– Nem tudok reggelizni.

– Mi az, hogy nem tud?

– Fizikailag. Nem megy.

– Ilyet nem nagyon hallottam még. Hogy lehet ez?

– Pont azért jöttem ide, hogy mondja meg maga. Erre az ajtóra van kiírva, hogy táplálkozási szakértő. Ráadásul latinul. Nekem vannak tippjeim, főleg most, hogy ezt mondta.

– Na ezt meg hogy érti?

– Hogy lelki okai lehetnek. És főleg az iskola. Mindig is fölöslegesnek tartottam. A reggeli kelés egyet jelentett az iskolával, az iskola pedig a tortúrával. Apropó tor. Reggel ötkor tudok enni, mert akkor biztosan nem az iskola miatt kel fel az ember. Szerencsés esetben legalábbis. Esti evő vagyok. A reggel öt nálam még pont este, ezek szerint. Akkor szoktam elaludni ugyanis. Mármint mostanában, nem iskolás koromban. Akkor simán kivett belőlem annyit a stressz, hogy el tudjak aludni nagyjából éjfélkor. De akkor is olvastam inkább. Robinson halászni tanul. A New York-Budapest metró. Futball ’93: Marco van Basten leveszi jobbal, berúgja ballal. Aztán megint a tortúra. Mire vége volt az óráknak, kezdett észhez térni a testem. Jött valami balansz. Szerintem addig ébren álmodtam, nomen est omen. Volt bennem annyi kevés ebéd, hogy nem ájultam el edzés közben, mondjuk gondolom nem rohantuk agyon magunkat. Alig emlékszem valamire. Akkor jött ki az új fém ötvenes. Ennyibe került egy havi edzés, emlékszem Miki bá kezére, ahogy elveszi. Meg hogy addig nem mehetett haza senki, míg félpályáról a gólvonal mögé nem emeli a labdát. Majdnem mindig elsőre sikerült, ahogy az is, hogy felső lécet rúgjak kilencről.  Mi értelme van azért iskolába járni, hogy a fociedzést várd? Apámnak volt erre szeme, egyszer otthon maradt, talán ő is lógott munkából, bár nem hiszem. Eljössz velem Kenesére? És az iskola? Eljössz velem Kenesére? El hát. Nagy ház a sínek és a Balaton közt, lapos tető, nagy fűzfa, az udvarba egy csatornán bejön a Balaton és tóvá szélesedik, közepén pici sziget, rajta egy kisház, fűzfavesszőből fonva. A talaj mindenhol felázva, csak gumicsizmában lehet közlekedni. Még nem volt Fidesz-kormány, de már voltunk Horvátországban nyaralni. Ott vettünk két szigonyt apámmal, mert kilestünk egy fiatal fiút, ahogy Rijekában nagy rutinnal ölt az egyik mólónál. Aznap még kétszer láttuk: ahogy eladja a halakat a piac mellett, majd este, ahogy abból a pénzből csajozott egy parti kávézóban. Szerintem abban a pillanatban mindketten úgy akartunk élni, ahogy a srác. Kenesén egész nap néztem, ahogy ívnak a kárászok. Meg kell őket várni, mondták apámék. Akkor még nem voltam túl türelmes ember, de a Balatont mindig tudtam tisztelni. Egy hiba csúszott csak be, ugyanitt, pár évvel ezelőtt: apám sakkozni akart a házigazda Györgydeák Gyurival. Nyugiban. Ezért azt mondta, hogy ha összepecázok húsz békát, este megcsinálja a combokat. Sárga szirmot szúrtam a sneciző horogra és belengettem a békák elé. Fél óra múlva megvolt a húsz, vittem be a vödröt. Apámék összenéztek, nem volt mit tenni, gondolom kiegyeztek döntetlenben, ha nem, akkor is így mesélem. De most megvártam, míg leívtak. Az anyahalak a fenéken pihentek. Három hatalmas példányt vittünk haza. Három dobásból három. Az volt életem egyik legfinomabb vacsorája.

– És akkor mivel kezdi a napját?

– Kávéval. Ne is mondja, tudom: gyomorfekély. Messze van az még. De jó, hogy kérdi: Gyuri egy üres kávészacskót adott, abban vittük haza a halakat. Felejthetetlen szaga volt. Az orr és a gyomor nem felejt.