Elsőként Gabriele La Posta, az Olasz Kultúrintézet igazgatója köszöntötte a szép számmal összegyűlt közönséget. Elmondta, meglehetősen nehéz feladat volt eldönteni, hogy pontosan mi kerüljön az est plakátjára Szkárosi Endre neve mellé, hiszen ő rendkívül sokszínű személyiség volt: nemcsak költői minőségében alkotott maradandót, hanem íróként, egyetemi tanárként, kritikusként, performerként és műfordítóként is. Végül a költő és az italianista megjelöléseket választották, utóbbival utalva az olasz kultúra mély ismeretére, illetve a két nemzet közötti kapcsolatok felvirágoztatásáért végzett fáradhatatlan munkára is.

A rövid bevezető után kezdetét is vette az est: a hangszórókból az Önarcképek hetednapon című vers csendült fel. „A teremtés lezajlott. / „A föld forog” – hallhattuk, aztán a következő sort selejtnek kellett nyilvánítanunk, – ugyanis „a teremtés végbélbe ment” –, de hamar megtörtént a korrekció: „a teremtés végbement”. „Az öröklét megtörtént. / Alkotónk megtért tüstént.” Ritmusosan egybecsúszó szavak hangzottak el, a szöveg lüktetett, aztán csend lett, és Szirmai Panni, az est moderátora érkezett a színpadra, aki elsőként saját élményeit osztotta meg a költővel kapcsolatban. Szirmai az olasz tanszék hallgatójaként ismerte meg a kiapadhatatlan lelkesedéssel és energiával teli Szkárosit, akit akkoriban csak „copfos mesterként” emlegettek.

Ez a mindig dinamikus és tettre kész figura egy egészen új világra nyitott ablakot a tanítványai előtt, amelyben kép és költészet szorosan összetartoztak.

Szirmai a kultúraszervezői tevékenység és a tanszék fejlődésének előmozdítására tett törekvések mellett kiemelte, hogy Szkárosinak arra is maradt kapacitása, hogy diákjait folyamatosan publikálásra motiválja, és felhívja a figyelmüket a láthatóság, a kommunikáció fontosságára. Legfőbb céljai közé tartozott, hogy hozzáférhetővé tegye minél több ember számára az olasz kultúra és az avantgárd gazdagságát, és a hallgatóit is igyekezte erre biztatni. Neki köszönhető például az is, hogy Szirmai végül olasz kísérleti lírából szerzett doktori fokozatot.

A továbbiakban Deczki Sarolta irodalomtörténész vette át a szót, aki Szkárosi Endre költői munkásságába nyújtott betekintést. Az avantgárdot a meg-nem-alkuvás művészeteként definiálta, és kihangsúlyozta, hogy bár az irányzathoz tartozó alkotók gyakran perifériára szorultak, pont ez hozta el számukra a szabadságot, hiszen nem kellett alkalmazkodniuk semmilyen elvárásrendszerhez.

Hagyták, hogy az anyag önálló életre keljen, csupán teremtő erejükhöz ragaszkodtak, ez az erő pedig mindenből képes volt művészetet formálni – így a költészet valóban 360 fokos létezővé válhatott.

Deczki elmondta, hogy Szkárosi alkotói tevékenysége meglehetősen korán kezdetét vette: a középiskolai irodalmi színpadon társaival saját verseikből összeállított darabokkal léptek fel, majd később az egyetemen szó, kép hang és mozdulat közös játékára épülő előadásokat rendeztek. Ezekben a beat és a hippi kultúra is megjelent, a totalitás, az újat akarás, a lázadás létélményét hirdetve.

Deczki szerint a költőt a négy őselem közül a levegő foglalkoztatta leginkább, ami szublimálja az embert, a természetet, és nem utolsósorban a hang terjedésének is elengedhetetlen feltétele. Szkárosi az experimentális zene képviselőivel együttműködve kísérletezett a hangköltészettel, miközben igyekezett a korábbi korszakok alkotóit is megszólaltatni, segítségükkel kitágítani a teret, ezáltal lehetővé tenni, hogy a mai befogadók is utat találjanak hozzájuk. A formabontás örömén ugyanakkor néhol mélabú sugárzik át a szövegekben. „Elmegy lassan az is, aki megszűnik, / szigorú önfelszámolásban elmegyek én is” – hangzik el egyik versében, egy másikban pedig így vall magáról a beszélő: „depressziósnak szült meg az anyám”. A szarkazmus, a humor és a játékosság szólamának azonban általában sikerül felülkerekednie a melankólián: az energia és a lendület soha nem fogy el.

Szkárosi Endrének élete végéig volt miért küzdenie, hiszen az avantgárd még mára sem vált teljesen elfogadottá: a nyelv és az érzékek ily mértékű felszabadításával sokan képtelenek azonosulni. „Benövi a gerendát a puszta / kenyérdarab” – olvashatjuk a költő egyik szövegében, és ezen a ponton rá kell jönnünk, hogy az értelmet nem a szavak szintjén fogjuk megtalálni, hiszen a húsban, a levegőben lakozik, egyszerre szürreális és végtelenül érzéki teret létrehozva.

Deczki Sarolta zárásként egy rikoltó, suttogó, éneklő és üvöltő hangtól vett búcsút, ami fájón hiányzik.

Ezek után a Trentanove transpoesie című kötetből következett néhány részlet. A versek videófelvételen szólaltak meg Tomaso Kemeny olasz nyelvű előadásában, majd magyarul is elhangzottak. A Maros utca 30 beszélője a függtéből kilendülő csillárt figyeli, talán földrengés volt, de nem tudjuk biztosan: a házfalon lövésnyomok látszanak. Az Inventio poetica zenei aláfestéssel csendült fel. „Az égen keringsz örökre” („Tu che volteggi in cielo eterno”) – szól benne egy „rabigában csiszolódó” szív a bátor fekete sólyomhoz.

A továbbiakban Ladik Katalin költő és performer lépett a pódiumra, hogy megemlékezzen művésztársáról. Elsőként felolvasta Szkárosi Térköltészet és transzpoézis című szövegét, amely tér, mozgás és költészet összefonódásáról beszél, és a történéseket, a hangokat, illetve a szavakat egyazon létezőtől eredezteti.

A transzpoézis életfelfogás, folyamatos kreatív kényszerben tartó révület, amely által a nyelvi, a materiális és az akusztikai tartalmak egy térben találkoznak, átalakulnak egymásba.

Szkárosi Endre szentül hitte, hogy minden létrejött anyag egy újabb létrejövő térhez vezet, ily módon pedig minden elkészült mű egyúttal felszólítás a továbbgondolásra.

Ladik a költő egyik verse, az Ima felolvasásával folytatta előadását, majd saját, Üvöltő purgatórium címmel írt búcsúszövege következett. „A világ olyan templommá vált, amelyben nem tudunk énekelni, tehát ordítunk” – vallja a John Cage-től idézett mottó, és valóban: Ladik szerint Szkárosi Endre ősordítással foglalta el a helyét a művészi közegben. Kettejüket kezdettől fogva ez a sikoly kapcsolta össze; a felgyülemlett dac és életerő vad kiáradása rokonlelkekké tette őket. Megtudhattuk ugyanakkor, hogy a féktelen hangköltő és performer egy másik arccal is rendelkezett – Szkárosi Endre udvarias, pontos és megbízható ember volt. Ladik felidézte egyik közös performanszukat is, amelyet a Petőfi Irodalmi Múzeumban adtak elő DIPTICHON Test-hang-szó fúrások címmel. Miközben mesélt, a háttérben elhelyezett kivetítőn a közönség részleteket láthatott ebből a produkcióból, így figyelemmel kísérhettük, ahogy Ladik elmélyülten dolgozik egy varrógép mellett ülve, majd megérkezik Szkárosi is a színre, gurulós bőröndöt húzva maga után. Később telefonkönyvet lapozgat, mire Ladik fúrógépet fog, és lyukakat kezd fúrni ebbe a telefonkönyvbe.

Ezek után közösen eléneklik „a kilyuggatott telefonkönyvet mint partitúrát”, majd zseblámpát vesznek a szájukba.

Bevilágítunk a tudatalattinkba. Két magányos zseblámpa titkolt, elhallgatott zugokba világít. Befelé üvöltünk. Fénnyel a szánkban, erős érzelmekkel kezet fogunk” – számolt be Ladik a folytatásról.

A jelenet végén Szkárosi ismét megfogja a bőröndöt, és elmegy oda, ahonnan érkezett. Ladik Katalin megemlékezése lezárásaként közös, az i-hangra épülő hangkölteményüket adta elő – immár egymagában. „Repülj, Endre, szállj a gépmadárral!” – búcsúzott alkotótársától.

Az est következő részében Szirmai Panni Faragó Dánielt, Nagy Józsefet és Kerber Balázst kérdezte a Szkárosi Endre és Sallay Géza által szerkesztett, Online barokk címmel megjelent olasz költészeti antológiáról és ennek jelenleg készülő folytatásáról. Faragó elmondta, hogy amikor 2008-ben megkezdte doktori tanulmányait, Szkárosi felkérte segédszerkesztőnek, így ő is kivehette a részét a négy és fél éven át tartó munkafolyamatban, melynek eredményeképpen 2012-ben napvilágra került a 20. század második felének anyagából válogató kötet. Kerber hozzátette, hogy aktuális céljuk az, hogy a következő kiadvánnyal kontinuitást teremtsenek, de természetesen a kurrens hangokat, a fiatal nemzedékhez tartozó szerzők – például Mattia Tarantino – izgalmas, újszerű líráját is szeretnék megmutatni. Nagy József – aki Szkárosinak köszönhetően került szorosabb kapcsolatba a 20. századi irodalommal – elmondta, hogy a multimediális és experimentális jelleg iránti érdeklődés fontos közös jegye a két antológiának. A beszélgetés zárásaként Szirmai kihangsúlyozta, hogy a készülő válogatásban az Online barokk merítéséhez képest megszaporodtak a női alkotók. Kerber szerint valóban különleges, innovatív női hangok kezdik áthatni az olasz irodalmat: Isabella Leardini például klasszikus irány felől közelít a kortárs lírához, Sara Ventroni pedig a kísérleti költészetet képviseli igen erőteljesen.

A rendezvény végéhez közeledve Szkárosi Niké és Agapé vették át a szót, akik az Egy másik ember című szövegből olvastak fel, amelyben édesapjuk a kísérleti költészet kutatásának céljából tett utazásáról számol be, melynek során végiglátogatta az olasz líra legjelentősebb képviselőit. A felkeresendő személyek és városok listáját Gianni Toti biztosította számára, akit Szkárosi „nyelvbűvölő” költőként emlegetett. Az élettel teli, humorral fűszerezett beszámolóból megtudhattuk, hogyan törölgette álmos szemeit Adriano Spatola performer és hangköltő, mielőtt mesélni kezdett volna az itáliai közegről, majd Edoardo Sanguineti legendás orra is kirajzolódott előttünk – természetesen éppen olyan jelentős tudásával és irodalomkritikai munkásságával együtt. Az út alatt megismert művészek sorában helyet kapott még Arrigo Lora-Totino; a halkszavúként jellemzett Nanni Balestrini; az Alfabeta nevet viselő, népszerű irodalmi lap szerkesztője, Antonio Porta és Giulia Niccolai is, aki többek között játékosságának és nyelvi invencióinak köszönhetően vált kiemelkedővé. A figyelemreméltó tablóról Tomaso Kemeny sem maradhatott le, akit Szkárosi Magyarországra is meghívott. A pályatárs eleinte vonakodott, – ahogy ő fogalmazott – félt a Dunától. Maga is innen származik ugyanis, a kommunista hatalomátvétel következtében viszont menekülni kényszerült, és úgy gondolta, képtelen lenne szembesülni a hátrahagyott gyerekkor emlékeivel. Végül azonban mégis engedett, később pedig Szkárosival vállvetve fáradozott az olasz és a magyar kultúra közelítésén.

Az emlékestet Koltay Szonja filmje zárta, amely Szkárosi Endre videón megörökített performanszainak, illetve egy interjú részleteinek felhasználásával készült. A felvételen néhány vers is elhangzott: a Petőfi kűr beszélője Petőfi Sándor Dicsőséges nagyurak című költeményével folytat párbeszédet – „Milyen illetlen szavakat hadar itt, Sándor! / És egyáltalán, milyen ízléstelen gatyába’ táncol!” –, a Negatív repülés pedig azt vallja, hogy bár „fölöttünk még a szabad ég”, „a vége úgyis zuhanás”.

A közönség megbabonázva figyelte Szkárosi Endrét, ahogy szaval, előad, énekel, üvölt.

Fotók: Mariia Kashtanova