PRAE.HU: Jogi kutatóként voltál Japánban ösztöndíjas, mégis ott kezdett formálódni benned a gondolat, hogy meséket írj. Valljuk be, a két terület elég távol áll egymástól. Mi ösztönzött erre akkoriban?

Valóban, a Japán Oktatási Minisztérium kutatói ösztöndíját nyertem el 2001-ben, és az Oszakai Egyetemen voltam kutató egy évig. Ez az egy év a Japánra való rácsodálkozáson és a japán jogon túl elég nagy tanulási folyamat volt, önmagamról is. Azt biztosan megtudtam, hogy nem én leszek az a jogász, aki a japán polgári jog bugyraiba fogja beleásni magát az elkövetkező években. Ettől kezdve már inkább az én személyes utam következett, és a többi már nyilván a személyiségemből fakadt: nem Japánt, és az egyetemet volt a legnehezebb otthagyni, hanem az embereket, akiket ott megismertem. Ez egy nemzetközi ösztöndíj volt abban az értelemben, hogy a világ minden tájáról érkeztek ösztöndíjasok.  Amikor haza készültem, arra gondoltam, hogy emlékbe elhozom a barátaim hangját, és azt a meséjüket, amit a legjobban szerettek gyerekkorukban. Úgy gondoltam, hogy a legjobban kapcsolódni egymáshoz egy olyan igazán mélyen gyökerező gyerekkori emléken keresztül lehet, mint a mese. Egy diktafonnal (akkor még kazettás volt!) a kezemben megkértem a barátaimat, hogy a legkedvesebb gyerekkori meséjüket mondják el nekem az anyanyelvükön és angolul. Idehaza lefordítottam, összefűztem ezeket a meséket, és hosszas utánajárást követően végül meg is jelentek könyvben a Magyar Napló Kiadónál, Mesél a világ címmel.  És ekkor jött a második nagy felismerés: hogy én a mesékkel való foglalkozást, a mesélést, a meseírást nagyon szeretem.

PRE.HU: Hazatérve kerültél kapcsolatba a Csimotával és a kiadó révén ismerkedtél meg a papírszínházzal. Mi volt az első élményed, találkozásod ezzel a műfajjal?

A Mesél a világ megjelenése után nem sokkal, 2008-ban született meg az első gyerekem, és emlékszem, hogy már a születése előtt is szorgalmasan gyűjtögettem azokat a képeskönyveket, amiből majd mesélhetek neki. Én nagyon szerencsés gyerek voltam, az anyai nagymamám rengeteget olvasott fel nekem, a nagypapám pedig mindig fejből mesélt. A Mesél a világ című könyvemet pontosan emiatt nekik ajánlottam, azzal, hogy „régen minden mese volt”. Szerepe volt annak is, hogy erre az időszakra tehető a magyar gyerekkönyvkiadás felvirágzása. Folyamatosan kerestem a szép és jó gyerekkönyveket, és ekkor élte a fénykorát a Könyvmutatványosok gyerekirodalmi blog is, ahol több szerzőtársammal együtt gyerekkönyvajánlókat írtunk, figyelve az aktuális gyerekkönyves megjelenéseket. Emellett, ekkortájt egy egészen kicsi faluban éltem, és néhány ismerősömmel létrehoztunk egy egyesületet, nem titkoltan azzal a céllal, hogy a településen élő gyerekek a pezsgő nagyvárosoktól való távolság ellenére is hozzájuthassanak minőségi kulturális és közösségi élményekhez. A papírszínház műfaja pedig pont olyan, mintha erre találták volna ki. Első alkalommal négy mesét vásároltunk meg, és azokból tartottam felolvasásokat, és ezt követően témaspecifikus kézműves foglalkozásokat a gyerekeknek. Jó szakmai kapcsolat alakult ki a kiadóval. Progresszívnek találtam a könyveket, amiket megjelentettek, a bátorságot, hogy egy egészen ismeretlen műfaj meghonosítására vállalkoztak, és az elhivatottságukat, amivel minden kezdeményezésemet partnerként támogatták. A papírszínház a közösségi előadásokon és otthon is nagyon jól működött. Nagyobb csoportokat, de egy-két gyereket is tejesen le lehetett kötni vele. Élvezték, átadták magukat az élménynek, a mesének, a közösségi létnek. Ha jól emlékszem, az ismert Grimm-mese, a Méhkirálynő volt az első, amit felolvastam, Szecsődi Tamás Leó átdolgozásában. Innét már csak egyetlen icipici lépés volt, hogy az időközben megírt, és szorgalmasan elküldött szövegeim egyikére – ami történetesen a Vízcsepp volt – azt mondja a Csimota Kiadó, hogy „Kata, hiszen ez egy papírszínház, adjuk ki!”

PRAE.HU: Csák Zsófia tanítványai papírdiának, mozgókönyvnek, bőröndszínháznak nevezték el a papírszínházat. De talán nem mindenki találkozott még ezzel a műfajjal, ezért kérlek, mutasd be röviden, mi is ez, hogy néz ki, hogyan kell használni.  

Japánul a kami (papír) és shibai (dráma, színházi előadás) kanjikkal lehet leírni a szót, és azt hiszem, ennél tökéletesebb megfogalmazás nem is szükséges. Színház, dráma, papírlapokkal: papírszínház. Ez az elnevezés tökéletesen összefoglalja a műfaj esszenciáját, vegyítve, hogy mit adnak elő (dramatizált történetet), és hogy mivel (papírral). Tipikusan közösségi műfaj. A közönségből közösség is lesz az előadás idejére. A fakeret, amiből maga a kicsi színház lesz, szépen formatervezett, egyszerű, praktikus, letisztult darab, ahogyan az a japán tárgyakra amúgy általában nagyon is jellemző. Ez egy négy oldalán zárt, de ezek közül egy oldalán nyitható lapos doboz, fából. A legegyszerűbb, ha egy merev aktatáskát képzelünk el, amit ha magunk elé teszünk, a hátoldala és a jobb oldala ki van vágva, az elülső oldala pedig trükkös: kinyithatjuk, mint egy lengőajtót, jobbra és balra, illetve egy kis részét felfelé. Bezárva, szemből nézve egy dobozka. Kinyitva máris apró színpad nyílik a világra. Nyitott, üres állapotában a néző átlát rajta, szembe találja megát a mesélővel. De ha a mesélő beteszi a sorban az egymás elé-mögé rendezett  szép színes lapokat, a néző máris  az első színes képet látja maga előtt a keretben. Majd itt jön a trükk: az előadó pedig a leghátsó lapon kicsinyítve látja azt a képet, amit a néző elől lát, és jó nagy betűkkel szedve azt a szöveget, ami a néző által látott képhez tartozik. Ha a mesélő a szöveg végére ér, egy ügyes mozdulattal kihúzza a keret jobb oldalán a lapot, és visszateszi leghátulra. A közönség előtt ekkor a második színes kép jelenik meg. Az előadó viszont az első kép hátuljára nyomtatva a második képet látja lekicsinyítve és az ehhez tartozó szöveget felnagyítva.  Sőt, a hátlapokon instrukciók is lehetnek: csak a vonalig húzd ki, mozgasd a lapot jobbra-balra, de ezeket a mesterfogásokat is könnyen el tudja sajátítani bárki. A vonalig történő kihúzás oka az, hogy sokszor az illusztrációval is lehet játszani, mondjuk a hármas számú oldal félig kihúzva a mögötte felsejlő négyes számú oldal felével együtt egy új képet, perspektívát ad. Első pillanatra talán bonyolultnak tűnhet így elmondva az alkalmazása. De tükör előtt állva bárki könnyen begyakorolhatja a használatát.  

PRAE.HU: Az első meséid is papírszínházban jelentek meg: Vízcsepp, A soknevű macska, Vízcsepp karácsonya. Mindez véletlen vagy tudatos választás volt?

Ahogy említettem, a Vízcsepp című szövegemet eredetileg nem papírszínháznak szántam, egyszerűen csak rácsodálkoztunk, hogy annak tökéletesen működik. A Soknevű macskát már direkt erre a műfajra írtam: a történet és a karakterek egyszer csak meglettek a fejemben, és papírra már úgy vetettem, hogy figyeltem a papírszínház követelményeire, főleg a mesélési tapasztalataimból leszűrve: a ritmusra, a történet ívére, dramaturgiájára. A Vízcsepp karácsonyát szintén nem felkérésre írtam. Szerettem volna a Vízcseppből – éppen dramaturgiai okból – kihagyott téli vonalat megírni. De addigra már az is kiderült, hogy A soknevű macska Ciluja ismert és szeretett karakter lett a gyerekek körében, ezért úgy alakítottam, hogy összetalálkozzanak Vízcseppel. A mesevilágok meglepetésszerű átjárhatósága, vagy utólagos összekötése amúgy is nagyon közel áll hozzám.

PRAE.HU: Mennyiben más ilyen típusú mesét írni, mint hagyományos mesekönyvet? Nagyobb vagy kisebb megkötést jelent-e számodra szerzőként?

A terjedelem mindenképpen megkötés, egy papírszínház semmiképpen nem lehet túl hosszú. Ennek objektív korlátja a keretbe helyezhető lapok száma. A szubjektív elem pedig a közönség türelme, terhelhetősége, befogadó képessége.  Másrészt az egyetlen képhez tartozó szöveg hosszát is jól el kell találni. Ha túl sok a szöveg, az előadás vontatott lesz, hiszen a mesélő csak mesél, mesél, a néző meg még mindig csak ugyanazt a képet látja. Elenyész a színpadi jelleg. Ha pedig túl rövid a szöveg, az előadás hihetetlenül felgyorsul, a néző még be sem fogadta a látványt rendesen, és már jön is a következő lap. Ezt ügyesen el kell találni. Ahogy a mesélés során is tartani kell egy jó ritmust, a mindenkori közönségre rezonálva. Nekem, annak ellenére, hogy három papírszínházam is megjelent, kifejezetten vissza kell fognom magam, amikor ilyen típusú mesét írok. Könnyen kiszaladnak cicerói körmondatok a kezem közül, és hajlamos vagyok a gondolatbuborékokra, a körkörös történetmesélésre – na, ez itt nem megy. 

PRAE.HU: Mennyiben látod másnak a szerző és illusztrátor viszonyát, az alkotói folyamatot, az együttműködést a papírszínház esetében, mint a hagyományos mesekönyvnél?

Az illusztrációra mindig is, mint a szöveg megalkotásával teljesen egyenrangú alkotói teljesítményre tekintettem, amibe teljesen egyértelműen nincs beleszólásom. Ezért minden esetben az abszolút bizalom állapotában ringok, teljesen rá tudok hagyatkozni az illusztrátorra. Sőt a papírszínház esetében, ami ennyire a látványra alapozó műfaj, az illusztráció az elsődleges, annak ellenére, hogy itt is meg kell maradnia a két alkotói tevékenység közötti teljes egyenrangúságnak.  Sok múlik az illusztrátoron a tekintetben is, hogy a korábban már említett félig, harmadig kihúzott lapokkal, az egymást követő képek összeilleszthetőségével, különleges technikákkal mennyire kreatívan dobja fel, teszi még élvezetesebbé az előadást.

PRAE.HU: Szoktad tesztelni a papírszínházas meséket megjelenés előtt?

Minden szövegemet tesztelem. Van három kiváló tesztalanyom, a most 9 és 13 éves lányaim és a 15 éves fiam. Kitartóan meghallgatják, amikor felolvasom a késznek szánt szövegeimet, és őszinte elfogulatlansággal kritizálnak. Simán megmondják, ha valami hosszú, uncsi, vagy épp csak „izé”, esetleg egyszerűen nem tetszik nekik, de dicsérni is tudnak, és szoktak is. Szinte minden szövegemben van olyan rész, amit az észrevételeik alapján írtam át. Sőt, olyan is van, amit rájuk hivatkozással tartottunk meg, mert bár a felnőtt szerkesztőknek kétséges volt egy-egy vicc vagy megfogalmazás létjogosultsága, a gyerekeknél egyértelműen működött, és működik.

PRAE.HU: Jogászként gyerekjogokkal is foglalkozol. Van mesekönyved is ilyen témában, A Homoklakó. Gondoltál arra, hogy akár hasonló témában papírszínházas történetet írj a kamaszoknak? Azért is kérdezem, mert Thierry Lenain: Mi lenne ha… vagy Franck Pavloff: Barna hajnalán kívül nem nagyon találtam olyan papírszínházat, ami középiskolai használatra is alkalmas lenne. Pedig úgy láttam, mind a két mű nagy népszerűségnek örvend, tehát igény lenne rá. 

A mostani jogászi munkámnak csak egy töredék része érinti a gyerekjogokat, de korábban valóban sokat dolgoztam ezen a területen az ombudsman munkatársaként. „A gyerekjog világnézet” -  ahogyan azt egy közismert civil szervezet szlogenje hirdeti. A Homoklakó című könyvem is egy határozott állásfoglalás, a zéró tolerancia elvét hirdeti a gyerekek (fizikai) bántalmazása kapcsán: „Gyereket ütlegelni szigorúan tilos! Kivéve félrenyelés esetén, térdünkre fektetve, lassú. ritmusos mozdulattal, hátba.” Ez a kifejezetten óvodás korosztálynak szóló szöveg reményeim szerint a gyerekeken keresztül el tud jutni még azokhoz a szülőkhöz is, akik nem feltétlenül vallják ezt a nézetet. A visszajelzések alapján sok óvónő, tanítónő olvassa a könyvet a gyerekeknek, sőt, arról is hallottam, hogy egyes képzési helyeken a tananyag része. Ez a szöveg régóta érlelődött bennem. A gyerekekkel kapcsolatos még mindig uralkodó nevelési minták közül ezt tartottam olyannak, amin talán a legfontosabb mielőbb változtatni. A becsontosodott, maradi elvek, kinyilatkoztatások: egy makarenkói pofon csak használ, engem is megvertek, mégis ember lettem – vállalhatatlanok. Helyükbe egy egészen más szülői attitűdnek kell lépnie, felismerve azt, hogy a gyerek velem egyenlő méltóságú személy, a saját gyermekem nem a tulajdonom, nem bánhatok vele akárhogy, főleg nem üthetem meg. Ez a fajta szülői viselkedésminta pedig leginkább és legelsősorban is gyermekkorban alakítható ki. Ezt tudatosítva a gyerekekben néhány generáció múlva érezhetően nagyot léphetnénk az erőszakmentesség irányába.

Van kamasz korosztálynak célzott szövegem, igazából kettő is, egy kiskamaszoknak, és egy a már felnőttkor kapujában lévőknek. De ezek, valószínűleg miattam, mert nehezen tudok keveset írni, nem a papírszínház műfajában jelennek majd meg. A felvetésre, hogy lenne igény kamaszoknak szóló papírszínházra, azt kell válaszoljam, hogy igen, ez biztosan így van. De azt is be kell látni, hogy ezzel a műfajjal – hacsak nem egészen kicsi kora óta ismeri valaki a papírszínházat – nagyon kevés kamasz kínálható meg eredménnyel. Számolva azzal is, hogy sajnos közismert tény, hogy a korábban olvasó gyerekek egy jelentős része a kamaszkorban felhagy a rendszeres olvasással. Nagyon elszánt és elhivatott pedagógusnak, vagy szülőnek kell lenni, hogy a kamaszok érdeklődését fenn tudjuk tartani e műfaj iránt. Még akkor is, ha olyan zseniális és egyben megrázó szövegeket tárunk eléjük, mint a Barna hajnal.

PRAE.HU: Kodály szerint: „Amit csak hall a gyerek könnyen elfelejti. Amit lát is, azt inkább megjegyzi. De amiben ő maga is részt vesz, az bizonyosan belevésődik az emlékezetébe.” Mennyiben érzed ezt igaznak a papírszínház esetében? Vagy csak azért válhat egyre népszerűbbé a műfaj, mert az alfa generáció tagjait a képek nélküli, csupán szöveges mese már nem is tudja lekötni?

Amennyire tudom, az egész műfaj abból a tapasztalatból eredezteti magát, hogy a számon kérendő tudást egészen egyszerűen könnyebb volt megjegyeznie a sok száz évvel ezelőtt élt diákoknak is, ha képeket mutattak mellé, mint anélkül. Különösen, amikor az írásbeliség még nem volt annyira elterjedt, mint ma, és csak hallás után lehetett (mondjuk egy buddhista kolostorban) a tanokat megtanulni. A kép itt kisegítő eszköze volt a szöveg alapú tanulásnak. Van erre példa a magyar néphagyományban is: a mézeskalács. A nagy vásártartó helyekre a családfő ment, a vásár pedig mindig valamilyen egyházi ünnephez kötődött. A méz nagyon különleges, nehezen hozzáférhető dolognak számított, a misén elhangzott történetet pedig sokkal könnyebb volt visszaidéznie a vásárról hazatért apának, ha ránézett a mézeskalácsra és az azon megjelenített szereplők, eseménysor alapján átadta a tanítást a család többi tagjának, ahogy aztán a mézeskalácsot is megtörte, és a családtagoknak adta. Szakrális jellege volt a kalácsnak is, a történetmesélésnek is.

Tény, hogy extrém módon túladagolt vizuális (és egyébként más) ingerek között élünk, és ennek fokozottan ki vannak téve a gyerekek. Bár nem vagyok szakértő, amennyire tudom, az olvasóvá nevelés egészen kicsi korban kezdődik. A képeskönyvek az első művészeti kiállítások, amikre a gyerekeket „elvisszük”. Ahogy nagyobb lesz, és hosszabb történeteket is tud értelmezni, befogadni, a képeskönyvek mellett megjelennek a szülő által felolvasott mesék. Szerintem itt vezethető be a papírszínház és a diavetítőzés. Aki pedig eddig eljutott az úton, annak nem sorvad el a belső látása. Aki nem részesül ebben, hanem csak rajzfilmeken és médiatartalmakon szocializálódik, nos, ő vélhetően nehezebb helyzetben van. A papírszínház azért népszerű, mert a szöveg és kép koherenciája mellett, amelyek tekintetében a kiadó nagyon magasra tette a mércét, kisközösségi, színházi élményt nyújt az emberközeli, élőszavas mesélés, a játék és az interakció lehetőségével. A mesélést követően pedig nem egyszer tartunk foglalkozásokat az élmény mélyítésére, amihez nagyon nagy segítséget nyújt a Módszertani Kézikönyv, és a Csimota honlapjáról letölthető foglalkozástervek, makettek, sablonok. Ezen a módon komplex művészeti élmény adható a gyerekeknek.  

PRAE.HU: Hogy látod, mennyire ismert és népszerű ma itthon a papírszínház? A kiadó a kezdetekhez képest kiszélesítette a kínálatát, megjelentek a kortárs magyar szerzők is a korábbi klasszikusok mellett.

Úgy látom, egyre népszerűbb. De még nagyon sok feladat áll a kiadó, és azok előtt, akik ebben töretlenül hisznek. Én a kezdetek óta viszem, ahová tudom, a gyerekeim óvodáiba, iskoláiba, és bár a pedagógusok - egy elenyésző kisebbségtől eltekintve – mind-mind nagyon nyitottak voltak, szerették az eszközt, a meséket, az élményt, egy kivételével senki nem ismerte a műfajt. Pedig nagyon nagy lehetőség rejlik ebben a kis dobozban, nemcsak az olvasóvá nevelés, a minőségi szórakozás, hanem az oktatás területén is. Azt hiszem, hatalmas előrelépés lenne, ha sikerülne elérni, hogy a pedagógusképzés során részletekig menően megismerkedhessenek a leendő tanítók, óvodapedagógusok, tanárok ezzel az eszközzel. Ha tantermi, óvodai alapfelszereléssé válhatna. Emellett persze otthon is nagyon jó, és szerethető eszköz egy papírszínház, ezt saját tapasztalatból mondom.  

Ami a kiadó politikáját illeti, a Csimota régóta törekszik arra, hogy magyar kortárs szerzők is helyet kapjanak a papírszínházas palettán. Csak az elmúlt egy-két évben Kollár Árpádtól, Majoros Nórától, Dávid Ádámtól, Német Orsolyától, Vibók Ildikótól, Maros Krisztinától jelent meg papírszínházas mese a kiadónál.

PRAE.HU: Ehhez kapcsolódóan milyen fejlődési lehetőségeket, új utakat látsz meg a papírszínházban? 

Erre részben már válaszoltam is, a tantermi, óvodai rendszeres alkalmazásában nagy lehetőséget látok. A kisiskolásoknak biztonságot nyújthat, ha a tanítójuk gyakran mesél, olvas nekik, átvezetve őket az óvodában megtapasztalt élményekből az iskola világába, ahol idővel teljesítményt is elvárnak tőlük. Ahogy a megismert, örömet adó eszköz kapcsán, ha teret is kapnak, hogy annak használói, előadói, majd alkotói legyenek, a feladatot még inkább lehetőségként élhetik meg. Az olvasás, és az egyéni szóbeli megnyilvánulások tanulásakor nagy lehetőség rejlik abban, hogy a gyerekek a keret mögé „bújva” egy-egy oldalt felolvassanak az többiek előtt. Később pedig a bátrabbak, akik késztetést éreznek az előadáshoz, többet is. A francia kiadó honlapján gyakorló feladatok is vannak az egyes mesékhez, amelyekkel a szövegértés, írás gyakoroltatható. Ez könnyen átültethető magyarra is. Idővel, amikor a gyerekek már tudnak írni, maguk is kitalálhatnak történeteket. Sőt, ha csoportok dolgoznak együtt, mondjuk egy-egy mese néhány képkockájának megírásán, megrajzolásán, a kooperációs készségük is fejleszthető. Mindez játékos formában, egy olyan közegben, ami nagyon közel áll az alsós korosztályhoz, a mese, a fikció világában. Ugyanígy, a nagyméretű rajzok elkésztése is előremutató lehet a rajztanulás, a vizuális kultúra területén.  Mivel rengeteg mese angolul, németül, franciául is megtalálható, a szöveg letölthető, az idegen nyelv oktatásában szintén tere lehet.

PRAE.HU: Jól gondolom, hogy a karantén ideje alatt felértékelődött a papírszínház? 

Volt egy kezdeményezésem, az „Olvas az író”, amit pont a Vízcsepp és a Soknevű macska felolvasásával indítottam el: otthoni körülmények között videóra vettem, ahogyan felolvasom a meséket, és a kiadó feltette a youtube-ra. Úgy voltam vele, hogy az ijesztő, még sosem tapasztalt helyzetben igenis számít, ha hozzáférhetővé tesszük, amink van, jelen esetben a szellemi alkotásainkat, egy olyan formátumban, ami nem sérti senki vagyoni érdekeit, de gesztusértékű, hozzájárul a közösség jobb létéhez, és talán megnyugtatóan hat a gyerekekre. Több kolléga is csatlakozott a kezdeményezéshez, és hamarosan igen népszerűek lettek ezek a felvételek. Volt, hogy üzenetet kaptam régi ismerősöktől, hogy „Képzeld, a meséd volt a házi feladat harmadikban magyarra, meg kellett nézni, és…”. Segítséget, támogatást nyújthatott a tanároknak a digitális oktatásra való átállás idejében, és olyanok is megismerhették a papírszínházat, akik korábban nem hallottak róla. Ez még akkor is fontos, ha nyilván egy videofelvétel nem tudja egészében átadni egy élő előadás varázsát. Ebben az időben kerültek fel ugyanerre a platformra bábszínházak feldolgozásai is, majd jelent meg az Erdélyi Magyar Televízióban a Meseablak Bugnár Szidóniával című műsor, és vetítettek húsz papírszínházi mesét a közönségnek, amelyek máig elérhetőek az Interneten.

PRAE.HU: A papírszínház mint műfaj szoros kapcsolatban áll az élőszavas mesemondással. Mennyire lehet eltérni az adott szövegtől mesélés közben?

Az élőszavas mesemondásban nagyon nagy szabadság rejlik. A mesélők legtöbbje – én magam is – az adott nézőközönséghez igazítja a mesélést, vagyis eltér az eredeti szövegtől. Betold vagy éppen rövidít a szövegen, sokan kiszólnak a közönségüknek, mint a bábszínházban. Ez simán belefér a műfaj kereteibe, sőt, talán adódik is a műfaj jellegéből, a közönséggel való együtt létezésből, a mesélő és a hallgatóság folyton formálódó kapcsolatából. Én is sokszor megmozgatom, megszólaltatom, megkiabáltatom a közönségemet, amikor mesélek. Egyáltalán nem merev műfaj ez, főleg a prózai szövegek esetében, nyilván a verses szövegeknél kevesebb a mozgástér.

PRAE.HU: Melyik a legkedvesebb papírszínházas meséd?

Az én abszolút kedvencem  A Hétfejű Tündér Lázár Ervintől, Grela Alexandra csodálatos illusztrációival. Ám bevallom, ezt a történetet soha nem meséltem még el se családi körben, se nyilvánosan.  Eddig kétszer próbáltam meg, egyszer sok- sok évvel ezelőtt és nemrég újra. De mindkét alkalommal kiderült, képtelen vagyok úgy felolvasni, hogy ne kezdjek el sírni rajta, annyira mélyen megérint minden alkalommal. Ezért ennek a mesének nem tudok előadója lenni, csak befogadója. Talán ezért is ez a kedvencem.

Fotó: Mariia Kashtanova