszakai rádiózás és a rádiós segélyvonal világába vezérli Elizabeth-et, ami érdekes találkozásokat hoz életébe.

Mikhaël Hers francia életérzésre átfordított, felhőtlenül nosztalgiázó feel-good movie-ja folyamatában ragadja meg a már nem teljes kis család életének egy jelentős szeletét, s mindezt olyan erős hangulatébresztő módszerekkel – roncsolt képet, múltidéző fény- és színhatásokat, zenét és környezetet használva –, amelyekkel kellemes együtt áradni. Kellemes lenne akkor is, ha a filmnek nem lenne hangsúlyos története, azonban még a történet is szépen felépített, és egyszerre képes felkelteni a linearitás és az esetlegesség érzetét.

Az Éjszakai átutazók sok érdeme mellett az egyik, hogy a mostanában keveset látott Emmanuelle Béart-t a rádiós tanácsadó Vanda szerepében kicsit visszaemeli a köztudatba – és mennyi mindent hoz ki a ’80-as, ’90-es, 2000-es években aktívabban jelen lévő francia színésznőből ez az öntudatos női mellékszerep, annak ellenére, hogy a karakter csak a filmhez kellő mértékben mélyül. Gainsbourg és Béart közös jeleneteiben szikrázik az emberi érzelmek pozitív és negatív variációit felvonultató feszültség, s ezzel együtt átéljük a két magányos nő éjszakai életének melankóliáját. Mikhaël Hers értékes karaktereket bíz a kamaszszereplőkre is, Elizabeth két gyermeke, valamint a rádióban megismert és magához fogadott, hányatott sorsú Talulah (Noée Abita) ráadásul nem könnyű helyzetekkel szembesülnek.

A film nagy kérdése, hogy a megismert szereplők megrekednek-e ebben az átmeneti hangulathullámzásban – az éjszakai átutazás lebegésszerű állapotában – vagy képesek túlhaladni a könnyű-nehéz passzázson, és továbblépni egy új élet felé, hogy a néző lekapcsolódhasson róluk. (A filmet a Vertigo Média Kft. forgalmazza. Bemutató dátuma: 2023. április 6.)

Mikhaël Hers: Éjszakai átutazók (Les passagers de la nuit)

A történelmi életrajzi film hagyományőrző újjáéledése – Michele Placido: Caravaggio árnyéka (L'ombra di Caravaggio)

Caravaggio-életrajz kapcsán a szerzői filmek kedvelői egyöntetűen asszociálhatnak Derek Jarman legendás, már-már etalonnak számító Caravaggio-víziójára, az 1986-as produkció óta azonban már elérkezett az idő, hogy újabb nagyszabású filmfeldolgozás készüljön a botrányos életet élt festőzseniről. A 16-17. század fordulóján élt Michelangelo Merisi da Caravaggio, akinek sem élete, sem festészete nem volt hajlandó idomulni a kor és az általa képviselt szerep normáihoz, erkölcsileg sokszor megkérdőjelezhető, művészi értelemben véve viszont felülmúlhatatlan. Megosztó személyisége, szabados szexualitása, nyers zsenialitása és rejtélyes fordulatokat sem nélkülöző életútja filmre kívánkozik, melyet Michele Placido rendezése és Riccardo Scamarcio főszereplő játéka most kellő erővel ad vissza.

A Caravaggio árnyékát, a festő életének egy hagyományos keretek között újító feldolgozását az a Michele Placido vitte vászonra, akiért, a Polip című kultikus olasz bűnügyi sorozat főszereplőjeként, rengeteget izgulhattunk a ’80-as években, s aki sok más olasz klasszikusban is feltűnt, illetve a mai napig termékeny színész, rendező, forgatókönyvíró. A Caravaggio-témához merész dolog volt hozzányúlnia, de Placido életrajzi produkciója veretes, az olasz-francia történelmi filmes hagyományokat őrző, de modern és erőteljes alkotás, akárcsak az ábrázolt főhős. Placido maga is feltűnik egy elegáns szerepben, Francesco Maria del Monte bíborost, a festő művészetének egyházi csodálóját alakítja. Mellette tovább emeli a produkciót Louis Garrell, aki az Árnyék, avagy a Caravaggiot megfigyelő egyházi méltóság szerepében talán karizmatikusabb, mint bármikor, és az olasz nyelvű szerepben lehetősége van bemutatni, hogy nem csak anyanyelvén tud lenyűgöző lenni. Caravaggio nemes származású szeretője, Costanza Sforza Colonna szerepében Isabelle Huppert tündököl, szintén olasz nyelvű szöveggel.

Caravaggio személyiségvonásai közül a film az egyszerű, mondhatni alantas emberi vétkeket (főleg a festő erőszakos és szexuális énjét) vizsgálja szégyentelenül közeli perspektívából, emellett érzékelteti, hogy miért volt a festő kora egyszerre csodált és üldözött mestere. Mert a bűnözés és az eretnekség határát súroló ösztönlény, valamint túl modern módszerekkel alkotó géniusz egyszerre, olyan, aki prostituáltakat és hajléktalanokat avat szent alakokká festményein, kivívva ezzel az egyház haragját, ám mégis megvalósítva az egyik legszentebb krisztusi eszmét, amely szerint minden emberi lény egyenlő Isten szemében.

A film úgy aktuális, és hordoz magán örök érvényű igazságokat, hogy nem feltétlenül akar szándékosan nagy dolgokat mondani, inkább csak történetet szeretne mesélni egy bukott zseniről, aki egy közülünk. (A filmet a Mozinet forgalmazza.)

Michele Placido: Caravaggio árnyéka (L'ombra di Caravaggio)

●

A Frankofón Filmnapok szervezőinek 2023-ban nem titkolt szándéka volt, hogy a pandémiás időszakok okozta nehézségekből való 2021-es és 2022-es évi kilábalást követően újra minél szélesebb közönséghez szólhasson a fesztivál, és ezt bővített programmal tehesse. A 13. alkalommal megrendezett Filmnapokon már 26 alkotást nézhettünk meg, melyek között belga, kanadai, koszovói, marokkói, román, svájci, tunéziai filmek is szerepeltek, a vetítések pedig a budapesti napokat követően vidéken folytatódtak.

Jelenetképek forrása: Francia Intézet