A beszélgetést a jelenlegi Budapest városkoncepciójának elemzésével kezdték. Sudár Orsolya az átalakítási tervek szimbolikusságát hozta fel – úgy véli, jól látszik, hogy abban az emlékezetpolitikai narratívában, amiben a NER gondolkozik, Budapest kettős szerepbe szorul. Egyrészt a hagyományos „bűnös főváros” toposzt jeleníti meg, másrészt viszont egyfajta „missziós felületként” is jelen van a város a rendszer történelmi, politikai állításainak megfogalmazására. Sudár ide kapcsolta a Budai vár felújításának folyamatát, melyet öt éve kutat már – kiemelte, hogy a gazdasági válság és az inflációs helyzet ellenére milyen rendkívüli léptékben folyik a vár újjáépítése.

Emellett a főváros az egyre romló gazdasági helyzetre adott válaszát is kettősnek érzi: a főváros szimbolikus középületei kivilágítatlanok maradnak, azonban a várújítás nem állt le. Sudár szerint fontos megérteni azt is, hogy a jelenlegi folyamatok, amelyek „beégnek” a fővárossal kapcsolatos közös emlékezetbe, azok tulajdonképpen „eladhatósági gesztusok”, vagyis azt szolgálják, hogy bizonyos történelmi narratívák, amelyeket az épp aktuális rezsim  fontosnak vél, „eladhatók” legyenek, amit kapitalizmusra épülő módszertanként ír le.

Takács Ákos kapcsolódva Sudár Orsolya fejtegetéseihez arra mutatott rá, hogy van egy bizonyos paradigma, amelyben értelmezzük, mi történt a fővárossal az elmúlt tizenkét évben. Ez a paradigma arra épül Takács szerint, hogy egy diktátor az adott rendszer forrásait abba csatornázza, hogy „diktatúráját térbe írhassa”, presztízsberuházásokba fektessen be. Takács arra is rávilágít, hogy ezek a beruházások – mint a várfelújítás, a Városliget-projekt vagy kulturális épületek felújításai – diszkrepanciában állnak a NER kultúrakoncepciójával, vagy azzal, hogy mennyit fordítanak egyébként a kultúrára.

Kiemelte azt is, hogy a város sajátos urbanitásával vagy infrastruktúrájával kapcsolatban nem alakult ki egy átfogó koncepció. A korábbi történelmi korszakok városfejlesztési projektjeiben volt „megragadható szubjektum”, világos volt, ki a célközönsége a fejlesztéseknek, a létrehozott terek milyen identitást adtak a városnak – ezt a jelenkori Budapest fejlesztéséből Takács hiányolja. „Folyamatos improvizációként” írta le a jelenlegi várospolitikát, s felvetette, mit jelentene egy „mélyebb, átfogóbb projekt” a város életében. Itt Moszkva példáját hozta fel, ahol szintén nem volt egy adott program a városfejlesztésre, sem intézményi infrastruktúra a projekthez – ez azonban újraszervezésre került, egyfajta „re-reguláció” jellemezte a korszakot, ami nagy mértékű városfejlődéshez vezetett. Budapesten azonban csupán „víziókat, narratívákat” építenek fel, mondja Takács, amihez intézményeket is létrehoznak – itt utal a Budapesti Fejlesztési Központra –, de nem jön létre ebből maradandóan semmi.

Vida az elhangzottakat összefoglalva azt kérdezte, hogy ezek szerint az „íródás látszata” történik-e éppen a város történetével kapcsolatban, illetve, hogy képes-e Budapest alternatív történetet írni a jelen politikai helyzetben. Fehér reagált a felvetésre, úgy véli, a vár felújítása egyfajta reprezentációjául szolgál a „sosem volt dicső múltunknak”. Felhozta a MOL-tornyot is, amit szintén a város egyik meghatározó pontjának tart, valamint kifejtette, hogy a torony a nagytőke egyik szimbóluma a városképben. Ezek után a BDPST nevű cégre tért át, ami ingatlanfejlesztéssel és turizmussal foglalkozik – ezek a faktorok jelentős tőkét biztosítanak a cég számára, jegyezte meg Fehér.

A BDPST brandépítése után az ezredforduló nagy beruházásai kerültek terítékre – ezek közül a WestEnd City Centert, a soroksári és a milleniumi kulturális negyedet emelte ki. Ennek kapcsán Fehér azt jegyezte meg, hogy míg a MOL-torony magánberuházás ugyan, mégis a város építésének „nem koncepciózus koncepciója” a jelenlegi politikai hatalomnál van, ők szervezik az építkezéseket, míg az ezredfordulón az erőfölényben lévő gazdasági elit intézte ezeket a beruházásokat.

Fehér fejtegetéseit Sudár megjegyzése követte – „a város története íródik, így is, úgy is”. Arra mutatott rá, hogy az emberek hajlamosak úgy tekinteni a város történetére, mint aminek „szerzője van”, mintha homogén volna. A 19-20. századra vonatkozóan megállapította, hogy akkor is egy hasonlóan patetikus történelmi narratívát kívántak felállítani, a megvalósult tervek akkoriban sem feltétlenül voltak valóságalapúak, erre Vajdahunyad várát hozta fel példaként.

Vida ezután  azokra  a múltbéli rendszerváltásokra kérdezett rá, amelyek ma tanulságosak lehetnek a város szempontjából, illetve arra, hogy milyen volt a város képe a Rákosi-rendszerben, mi volt a jelentősége az ötvenes években létrehozott Nagy Budapestnek. Takács a „történelmi átírás” példáját hozta fel – a város szimbolikus újraalapításának toposzát, a meglévő terek és épületek új emlékezetpolitikai célokra való felhasználását. Kitért arra is, miképp tudott Budapest „bűnös várossá” válni, mindehhez hozzájárult a Tanácsköztársaság berendezkedése, Trianon, valamint a forradalom is. A Nagy Budapest projektről Takács úgy vélekedik, egy ajánlattétel volt az újrakódolásra és bizonyos szavazói célcsoportok kerületeinek Budapesthez  csatolásra is fontos szempont lehetett. Sudár ehhez kapcsolódva megjegyezte, hogy a Rákosi-rendszerben elbukott az a próbálkozás, amely Budapestet munkásvárossá akarta tenni.

Fehér az emlékezettel kapcsolatban a közterekre való hivatkozást említette meg – erre a Széll Kálmán teret hozta fel példaként, s a tér koronkénti névváltozatait, valamint az emberek viszonyulását ezekhez a nevekhez. Felvetette a kérdést, hogy mi történne, ha ma visszaneveznénk a Széll Kálmán teret Moszkva térré.

Vida a rendszerváltás várostörténetre gyakorolt hatására terelte a szót – létezik-e még bármi a kilencvenes évekbeli Budapestből manapság. Sudár a nosztalgikus emlékek felidézése közben a Kontroll című film kapcsán a pesti metróhálózatot említette, mint meghatározó jellegzetességet a kilencvenes évekből. Fehér szerint a korszak leírását tekintve nagy jelentőségű György Péter Utánzatok városa című könyve. Fehér irodalmi példával is szolgált, Nagy Gergely Angst című könyvét hozta szóba a nosztalgia kapcsán (írásunk a kötetről) – a történetben a nagyváros mint dzsungel jelenik meg az ezredforduló idején. 

Vida érdekesnek gondolja az irodalomban megjelenő városok díszletként való megjelenítését, s azt tette fel körkérdésként, milyen funkciói vannak ilyen szempontból Budapestnek, mikor díszlet a város, és milyen társadalmi jelenségek beszélhetőek el általa. Sudár először a vidék-város ellentétre világított rá, amit károsnak ítél meg mindkét oldal szempontjából. Számára a legjelentősebb tapasztalásai a témában József Attila városi versei voltak, illetve Kosztolányi Dezső Pesten játszódó írásai. Fehér a kulturális migrációra tér ki utalva a Nyugatos költőkre, Kosztolányira, Adyra, akik mind vidékről jöttek fel Budapestre tanulni.

Takács a gondolatmenetet folytatva említette, hogy a Budapest köré szerveződő milliós lakosságú agglomerációban talán nem véletlenül nem születnek „Üröm-ciklusok vagy Gyömrő-regények”, ezeknek a városoknak még nincs irodalmuk. A nagyvárosokat Takács eleve díszletszerűnek látja, szerinte ennek a jelenségnek máig legparadigmatikusabb szövege A nagyváros és szellemi élet című szöveg Georg Simmeltől – ebben a szerző azt fejti ki, hogyan jön létre a tömegesedés amiatt, hogy mindenki vidékről érkezik a városba, s ez hogyan lesz hatással az építkezésre, a modern építészetre. Simmel kapcsán a nagyvárosi életmód egyik sajátosságát is kiemeli, az „elhomályosítás” attitűdjét, amely a nagyvárosban jelenlévő rengeteg impulzus kizárása érdekében jött létre – Takács azzal zárta gondolatmenetét, hogy nem feltétlenül baj, ha a városok megmaradnak díszletként egy-egy alkotásban.

Vida utolsó kérdése részben személyes indíttatású – első intenzívebb irodalmi élménye ugyanis az ’56-os forradalomról szóló versek voltak, s úgy gondolja, ez a történelmi pillanat az irodalomban is jól dokumentált.

Fehér a forradalom kapcsán a lincselést és az extázist említette, mint a tömeg viselkedésének két pólusát – Térey János lincselő tömeget megelevenítő írását hozta fel példaként, amely a Köztársaság téren játszódik, míg Nádas Péter Emlékiratok könyve című regénye a Marx téren mutatja be a forradalmi tömeget, és azt, hogy az miképp válik egy testté. „Akkor van ennek igazán nagy jelentősége, amikor egy korszak tükröződik vissza […] ezekből a tapasztalatokból” – fogalmaz egy Cseh Tamás dal szövege kapcsán.

Fotók: Mariia Kashtanova
Borítókép forrása: Fortepan / Háberl Aladár