Maga a tevékenység által megkívánt szellemi energia hasonló befektetéssel jár, mintha tudománnyal, kutatással, írással foglalkoznánk, mégis jelentősége, illetve az erő, amivel a jelentőségét sugallja, meghatározó életünkben. Tekintsünk körül: ha a létünk alapvető funkciói működnek, különösebb erőfeszítés nélkül azonosítjuk a teret magunk körül, észleljük a körülvevő valóságot. Nem kell képzett, tudatosan gondolkozó embernek lennünk, hogy fölismerjük, a környezet, ahol tartózkodunk hatással van ránk, meghatároz.

Ez az ismeretlen tevékenység, mely a térben manifesztálódik, látható jelentőséggel bír. Az anyagból, fényből készített formák évezredeken át fönnmaradhatnak. Akár. Minden akarat, ami a tér átalakítására irányul, jelentősebb bárminél. A meghatározó akarat pedig az idő érvénytelenítése. Ha ez így van, akkor elgondolkodhatunk azon, hogy egy épület, mely arra hivatott, hogy a teret formálja, formai megjelenésének változatossága, az idő haladása ellen irányuló tudatos, és hatásos eszköz-e? A jó építész megfogja az időt, a rossz pedig elszalasztja?

Nehéz a dolga annak, aki ilyen eszközzel indul az idő ellen. Az építész gondolatának a megszületésétől a tárgyiasulásáig az út hosszú. Az általa létrehozott, örökölt és megújított, alakított és egymással viszonyban lévő gondolat, saját szubjektuma, valamint az, aki mindezt befogadja, folyamatosan alakítja és kompromisszumokra kényszeríti.

Az építész tevékenységét mindig az adott kontextusban szemlélhetjük. Közege a hely, és az adott hely sajátos képződménye a kultúra. Vallás, nyelv, erkölcs, viselkedés, konvenció, tradíció, hagyomány, kötöttség, örökölt és kialakult intézmény rendszer, emlékezés. Képesség az absztrakcióra és a szintézisre. Továbbá közege a közösség, ahol létrejön, és amelynek egzisztenciájának kifejezője. Ez a kifejezési mód, a közösség anyagi és szellemi koncentrációja. Nyilvánvaló, minden kritériumnak megfelelni csak kivételes esetekben lehetséges.

A jó építész az igazságot akarja megvalósítani, de a műve már nem az igazságot keresi, csak az illúziót követi. A rossz építész a racionalitások rabja, viszont amit alkot, az az irracionalitások megnyilvánulása.

A csúf csak önmagát valósítja meg.

A jó, a rossz és a csúf építész.

Az izmok megfeszülnek, a szemgolyók kidagadnak, az idegek pattanásig feszülnek. Kezükben a kihegyezett ceruza a papírlapot átlyukasztja, nyomot hagy az íróasztal lapján. Mígnem az egyikük kezében lévő ceruzahegy nyeklik és törik.