Az „istenes versek” kifejezésre keresve hamar eljutunk – Reményik Sándoron keresztül – a Magyar Köznevelési Portálhoz és Ady Endréhez. Fenyvesi Orsolyához már nehéz lenne, pedig hezitálás nélkül folytatja az ilyen típusú versek sorát, csak nála egyszer „elejtett párna”, máskor „gubbasztó sejt” az Isten. Ott „kuksol” – mint írja –,  

ahogy én
gubbasztottam gyerekkorom
legszebb pillanataiban, amikor ott sem voltam,
de megpillantottam milliárd magam.
(Elszenderedések)

Szerintem önmagában az, hogy egy sejt felfigyel a többire, ijesztő kép. Nem elég, hogy ennyien vannak, a maguk zsúfoltságában, még látnak is. Kicsit olyanok, mint egy szem, aminek a létezésére csak addig nem emlékszünk igazán, amíg ki nem nyílik. Ráadásul ez bennünk történik, a test invázió vagy annak előkészülete. Igaz, nem muszáj elmenni idáig, a sejtek talán a szemlélődésre hangolódnak rá. A reflektor mintha ráfordulna a tömegükre a versben, így átélhetőbb az egész, másrészt ez a nézőpontok milliárdjának lehetősége. Ehhez képest az Elszenderedések úgy folytatódik, mintha mi sem történt volna. És végül is… Nem kéne aggódni a megfigyelés szinte felfoghatatlan opcionalitása miatt (a sejtek nem is látnak bent, a sötétben). Szóval az „egy szem Isten” a következő sorban már „ott szemlélődik önfeledten, / és megtűri gondolataimat.”

Őszintén szólva nem számítottam önfeledtségre. A szerző talán kalkulált is azzal, hogy nem gyanakszom, de nem ez a fontos, hanem hogy az olvasó a Mindig kezdetben című 2022-es Fenyvesi-kötetben rengeteg nézőpontot kap, ha nem is annyit, ahány sejt alkotja a testét. Ady Endre például egy kiterített Isten, és a „szívére csücsülhet” „valaki, aki kedvére írhat, amikor ő / már majdnem száz éve halott.” (Az éhség a legjobb szakács). Ez a hatásiszony koreográfiája is, mert nem csak az „istenezés” közös Fenyvesi és Ady költészetében, a pompa, a mitológia, a fenséges díszletek kedvelése szintén összekapcsolja a két világot, amellett, hogy mindehhez ellenpontokat keresnek. De hagyjuk most a hatástörténetet, és koncentráljunk újra a Fenyvesinél vissza-visszatérő iszonyra, ijedtségre. Bár az utóbbi kettő nem szükségszerűen egyezik meg, viszont megjelenhetnek egyszerre. Izgalmas, hogy több olyan versbeszélővel találkozunk, aki megjegyzi, hogy rémüldözik, és ez nem zárja ki, hogy az olvasó is ezt tegye. Jogos. Például a Horror vacui elején „azok a részek kimaradtak a teremtésből”, „ahol az út szélén üres”, a zárlat pedig így szól: „elönt az iszonyat / hogy még nincs vége a teremtésnek”. Erre most mondhatnám, hogy mire jó ez a teatralitás – „elönt” –, de a gondolat tényleg borzasztó, ezért nem mondom. Mintha már akkor felavatták volna a hidat, amikor még 230 csavar nem volt a helyén, vagy elindult volna az autó 34 alkatrész nélkül, amikkel rohanunk utána. Egy elbaszott teremtés képe rajzolódik ki, letargia nélkül. Pontosabban egy feszkós Istené, aki, mondjuk, halogat-késlekedik, mi már élünk, de túl korán, ez útközben jól látszik, felsejlik a fűcsomók közti hézagból, ahova „kutya se piszkít”.

Megrázó az is, hogy a szív „nem ver, nem dobog: / vonaglik, a vér orgazmusa. Egy életen át / élvez, és nekem kéne gondoskodni róla.” Semmi túlzás nincs ebben, vagy ha mégis, akkor az a szerveinké, nem a retorikáé, nem a költőé. Woody Allen Minden, amit tudni akartál a szexről, de nem merted megkérdezni című 1972-es filmjében is kísérleteznek a gyönyör végtelenítésével, de ott senkiben nem ötlik fel, hogy a mellkasban is keresgélhetne. A Fenyvesi-vers tulajdonképpen kevésbé elrugaszkodott. Abban a tekintetben sem az, hogy itt – mint a sejtek optikájának játékainál – az él külön életet bennünk, ami a részünk. Tényleg: a szervezetünk csak részben áll a befolyásunk alatt, illetve sokszor közvetetten hatunk rá, így a szívre is:

A Miatyánkra emlékeztet és a túl sok ismétléstől
jelentésüket vesztő szavakra.
Tőle függök és undorodom tőle,
nem is, azt kívánom, nekem bárcsak ne lenne:
ne lenne szívem, kívánom, mint egy kamaszlány,
hogy ne legyen szerelmes.

Szép. Itt mégis kanyarodjunk vissza a hatástörténethez, mert a szív-motivika használatának kritikája is kiolvasható ebből. Sőt, már a címadásból – A szervszív –, mert nehéz ezt a szervet megközelíteni egyetlen szótaggal, lírán innen és túl. A Miatyánk pedig az imaszövegre is utal – a „szív” túlságosan hívószó –, nem csak az Úrra, akivel perlekedni lehet, ahogy Ady és Balassi tette. Ők is számoltak a haraggal, ahogy itt a folytatás elővigyázatos:

Csak titokban gondolok a szervre,
nehogy tudomást szerezzen rólam, mert tudom,
az ő sötét szerelme titkon megölne engem.

Persze, megint lehet kérdezni, miért nem „titokban”, és miért „titkon”. De ez a költészet érvényesen bánik az ilyen lexikális elcsúsztatásokkal és az idézetszerűséggel. Még inkább egyedülálló abban, hogy egyszerre kapcsolódik a magyar istenes költészethez és Antonin Artaud-hoz, aki nem csak a Fenyvesi-versek drámai karaktere miatt említhető, mint akinek „kegyetlen színház” pattant ki a fejéből. Ennél közvetlenebb a kapcsolat (hogy véletlen-e, most nem lényeges), gondoljunk A szervszív után a lenti, 1947-es Artaud-rádiójáték stílusára. Igaz, hogy az Istenítélettel végezni Jákfalvi Magdolna fordításában már kimaxolja – és/vagy kisuvickolja – az önidegenséget, mert Artaud-nál az embert

le kell vetkőztetni, ez elhatározás kérdése, és megvakarni ezt az aprócska állatot, melytől halálosan viszket,

Istent

és Istennel

a szerveit.

Kötözzön meg, ha úgy tetszik,

de semmi sem fölöslegesebb egy szervnél.

S ha egy szervek nélküli testet készítenének neki,

minden automatizmusától megfosztanák és visszaadnák eredeti szabadságát.

Akkor újratanítaná a kifordított táncot