irodalom
Megalakulunk
A kezdeményezés 2021 telére nyúlik vissza, amikor is a prae.hu művészeti portál főszerkesztője, a Prae Kiadó vezetője, Balogh Endre egyik szerzője szegedi felolvasása után párbeszédbe elegyedett a közönség néhány tagjával. Ekkor született meg az ötlet, hogy létre kellene hozni egy közös projektet. Evidens volt, hogy a prae.hu azon egykori gyakornokai, állandó szerzői legyenek a résztvevők a főváros oldaláról, akik az újságírás mellett szépirodalommal is foglalkoznak. Így két évvel ezelőtt Gyáfrás István, Szabados Attila, Endre és én ültünk le műhelyezni Szutorisz Szabolccsal, Borbíró Bíborkával és Borbíró Alettával – ekkor még elég szűk körben. Az eseményt közös felolvasással zártuk, ahol szóba került a kulturális rendezvények felhozatala, az irodalmi élet szűkössége a vidéki városokban. Ekkor vált láthatóvá számomra, számunkra a kezdeményezés fontossága, innentől kezdve célunk volt egy olyan társulás létrehozása, ami biztos pontot, hivatkozási alapot jelent, láthatóvá teszi, hogy ugyanolyan fontos hogy budapestiként vidéken, illetve vidékiként Budapesten teret kapjanak a pályakezdő szerzők. A kapcsolatteremtés, a párbeszéd, a jelenlét volt a kulcsszó.
Aztán 2022 tavaszán Szeged visszahívott bennünket, nemcsak megismerhettük a Törzsasztal teljes, állandó csapatát – Ferencz Hedvig, Veszprémi Szilveszter, László Liza –, de az egri Szövegtrafik is ekkor csatlakozott hozzánk Dobosy Tímea, Galda Gábor Attila és Sulyok Valentina személyében. Ekkor egy délutánt töltöttünk együtt, majd szintén felolvasással zártuk az estét. Meglepetésünkre, júniusban is érkezett egy levél, örömmel várnak bennünket ismét, ezúttal egy háromnapos tábor keretében. Ekkor indult el a szövetség azon része, amely azt hivatott lehetővé tenni, hogy ne mindig ugyanazok a szerzők találkozzanak, mindenki kapjon lehetőséget, így a mi oldalunkról is teljesen új tagok – György Alida és Somogyvári Csendike – vettek részt a programon. A táborban a helyben létrehozott szövegek kaptak hangsúlyt, kreatív írás gyakorlatokat hajtottunk vére, drámajátékokban hoztunk felszínre rejtett gondolatokat.
Az új csapat fele
Ennek folytatásaként szerveztük meg ezt a tavaszi találkozót, ahol két napon keresztül hozott szövegekkel dolgoztunk. A budapesti állomány tagjai ezúttal Kiss Dávid, Balogh Endre, Szabados Attila, Gyáfrás István, Mánya Kristóf és én voltunk, míg Szegedet Új Krisztina, Fodor Barbara, Csabay-Tóth Bálint, Egert pedig Dobosy Tímea és Galda Gábor Attila képviselte. Az első nap délutánján négy órakor találkoztunk, elsőként Új Krisztina versei kerültek terítékre, a zátony munkacímű szöveg egy hajó metaforája mögé bújtatja az emberi testet, soraiból az elválás, a búcsú és a görcsös ragaszkodás olvasható ki. A búcsúcédula pedig – a szerző elmondása szerint az abortusz-törvény kapcsán született –, az egyházi frázisokat vegyíti az égitestek szimbolikájával. Hosszasan vitatkoztunk az „én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem” skandálásának versszakkezdő szerepéről, szükségességéről, megbeszéltük, hogy bár elhasználtnak számít, itt teljesen új köntösbe öltözik a „csillagok” kifejezés.
Ezután Csabay-Tóth Bálint versciklusa került terítékre, a Zserbó, a Krókusz és az Izzad munkacímű szövegekből összeálló egység, amelyet csak „szerencsétlen-ciklus”-ként emlegettünk, hiszen mindegyik tagja az elhibázottságot, a kínos, félresikerült helyzeteket, a szorongást taglalja. Megbeszéltük, jót tenne a szövegeknek, ha – olykor túlzásba esve – még inkább ráerősítenének ezekre az olvasókban szánalmat keltő jelenetekre. Kihúztunk néhány túlburjánzó magyarázkodást és taglaltunk elvárásainkat az egység további – még megírandó – elemeit illetően.
Gyáfrás István Sirmione című versét vettük górcső alá, megállapodtunk abban, hogy az egyik versszakot érdemesebb lenne átmenteni egy másik költeménybe, kihúztuk az első néhány sort, amelyeken látszott, hogy a vers megírásában segítettek, arra kellettek, hogy a szerző eljusson addig, amiről igazán beszélni akar, de a mondandó szempontjából nincs nagy szerepük, ugyanis az érdemi rész így indul: „Féltem, rossz vonatra szállok, nem érem el a csatlakozást.”
A délután hamar eltelt, mivel az első napra csak ennyien készültek szöveggel, jobban bele tudtunk mélyedni egy-egy szerző alkotói világába. Az estét ismerkedéssel töltöttük, eddigi szakmai eredményekről, jövőbeli tervekről beszéltettünk.
Két nap a tavaszból
Másnap délelőtt tizenegykor, Mánya Kristóf négy versével indítottunk. Egyik, a keresztény, a muzulmán, a buddhista vallás és az egyéb spirituális nézetek elemeit elegyítő írásának az állomások címet javasoltuk. A hajnalban sorait mozaikszerűen felcseréltük, a katedrális esetében az egységek előtti számozás szükségességéről vitatkoztunk, előbbre vittük a záró sorokat. A téged című szöveg – amely Trója képébe öltöztet egy égi tulajdonságokkal felruházott személyt és egy kivételes pillanatot – pedig a grammatika kicselezésének kérdését vetette fel.
Utána Balogh Endre két verse következett, a Szellemképből – ami Onoda Hiiro történetét eleveníti fel – kötőszavakat, határozókat javasoltunk húzásra, nyelvileg feszesebbre szorítottuk a szöveget. A Mindenki rögzít esetében kérdőmondatokkal hadakoztunk, a szóismétlésekre hívtuk fel a figyelmet, illetve az olyan súlyos szavakra, mint a „pusztító” és a „rettenet”, amelyek ráadásul egy sorban helyezkednek el.
Galda Gábor Attila Visszanőnek úgyis című verséről kiderült, hogy egy nagyobb egységbe tartozik, olyan szövegek közé, amelyeket valamilyen zeneszám inspirált, hiszen a szerző ezek hallgatása közben írta őket, és reméli, ha a szöveg mellé az olvasók is meghallgatják a dalokat, pluszjelentésekkel ruházzák majd fel sorait. A tárgyalt vershez Colin Stetson, Sarah Neufeld The Rest of Us című száma tartozik. A versben gyakran előforduló ismétlésekről beszélgettünk, amelyek egyes helyeken nagyon jót tesznek, máshol viszont már túlságosan soknak hatnak. Az Ahol a kéz öt szárba szökken esetében átkötéseket javasoltunk, hiszen a beszélő először a tenyérrel foglalkozik, majd nagyon hirtelen tér át a szemre, a marokba szorított földdaraboktól a csarnokvízre és az íriszre ugrik.
Dobosy Tímea A mesterséges intelligencia sírni tanít című szövegét illetően azt javasoltuk, hogy azokat a részeket, amelyben a lírai én arról beszél, merre tekint és mit lát, hagyja ki, és maradjanak csak azok, amelyek a látványt jelenítik meg. Felmerült az az ötlet is, hogy dobáljon be minél több mesterséges intelligencia által generált képet, mint amilyen „a műjég alatt hat ujjú ördög kapar” vagy a „nanorobotok imádkoznak, hogy essen fejükre az ég.” A Kenyérzsoltár pedig a Boráros teret idézte fel, ahol a villamossínek közé esett kenyérdarabból galambok csipegetnek, nem messze pedig erős sodrással folyik a Duna.
Ezután Szabados Attila Az érzés pontosítása című írásának meglepő lezárásáról beszélgettünk, két részre szakadt a csapat, volt, aki erősen ellenezte, mások támogatták a kutya képében megjelenő Istent, én az utóbbi oldalon álltam. Azon is sokat időztünk, mennyire lóg ki az emelkedett nyelvezetű szövegből a „laposföldhívők” kifejezés. Majd az Ellenálló című versről állapítottuk meg, hogy jót tenne neki az igeidők tisztázása, illetve felhívtuk a szerző figyelmét, hogy más válik hangsúlyossá, ha így hagyja a zárlatot – „ hiába hígabb a közeg, ha te ordítasz németül a célnál” –, mint az, ha felcseréli – „te ordítasz a célnál németül” – és hagyja átkerülni a németről az ordításra a hangsúlyt.
Fodor Barbara rövid verseinek tördelésével játszottunk, a Műterem idén tavasszal esetében a központozás hiánya adta lehetőségekre hívtuk fel a figyelmet. Az Elvetett kockával akarsz dobni című verset illetően a cím és a szöveg kapcsolatát vizsgáltuk, végül arra jutottunk – mivel nincs túl szoros kapcsolat közöttük – érdemesebb lenne valami találóbbat keresni helyette. A kilencedik dal keletkezésének történetét meghallgattuk a szerzőtől, majd azt javasoltuk, építsen a koncepcióra még néhány másik írást, legyen ez egy számozott dalokból álló ciklus része. Ezt követően tartottunk egy kétórás szünetet, hogy mindenkinek legyen ideje gondolkodni, dolgozni a többiek által kivesézett művein.
Bemutatkozás, verszuhatag
Zárásként este nyolc órától felolvasóestet tartottunk, amely már kifejezetten nem a zárt csoportnak, hanem a közönségnek, ráadásul teltháznak szólt. A színpadot először a mi, a budapesti állomány foglaltuk el. Miután röviden összefoglaltam, kik is pontosan a megszólalók és mi az esemény célja, István felolvasta a műhely javaslatai szerint átdolgozott szövegét és további kettőt, amelyek a Karácsony és a Munka, nyáron címet viselték. Ezután Attila vette át a mikrofont, hogy elhangozzanak Spirál, Kambodzsai tél és A versbeszélő című írásai. Kristóftól a hiperbolák, a hajnalban és a katedrális javított verzióját hallhattuk, majd én olvastam fel a Készülődés, az Imádság helyett és A győztes beszéde című írásaimat. Ezután a szegedi állomány vette át a terepet, Bálint kezdett a Zserbóval, majd a Krókusszal és a Mellékdallal folytatta. Barbarától az Aknák, a Repedések és a Mínusz fokok című verseket hallhattuk, majd az est egyetlen novellája következett Várhelyi Adrián tollából, aki sajnos nem tudott részt venni a napközben tartott foglalkozásokon. Utolsó körben az egri állomány ült a színpadra, akik közül elsőként Sulyok Valentina – aki szintén nem volt jelen napközben – olvasta fel Törött partok, Betűk nélkül és Vesztenivaló című verseit, akit Gábor követett Sovány, Úgy mesélik, valamint Bányatest címet viselő írásaival. Zárásként Timitől hallgattuk meg a Kenyérzsoltár és Gyerekrajz című írásit, aki megköszönte a nézők figyelmét, és az est kötetlen formában folytatódott tovább.
Fotó: Horváth Florencia