A fogak a szájban elindultak, hogy átvegyék az uralmat. Úgy érezték, nekik is emancipálódniuk kell. Igaz, eddig se éltek valódi elnyomásban, de nehezen viselték, hogy nem ők döntenek arról, mikor kell harapniuk, mit kell pépesre őrölniük. Egy fog élete persze ettől jóval többől áll, a perifériára szorult hátsók például nagy élvezettel vetik bele magukat Deleuze-t és Guattarit (vagy bármelyik francia) filozófiájának a tanulmányozásába, a metszők fanatikus botanikusok, és persze mindegyik imádja a zenét, az egyetemen egy féléven keresztül hallgattak zeneelméletet is. Legtöbbjük játszik valamilyen hangszeren. Öten zongoráznak, ketten oboáznak, tizennyolcan fuvoláznak, egy furulyázik. Valójában csak lelkes amatőrök, hobbizenészek. Ha ezt mondják nekik, megsértődnek, jóllehet ők maguk is tudják, a világban szükség van műkedvelőkre is.

A fogak a kétezres évek közepén egy vidéki, mégis nívós, nagy hagyománnyal rendelkező egyetemre jártak, erre egy kicsit felvágnak. Itt beszélték meg először, ha elérkezik az idő, kirobbantanak egy forradalmat. Úgy sejtették, a forradalomnak nem a fővárosból kell kiindulnia.  Milyen izgalmas, gondolták pikolónyi söreikből nagyokat hörpintgetve, kicsit már spiccesen, hogy minden innen, a határ közeléből, ráadásul egy mediterrán hangulatú, napfényes városból ered majd! Lelkesek voltak és vidékiek, akik számára fontos volt, hogy a felsőoktatási intézményük vidéki legyen, mégse provinciális, lehessen biciklivel járni mindenhova, különösen a természetbe. Amikor felhúzták enyhén sárga tavaszi kabátjukat (valójában az anyjuktól örökölt ballonkabátokat), legtöbbször a folyó árterébe mentek kullancsokat, piócákat és csigákat gyűjteni. Volt egy nagy dunsztosüvegük, ebbe rakták bele, majd a kéz alól vett, holland biciklijük fonott kosarában szépen haza is vitték őket. A nyelv szerint érdekesen csoportosították a házi állataikat, a nyelv régen sokat mesélt nekik egy kínai enciklopédiáról is, ami az állatokat különös módon osztályozta. A fogak mindig szájtátva hallgatták, majd utána sokáig nevettek. Soha nem lehetett őket álomba mesélni. Amikor a nyelv elkezdte, hogy a) a Császár birtokát képezők, már gondolatban előtte jártak. Látták előjönni b) a bebalzsamozottakat, akiket c) a megszelidítettek, majd d) a szopós malacok, őket pedig e) a szirének, akiket meg f) a mesebeliek követtek. De már hallották g) a szabadon futkározó kutyák vidám ugatását, miközben h) az ezen osztályozásba foglalt állatok cammogtak elő, hogy velük szemben i) amelyek rohangálnak, mintha csak megvesztek volna, már tovább is álljanak, mert j) a megszámlálhatatlanok pimasz módon majdnem teljesen ellepték az elméjüket. Szerencsére őket elzavarták azok, k) amelyeket roppant finom teveszőr ecsettel festettek. Az l) stb-t olyan izgatottan várták, hogy néhányuk közben be is pisilt, mintha valami kis tacskók lennének, vagy aranyos ölebek, akiket illatos fürdővizekben mosdatnak és tejszínhabbal etetnek kicsit már fonnyadt infánsnők. De gondolhatták azt is, ez a sok folyadék abból a korsóból folyt ki, amit azok törtek el, m) akik az imént törték el a korsót. Tej lesz ez, vélték néhányan, savanyú, büdös tej, hiszen körülötte legyek köröztek, n) amelyek távolról legyeknek látszanak leszármazottai lehettek. A fogak, amikor nevettek, idétlen, horkanó hangot is hallattak, ami zavarta a közöttük levő fanatikus botanikusokat, de utóbbiak hiába olvastak mindenféle gyógynövényes könyveket, a több évezredes hagyomány között sem találtak semmilyen főzetet, ami megszüntette volna ezeket a horkantásokat.

Diego Velázquez: Las Meninas (1656)

A fogak, mielőtt elindultak, felkerestek egy terapeutát, mert úgy vélték, nem árt, ha előbb mélyfúrásokat végeznek, megvizsgálják valós vagy valósnak vélt traumáikat, kicsit még elmeditálgatnak magukon meg az élet értelmén. A terapeutájuk (aki pszichológusi diplomáját maga is a vidéki, ám nem provinciális egyetemen szerezte és ha arra kérték, hogy mondjon egy kortárs magyar írót, mindig Vámos Miklós nevét mondta), javasolta a hipnózist. A fogak arra gondoltak, a hipnózis olyan, mint az alvás, aminek a képességével szinte mindenki rendelkezik. A virágok és a növények is alszanak, mondták metsző hangjukon a fanatikus botanikusok, akik a többieknek a Boszorkányszigeten régebben mutattak is egy füvet, ami éjszakára betakarózik.

A nyelv jól tudta, bár külön senki nem jelezte neki, a metszőfogak a növények univerzumában szeretnek kalandozni, a Deleuze és Guattarit (vagy bármelyik francia filozófiust) előszeretettel tanulmányozó perifériára szorult hátsók pedig kifejezetten kedvelik az állatságokat. Utóbbiak mind ez idáig boldogan aprították, pépesítették a garnélákat és a csirkerészeket (combot, mellet, májat). Aki a margón él, az amúgy se beszélhet sokat, így jobban jár, ha a pillanatnak él és aprít, magában Istenhez fohászkodik, hogy minél több garnéla teremjen. A hallgatás és fohászkodás nem akadályozza meg abban, hogy gondolkodjon. Tudja, hogy aki rosszul beszél, annak olvasztott fémet (egyesek szerint ónt, míg mások szerint ón és ólom ötvözetét) öntenek az erőszakosan kinyitott szájába. Tudja, ha ő beszél, akkor leginkább dadog. Úgy dadog, mint egy kutya (tacskó vagy infánsnő illatos ölebe).

A nyelv arra is jól emlékezett, amikor egyszer a perifériára szorultak közül a jobb leghátsó megbetegedett és azzal dicsekedett, hogy különb mindenkinél, mert egy fényes aranyrögöcskét talált a birtokán. Arra is emlékezett, hogy a többi perifériára szorult megijedt, mert látták magukat is, mint halálra ítélteket, nemcsak őt, a bolondot. Rögtön be is kötözték a száját. A nyelvben azért is maradt meg mindez olyan élesen, tisztán, mert őt kérték meg, hogy intézkedjen és ítéljen, mielőtt végrehajtanák rajtuk az égetés büntetését. A nyelv pedig végezte a dolgát. Azt mondta, nem minden arany, ami fénylik. Meg azt, nem szabad szeretni a drágaköveket, hiába tudják olyan csodálatos módon szórni a fényt. A jobb leghátsót elzárta és koplalásra ítélte. Az pedig valahogy helyre is jött, már nem okoskodott többé. Biztos jót tett neki a hipnózis. A nyelv szerint, ami egyeseknek jó, az másoknak rossz lehet. Emiatt van a sok félreértés. Sokan nem tudják, mi a pozíciójuk. Pedig először a pozíciónkat kellene meghatározni.

A többi harminckét fognak nem tett jót a hipnózis. Nem fértek a bőrükbe. Úgy érezték, nem elég nekik kijárni az ártérbe, dunsztosüvegbe szedni a kullancsokat, piócákat és csigákat, saját házi állatokat tartani. A perifériára szorult hátsók elkezdtek szír glosszográfusokat olvasni. Sokat gondolkodtak arról, hogy a száj történelmében egyes történészek miért írtak szivacsokról, melyek nem a gyógyulást segítik elő, bár képesek a sebet is kiszívni. Minden folyadékot magukba szívnak, a vért is, és alkalmasak minden nedvesség letörlésére. A felhők rojtjaihoz hasonlítanak, a szír glosszográfusok pedig növényállatoknak magyarázzák őket. Ha a fürdőszivacsok teljesen megszívták magukat, kipréseli őket a kormányzat, hangoztatta a magát időnként középen elhelyezkedő frontnak nevező kilenc fog.

Ők voltak azok, akik tavaly ősszel felásták a kertet, és sárkányfogakat vetettek a vörös földbe. Mintha űrkutatási vizsgálatokat folytatnának, egy marsi botanikus kertet hoznának létre. A nyelv tiltakozott, kérvényt is benyújtott, hogy külsős, független szakemberek vizsgálják meg a földet, ezt a nem eviláginak tűnő tájat. A bauxit és a karsztosodott alapkőzet magas vas-oxid és mangántartalma okozta az íny elszíneződését, sőt a fogakat is egyre keményebb réteggel, kővel vonta be, de erről mégsem születtek külön tanulmányok, tudományos cikkek. Így aztán a szájban senki sem tudta, hogy honnan jött ez a bauxit. Hogy a hipnózisból-e vagy a mélyfúrások és a bányászat melléktermékeként, egy másik univerzum, egy másik tapasztalás kezdeteként, még a harminchárom fogat se érdekelte. Közülük harmincketten egész télen csak a tavaszt várták, hogy végre kikeljen a sárkányfogvetemény. Tudták, ha ők átveszik az uralmat, már nem lesz remény. Hiába mediterrán hangulatú a város, és hiába éri évente több mint kétezer-száz óra napsütés. 

Borítókép: Molnár Edvárd