PRAE.HU: A Mindig kezdetben verseinek fontos része az asszociatív, sodró képalkotás; ez részedről tudatos visszatérés a képközpontú költészet felé, vagy egy hagyományokhoz való viszonyulástól független, egyéni út?

Félig büszkén, félig szégyenkezve, némiképp tehát meghasonlottan mondom: soha nem volt semmi tudatos abban, ahogyan írok. Az első komolyabban vehető verseim, amiket Sárvárra is vittem, már érezhetően az enyémek voltak – például a Tükrök állataiban is megjelent, 17 évesen írt Illusztráció című. Úgy született, hogy hazafelé menet a sötétben eszembe jutott egy gyerekkoromban szorongást és félelmet keltő illusztráció – talán a settenkedő Szmöre –, és átváltoztatott. A képi gondolkodás megelőzi a nyelvit, kicsiben és nagyban is: az ősember – éppúgy, mint a babák és feltételezhetően az állatok is – képekben gondolkodott. A képiség mellett a gondolatiság is izgat, de legfőképpen maga a sodrás! Az átváltozás, az elvonatkoztatás lehetőségei. Egyébként a költészet jelenkori értelmét is ilyesmiben képzelem el: ahogy valaha a történet, a mondanivaló és a ritmus adta jelentőségét, úgy ma a gondolati kihívások tartogathatnak izgalmakat. Amikor felszisszennek az összekapaszkodó neuronok. A megértés előtti állapot végtelenbe iramodása.

PRAE.HU: Említetted a Sárvári Írótábort; milyen szocializációs és egyéb lehetőségek álltak rendelkezésre akkori indulásodkor egy pályakezdő szerző részére?

A József Attila Kör (JAK) és rendezvényei sokat jelentettek nekem, ott nyüzsögtem legtöbbször én is abban a reményben, hogy közéjük tartozom. Lapszámbemutatók, kötetbemutatók és szerzői estek utáni éjszakába nyúló, cigifüstös estékre emlékszem, ám ezekről többnyire hiány- és szégyenérzettel tértem haza. Igazi barátságokra vágytam inkább. Deres Korival évekig leveleztünk, míg találkozásokra is sor került volna, de ezek a levelek eseményszámba mentek. Bajtai Andráshoz és Sirokai Matyihoz egy időben csatlakozhattam „lelkigyakorlatozni”, meghitt, verseksztázisban együtt töltött estékre, amikor „a közös szív megnyugtató dobogását” is hallani lehetett. Sokat jelentett nekem a Bartók Imre – Mán-Várhegyi Réka párossal kialakult barátságom is, egyszerűen azért, mert velük biztonságban éreztem magam. Egy időben őrült házibulikat szerveztünk a Damjanich utcában, mostanában a gyerekeinket eresztjük össze őrjöngeni. Én efféle, valósnak remélt kapcsolatokon keresztül tudok benne lenni az irodalmi térben. Az öncélú szocializáció, a kapcsolatépítés, a smúz nem az én világom, nem véletlenül menekültem el a kortárs képzőművészeti közegből is, amelyben évekig dolgoztam és törekedtem. Lehetőségekről nem tudok beszámolni: minden folyóiratnál ismeretlenként jelentkeztem, és sokáig nem hallgattam senkire.

PRAE.HU: A könyv egyik meghatározó témája az anyaság; anyaként hogyan tudod szervesíteni az írást a mindennapjaidba? Az egyik verset a lányodnak ajánlod (Lányomnak, aki folyton engem figyel); hogyan dönthető el, hogy a gyereknevelés tapasztalatai, eseményei közül melyek bírnak poétikai potenciállal?

A születés körüli hónapok, évek az anya számára is megrázó tapasztalatokkal bírnak: amikor „kinyílik az aranykapu”, még évekig nyitva marad, és csillagközi szelek süvítenek be rajta, magasztosak és halálosan félelmetesek. Kevés költőibbet tudok elképzelni annál, amit megtapasztalhatunk a keletkezésből. Amikor tudomást szereztem a lányomról, akkor – még ambiciózus költőként – nem utolsósorban azért is örültem a várandósságnak, mert természetfeletti erők bárkája lehetek, és talán titkokat is megpillantok. Mint az egyik versben Mária, aki, mint ügyetlenségből a forró vízzel teli lábast, magára rántja a mennyeket. Ezeket a verseket mégis hajszoltan, babakocsi tologatása közben a telefonomba jegyeztem fel. Szabad perceimben kétségbeesetten kerestem-kutattam a „fontosat”. Amit nem veszíthetek el: a költészetet.

Soha annyi gyönyörűséget és irtózatot nem éltem át, mint azokban az első években, és amely tapasztalatokból a kötet verseinek egy része is született: a császármetszés tektonikai formálóereje, a határtalan szeretet rémisztő valója, annak megfigyelése, ahogy gyermekem először szájába veszi a szavakat. Mindezzel párhuzamosan a nő anyává válása, ami felér egy kishalállal, a leírhatatlanság felismerésének bátorsága…

Én csak remélem, hogy a férfiak számára is izgalmasak ezek a témák, pláne, miután annyit olvashattunk már magömlésről, férfisorsról, katonaságról, pusztulásról, és ezeket az írásokat évszázadokon át a nőknek is sajátjuknak kellett érezniük. Az anyaság nem csupán női, hanem univerzális téma, óriási poétikai potenciállal. Le kéne szaggatnunk a mennyeket!

PRAE.HU: „Kimondtam a száműzött szót: lélek” – a szövegeid rendszeresen operálnak olyan szavakkal, amelyek túlterheltnek, patetikusnak hathatnak. Mit gondolsz az ilyen szavak használatának veszélyességéről, problematikus jellegéről? Mi motivál, hogy ebben a vonatkozásban szembe menj az aktuális trendekkel?

Nem értem, miért pont a költők ne használhatnák ezeket a szavakat. Korábban eszembe se jutott volna, hogy tilos. Kamaszlányként alig vártam, hogy megtaláljam a helyem az írók közt, akikkel majd végre beszélgethetek halálról és végtelenről. Aztán egyetemistaként, a 'telepes' kötetbemutatók idején, tétova bulikon szembesültem vele, hogy kínos úgy írni, ahogyan én azt elképzeltem. Úgy tűnt, sci-fi regényekben inkább lehet a lélekről tanakodni, mint versben. Amikor nehéz időszakon mentem át, előfordult, hogy patetikus szövegeim születtek. Túlfolytam, mert ölelésre vágyva írtam, nem művészi ambícióból, nem ihletetten, hanem szárnyaszegetten alkottam. Aztán tudomásomra hozták az ismerősök, szerkesztők, költőtársak, hogy érezni nem nagyon ildomos versben. Vannak tiltólistás szavak. Akkor nagyon elbizonytalanodtam, nem tudtam még különbséget tenni a verseim és a személyem elutasítása között. Évek teltek el írás nélkül, bolond filmetűdöket terveztem és olykor meg is valósítottam. Aztán egyszer csak újra áradni kezdtek bennem a szövegek, és már büszke tudtam lenni rájuk, újra hittem bennük. Sokan – köztük Orcsik Roland és Sopotnik Zoltán, a JAK-füzetek akkori szerkesztői – bátorítottak is. Épp a napokban írta meg Borsik Miki chaten, hogy úgy látják többekkel, én megtehetem, hogy olyan szavakat használjak, mint a „titkon”, vagy hogy a szívről írjak verset. Van egy poétikai terem, ahol ez érvényes. Micsoda megkönnyebbülés, mormoltam gúnyosan, de legszívesebben jól megölelgettem volna! (Zárójelben megismétlem, amit Mohácsi Balázsnak mondtam, meglepve őt ezzel: gyakran ironikusan használom a szavakat, mint aki tudja, hogy mindennek az ellenkezője is igaz, és aki előadja a hattyú halálát, de meg is mosolyogja magát – egy érzékeny nőnek is lehet efféle humora.)

PRAE.HU: Úgy érződik a válaszodból, mintha ez a távolságtartás egy körülhatárolható generáció sajátja lenne. Hogy észleled, a fiatal költőgenerációk megtörni látszanak a jeget?

Sajnos nem vagyok velük, alig látok ki a hétköznapokból. Hívjatok meg magatok közé! Nagyon vágyom az elemi közvetlenségre, ezért is szerveztem a Mindig kezdetbennek rendhagyó, beszélgetős kötetbemutatót. Azokért a hajnalig tartó, vagy röpke, de lelkesen egymás szavába vágó beszélgetésekért érdemes élni – ezek hasonló lelkiállapotokat idéznek elő bennem, mint a jó irodalom.

PRAE.HU: A kötet verseiben gyakran bukkan fel az „Uram” szó, ahogy az angyalok is; a Mindig kezdetbent átható szakralitás, vallásosság a te vallásosságod lenne, vagy teljesen másnak a leképeződése?

Római katolikusnak kereszteltek, bérmálkoztam, ministráltam is évekig, gyerekként imádtam a bibliai történeteket felelevenítő Könyvek könyve sorozatot. A művészettörténet szakon is rengeteget foglalkozhattam a kereszténység jelképeivel, filozófiájával – ismerős terep tehát. Szeretem ezeket a történeteket, használom a szimbólumokat, noha ma már nem vallom magam katolikusnak. Hívőnek talán, örök keresőnek, nyitott gondolkodónak; a kételkedést és szorongást mesterfokon űzöm. Még azt is el tudom fogadni, hogy nincs Isten, nincs lélek – sokat gyakoroltam –, tehát a kötetben felbukkanó angyalszex, Isten szólongatása más, alantasabb célokat szolgál: az írásról, az éteriről próbálok írni, a nagy egészhez tartozás vágyáról. Nagyon erősen összekötődik bennem a „van-e értelme az életnek?” végeláthatatlan kérdése a „van-e értelme írnom?” kezdetű töprengésekkel. Így kevertem szabadon a kötet verseiben is az Írás és írás fogalmait, dilemmáit, hiszen a teremtés, alkotás is ugyanaz, mint a nagybetűs Teremtés, csak kicsiben. Az egyik vers zárlatában is elmélkedtem erről, hogy ha létezik Isten (ebben nagyon szerettem volna hinni a terhességem idején), úgy Kezdetben is egy kezdetben elviselhetetlen érzés lehetett jelen, amivel tenni kellett valamit.

De azt hiszem, ha Istenről beszélek, mindig magamat tematizálom: az emberképű Isten, az istenképű ember csak ábrándok, amelyek révén egy vágyott létállapotról beszélek, kozmikus összetartozásról, kizárólag ez enyhíthetné a magányom. Egyébként a kifejezhetetlenség, az elmondhatatlanság ingerel versírásra.

Vagyis amit Codau Annamária Alföldben megjelent kritikájában „önjáró íráskényszernek” bélyegzett, az számomra valójában az örök emberi dilemmák tematizálása. Az írni és élni akarás, a teremtő Isten iránti gyermeki (gyerekes?) sóvárgás, a leírhatatlan utáni vágyakozás, a két ember közti határ feloldásának lehetősége a hitvallásom. Az Isten = férj = olvasó játékos egymásnak megfeleltetése pedig a titkos életcélom.

PRAE.HU: A versírás nálad intuitív, vagy inkább átgondolt, tudatos folyamat? Beszélnél egy kicsit arról, nálad hogyan artikulálódnak az alkotás folyamatai?

Az intuícióban hiszek. Hozzám – ki tudja honnan, belőlem vagy a semmiből – mindig úgy jöttek a verssorok, ha vártam őket. Ezek voltak és lesznek életem legszebb pillanatai. Nem minden verssor, csak a kezdők, vagy egy-egy szókapcsolat, a leendő vers íve, áradása, amikor még nincsenek szavak, de már érzem a dinamikáját, a struktúráját. Aztán persze ezeket el is lehet rontani türelmetlenséggel, kapkodással. A legrosszabb, ha alkalmatlan időben próbálok ezekkel kezdeni valamit, és kudarcos lesz – mint egy elrontott orgazmus. Most, hogy albérletben, elváltan élek az óvodás lányommal, a nyolcórás állásom mellett kisebb melókat vállalok a biztos megélhetésért, nagyon-nagyon kell akarnom írni. Muszáj időt szánnom rá, és várni, türelemmel, ünneplő lélekkel, akár eredménytelenül, és ahhoz, hogy ezt meg tudjam tenni, kell valamiféle felhatalmazás: kívülről, elismerés formájában, vagy magamtól, a sóvárgásomból adódóan.

PRAE.HU: „Nem vágyom öröklétre, de ha bizonyosságot / kaphatnék, hogy évmilliárdok múltán, / csak egy baziliszkuszköpés, / valaki olvasni fogja ezt a verset.”; „Megosztani az életet egy nálam hatalmasabbal, / aki nem ír, hanem olvas.” Az íráshoz, verseidhez való viszonyulásodban mennyire játszik szerepet az olvasói visszhang? Gondolsz a versek megírásakor a későbbi fogadtatásra?

A látvány / Kommentárok meg nem írt versekhez című kötetemben már-már kínosan őszintén vallottam ezekről, a végén interjút is közöltem saját magammal. Az első, hat–nyolcéves koromban keletkezett írásaimat az hívta létre, hogy meg akartam fogalmazni, milyen szépek a virágok eső után, és neveltetésemből fakadóan egyértelmű volt számomra, hogy versben fejezzem ki magam. Később, amikor először gondoltam véresen komolyan a költészetre, prófétának képzeltem magam, nagyhatalmú varázslónőnek, aki majd két kezébe fogja a Napot és hóna alá csapja, mint egy labdát. Nem is annyira a hírnév, az elismerés utáni vágy hajtott, hanem a kapcsolódás vágya. Hogy valaki száz év múlva mellém simul. Hogy a házastársam olvasson engem, átvitt értelemben is, és ebben az idézetben ott van az emberszabású Isten iránti vágyakozás is: hogy létezik az Élet, ami befogad, hogy a „nagy egész” olvas engem.

Azokban az években, amikor az anyaságnak köszönhetően megtanultam, hogy – jó értelemben – nem vagyok annyira fontos, és a recepcióm, a költői karrierem sem úgy alakult, ahogy álmodoztam róla, saját magam megóvása végett is inkább arra koncentrálok, hogy nekem jó legyen csinálni. Még mindig azt gondolom, megvan bennem az őserő. De az, hogy ebből mit tudok valóra váltani, és hogy amit létrehozok, másnak fontos lehet-e: elfogadtam, hogy nem egyértelmű. Továbbra is az őserőből kívánok írni, semmiképpen sem megfeleléskényszerből, de gyakran nagyon magányosnak érzem magam, és ez keserűséggel tölt el. Az összetartozás érzését mégsem a költészet révén fogom megtapasztalni.

PRAE.HU: És most kihez érzed magad közelebb? A virágok szépségére rácsodálkozó kislányhoz, vagy a varázslónőhöz?

A varázslónő lehiggadt, illetve átmenetileg leszívja lelki-fizikai energiáit egy sosem fáradó, örökkön csicsergő, imádnivaló és bizony halálosan fárasztó ötéves. Most övé az erő! Egyébként hosszú távon a vidám és bölcs idős hölgy a cél! De hogy addig hogyan alakul, nem tudom. Az a megnyugtató érzésem, hogy alakulásban vagyok.

PRAE.HU: A közelmúltban nagy port kavart az irodalmi közéletben az a személyes hangvételű Facebook-posztod, amiben a téged költőként ért viszontagságokról és traumákról beszéltél. A kommentszekcióból a Késelés Villával negatív kritikával foglalkozó estjéig eszkalálódott a kirobbanó vita. Visszatekintve hogyan éled meg, mi a véleményed a kialakult diskurzusról?

Nem bánom, hogy lett visszhangja, és örülök, hogy a poszt hatására sokan fogalmazták meg (és újra) a viszonyukat önnön magukkal, a szakmával szemben, de én mindössze csak beleüvöltöttem a teliholdas éjszakába. Egy pillanatnyi (amennyiben egy költői pillanat úgy másfél óra) érzelmi feltolulás hajtott. Gyakran használom a Facebookot egészen bensőséges érzések, gondolatok kifejezésére, de egyrészt ennél a verseimben sokkal messzebb megyek, tehát úgymond ez a játék része, másrészt szórakoztatónak találom, hogy megmutatkozom. Boldogsággal tölt el, hogy képes vagyok őszintén beszélni magamról, és hogy egyáltalán eszembe jut, hogy kimondjak, megfogalmazzak dolgokat, noha senki sem kérdezett. A Késelés Villával estjén végül nem a mondandóm számomra lényeges aspektusait tárgyaltuk. De meghallgattuk egymást, beszéltünk a kritika szerepéről, ez már valami – ha messzire egyelőre még nem is jutottunk, azért felvettük a fonalat.

PRAE.HU: Négy megjelent verseskötet és egy mesekönyv szerzője vagy; versek mellett gyerekirodalmat is írsz.  Az írói munka során milyen oda-vissza hatások érvényesülnek a két terület között?

Számomra ezek összetartoznak. A mesék ugyanabban az üstben forrnak, mint a versek. De nagyjából csak csinálom, ami eszembe jut, ha épp csinálhatom.

PRAE.HU: Az írás mellett fordítóként is tevékenykedsz. Kik azok a külföldi szerzők, akik hatottak a költészetedre, költészetfelfogásodra?

Anne Carson azelőtt hatással volt rám, hogy fordíthattam volna; felhatalmazott (a kedves olvasó rákereshet a belinkelt interjúban a 'felhatalmaz' szóra – a szerk.). 15 évesen Rilkéért őrültem meg. Most, hogy megjelent Báthori Csaba fordításkötete, a Csillagközi évek, és rátettem a mancsom, be kellett látnom, hogy még mindig nem vagyok túl rajta. Ismét ujjongva olvastam. Ha belegondolok, talán épp ő volt a legnagyobb hatással a költészetfelfogásomra, ugyanazok a témák foglalkoztatták, hasonló hévvel. Volt természetesen egy Sylvia Plath-korszakom, a naplóit is sokat forgattam. A kedvenc költőim inkább képzeletbeli barátokként formáltak, szerintem nem nyelvi a hatásuk. Mindig jó tudni, hogy létezett egy Emily Dickinson, egy Dylan Thomas vagy egy Frank O’Hara, még kapaszkodni is tudok beléjük, de én nem látom, hogy a szövegeimre hatottak volna. Persze még azt sem tudom, milyen a bőröm illata.

PRAE.HU: Mesélnél a jövőbeli terveidről? Merre tovább a Mindig kezdetben után?

Saját szemszögemből a Mindig kezdetben ezer éve történt. Azóta írtam lírai, érzelmi sodrású, nyelvet szabadon használó kismonológokat, ezeknek egy részét az Élet és Irodalom, a Kalligram és az Alföld közölte már, lassan egy kézirat is összeáll. Nagy álmom, épp a szöveg szabad sodrása okán, hogy egy grafikussal együttműködve valósuljon meg. Idén Miri és a varázsmododó címmel új mesekönyvem jelenik meg a Babilon Kiadónál egy most induló sorozat első részeként, őszre tervezzük a következő kötetet. Mottója, hogy minden ovisnak szüksége van egy kis varázslatra. Írtam egy mágikus arc poeticát is, egy felnövéstörténetet, felnőtteknek szóló mesét, ami egy posztapokaliptikus világban játszódik, a főhőse Orsi, aki a történet kiindulópontján egy minótauruszt kap a szüleitől háziállat gyanánt. Ez a kézirat egyelőre nem leli otthonát, valószínűleg ezúttal végképp túllőttem a célon, és túl „sok”, túl furcsa lett – talán ezért élveztem legjobban ennek a megírását. Az egész egy hatalmas flow-élményben zajlott le. Talán kéziratban marad. Elkezdtem megírni a Napsugár néni örökarany költeményeit is, tehát egy napsugár gyűjteményes kötetét, gyerekeknek. Hosszú ideje nem írtam verset, hiányzott a felhatalmazás, de mostanában érzem, hogy közelednek, és tudom is, hová várom őket: a házról szeretnék írni, ami az otthonom volt, ahol az lettem, aki. Újrateremtés és megidézés a cél. Ezek a versek egyszer csak magukhoz rántanak majd, és akkor örömmel töltöm majd velük minden szabadidőmet. Addig is kétlábú macskákat varrok a Ludwig Cicamanufaktúra és Cicaszabászat tulajdonosaként. Aki megnézi a firma Facebook-oldalát, láthatja, hogy ez is éppoly valóságos teremtés, mint a versírás.

Képek: Líra, Hartyányi Norbert