Roland Emmerich 1994-ben, a Csillagkapu című filmről beszélve vetette fel, hogy bár valójában nem hisz a földönkívüliekben, mégis milyen lenne, ha egy nap arra ébrednénk, hogy ötven mérföld széles űrhajók lebegnek a város felett. A hirtelen jött ihlet adta A függetlenség napja alapötletét, amely egyébként minden kliséje ellenére olykor tényleg hatásosan szembesít ezzel az abszurd élménnyel. Talán ennek a döbbenettel és félelemmel vegyes izgalomnak az ábrázolása teszi érdekesebbé több hasonló témájú filmnél, akár a későbbi, szintén nagyon ismert, és – elvileg – „elméletibb” fókusszal bíró (de az ellenséges invázió helyett inkább a kapcsolat felvételének lehetőségét boncoló), 2016-os Érkezésnél. Mindig foglalkoztatott, hogy rengeteg szorongásunk közül miért éppen az idegenek érkezése az, amelyet csak a fikció szintjén veszünk bármennyire is komolyan; úgy értem, csupán a filmekben, könyvekben. Talán azért tudjuk ezt az eshetőséget így, ilyen könnyedén „színre vinni”, mert épp ez az, amire a leginkább legyintünk a hétköznapokban. Végül is ki hinné el, hogy egyszer, akár Steven Hiller (Will Smith) A függetlenség napjában, egy rutinszerűnek tűnő reggelen csak kisétálunk a kertünkbe, és azt látjuk az újságban (és a fejünk fölött), amit ő is. A 2020-as évtized azonban egyre inkább arra figyelmeztet, hogy a rutin már nem is rutin, és arra, hogy talán egy ötven mérföldes űrhajó sem lenne olyan nagyon furcsa.

Mégsem mondható, hogy szorongásainkban túl nagy szerepet kapna az az irdatlanul hatalmas tér, amelyben – egyébként – a Föld is van; mintha ez csak valami mellékes, tankönyvi körülmény lenne, amelyen igazából akár kívül is helyezhetjük magunkat. Pedig egy ilyen nagy térből tényleg érkezhet bármelyik nap bármi. És talán már érkezett is; legalábbis ezt próbálja bizonyítani Avi Loeb Földönkívüli című könyvében, mely szerint a 2017-ben megfigyelt Oumuamua nevű – a naprendszeren kívülről jött – objektum egy idegen civilizáció technikai eszköze lehetett. A sokszor esszéisztikus szövegben Loeb arról is ír, hogy tulajdonképpen még mindig milyen riasztóan keveset tudunk arról a világról (a világegyetemről), melyben amúgy élünk. Pedig lehet, hogy valahol éppen most döntenek arról, hogy egy hiperűr-bekötőutat építenek a bolygónk helyén, ahogy azt Douglas Adams regényének elején közli a vogon flotta parancsnoka a riadt emberiséggel. Ilyenkor jut eszébe önkéntelenül az embernek, hogy talán mégis érdemes lett volna elmenni a négy fényévre lévő Alfa Centaurira, és megnézni azokat a tervrajzokat.

Közben mintha éppen a földönkívüli élet tárgyköre lenne mégis az, amelyet úgy is próbálunk olykor feltérképezni, hogy szinte semmiféle konkrétum nincs a kezünkben. Az asztrobiológia különböző fizikai adottságok alapján próbálja kitalálni, hogy egy adott bolygón milyen életformák lehetségesek. Van abban is némi abszurditás, hogy bár a távolságokat nem tudjuk áthidalni, valamifajta spekulatív felfedezőkként lépünk fel. Mintha előre elképzelnénk egy ránk váró világot, ahová – jelen állás szerint – úgysem jutunk majd el.  

Sokszor, ha a fejlett földönkívüliekre gondolunk, valahol a saját jövőnk jeleit is kutatjuk; olyan szerkezetek nyomait keressük az űrben, amelyeket majd mi akarunk építeni. Mintha egyébként a modernség, a technikai apparátus olyan magától értetődő lenne. Az is lehet, hogy mi vagyunk túl paranoiások, és onnan várunk ötven mérföldes hajókat, ahol még „lovagvárakban” kardoznak. Valójában az a legszorongatóbb, hogy ismert példa híján csupán magunkat tudjuk a csillagokba vetíteni, ha egyáltalán valamit. Mintha önmagunk tükörképeire vadásznánk az egyébként ismeretlen messzeségekben. Vagy talán ténylegesen is a saját tükörképeink várnak ránk? Stephen Hawking egyszer hangsúlyozta, hogy az általunk ismert egyetlen civilizáció (a miénk) alapján nem biztos, hogy szerencsés, ha egyszer nálunk jóval fejlettebb idegen lényekkel találkozunk.

Mindez akár nyugtalanító is lehet annak fényében, hogy Avi Loeb szerint az Oumuamua nevű test – ha feltesszük, hogy mesterséges volt – még adatokat is gyűjthetett rólunk; sőt anyahajó lehetett, mely kisebb szondák megfigyeléseit összesítette. Könnyen lehet az is, hogy az emberi tudomány maga válik egyre parodisztikusabbá, ahogy képzelt barátait/ellenségeit méri be. Azért ezek után mégis megmozdul valami az emberben, amikor például Moszkva fölött egy rejtélyesen lebegő füstgyűrű tűnik fel (meglepően hasonló az Érkezés lényeinek írásjeleihez).  

A loud bang was heard in Moscow, followed by a strange black smoke ring in the sky.

„Van valami az égen” – hangzik el baljósan a 2019-es Határtalan éjben (The Vast of Night), amely metamoziként idézi meg az ’50-es évek Amerikáját. Filmet látunk a filmben, és a kamera mintegy belép a „régi” felvételbe. A fiktív új-mexikói városban, Cayugában játszódó történet utólag nézve azért izgalmas, mert miközben egy rég elmúlt évtized jellegzetes műfaját és képzeletvilágát teremti újra, mintha az azóta elkezdődött 2020-as évek veszélyes és egyben konteóktól átitatott közegét is beharangozná. Mabel, akinek fiát az idegenek elrabolták, hosszan festi le, hogyan manipulálnak, ejtenek minket kétségbe, ültetnek belénk kényszereket a földönkívüliek, és – fejezi be – akár még háborút is szíthatnak közöttünk. A film főhősei pedig végül meglátják, amint egy kisebb csészealj tényleg az óriási anyahajóra csatlakozik.

Bár az ötvenmérföldes óriások még nincsenek sehol, a tavaly – szintén szorongató hirtelenséggel – kitört ukrajnai háború zsigeri riadalmat és klausztrofóbiát keltett bennem. Ha a veszély nem is odafentről érkezik, de az egészen biztos, hogy könnyen lopakodik be az életünkbe. Egyik percről a másikra; még csak a kertbe sem kell kilépni. Van valami az égen. Vagy körülöttünk.

Borítókép: Hegedűs János