PRAE.HU: Szerinted vannak fóbiák az általad létrehozott világban? Azért kérdem ezt, mert a verseidben sokat szereplő "üvegház" olyan képződmény, amely eleve trükkösen / ambivalensen viszonyul a kint és a bent viszonyítási pontjaihoz. Ha van fóbia, inkább agora- vagy klausztro-? Számodra szűknek vagy tágnak tűnik a szövegeid tere?

D.K: Tréfásan nevezhetjük fóbiának is. Érzésem szerint valahol minden vers felfogható akár fóbiagyűjteményként is, hiszen a tudatalatti mindig dolgozik. De vékony a határ. Ki mondja meg: mi különböztet meg rögeszmét, fóbiát, fantáziát, álmot, képtelen gondolatot?

Ilyen furcsa képződményként lehet értelmezni a szövegeimben felbukkanó "üvegházat" is. És ha már fóbia, akkor leginkább a bezártságé. Ugyanakkor mint behatárolható tér, az otthonosság, az ellnőrizhetőség jelképe is lehet, legyen bár fullasztó események színhelye. Az "üvegház" áttetsző, de sohasem átlátszó. Többfenekű bőrönd, elvarázsolt-elátkozott kastély. Nem biztos persze, hogy minden esetben golyóálló. Bár az üvegház lakói láthatónak tűnnek odakintről, nem tudni, ők mit látnak. Pláne az olvasó, ha belép.

És ilyenformán az üvegház mint tér hasonlítható a verstérhez is, ami nálam inkább zárt, mintsem tárva-nyitva hagyott. A sűrűség dominál, mindemellett fontosak a levegősebb részek, nehogy az olvasó megfulladjon. Személyes szerkesztőm, Pollágh Péter szavaival élve, nem állhat egy vers csupa tetőpontből. Fontos lehet az ösvények, alagutak meghagyása az olvasó számára. De az sem árt, ha van nála visszapillantó tükör. Vagy üvegvágó. A kapaszkodókat, kilincseket pedig mindenki maga keresi meg, hiszen az értelmezés mindig egyéni és saját, sohasem abszolút.

PRAE.HU: Hogyan viszonyulnak a mindennapjaid a költészetedhez? Az Urfi Péter által említett "(ál)életrajzi" sík (1) jelenléte mire mutat? Fontos-e ez neked, és ha igen, miért? Milyen a családi háttered?

D.K: Azért nem ébredek úgy minden reggel, hogy arra gondolok, költő vagyok. Ennek talán a korszellem sem kedvez, másrészt ha valaki elkezdi magát túl komolyan venni, az vagy nevetségessé válik, vagy megsemmisül. Mindezek mellett legbelül érzem, mit miért teszek, ez a fajta belső meggyőződés megvan a mindennapokban is.

Az (ál)életrajzi síkról annyit, hogy szerintem mindenkinél, aki ír, jelen van az életrajziság. Még annál is, aki ezt minden erejével tagadja. Persze a vers nem napló vagy biográfia, azon túl kezdődik. Így az életrajziság is csak stilizált lehet, és igazából csak addig fontos, míg az ember rájön, milyen problémák foglalkoztatják. Egyik kedvenc drámaíróm, Tom Stoppard azt mondta egyszer: "jobb idézhetőnek lenni, mint nyíltnak".

Egyébként Miskolcon születtem, a családban nincsenek művészek a felmenők között, de édesanyám mindig támogatott, nővéremmel könyvek között nőttünk fel. Ő büntetőjogász lett és nagy színházértő, az első színházi előadásokra ő vitt el, aztán már nem kellett vinni. Van olyan hét, hogy kettőt-hármat is megnézünk. De már főleg Pesten, hiszen három éve itt élek. A "miskolci szívről" nem lehet megfeledkezni, a két város titka nincs is olyan messze egymástól: 180 km, néha több.


PRAE.HU: Ki a kedvenc művészed? Hogyan találtál rá? Miért kedveled?

D.K: Ha egyet választhatok, elsőre Fullajtár Andreát mondanám, a Katona József Színház színészét. Először, azt hiszem, a Médeia című darabban láttam - ez volt egyébként az első meghatározó színházi élményem Budapesten. Lenyűgöző volt, félelemtes őserőt mozgatott meg a színpadon. És mindemellett azt látom rajta, hogy nem akarja megúszni a munkát. A legkülönfélébb szerepekben ugyanolyan emlékezetes és progresszív.


PRAE.HU: Mit jelent számodra a versírás? Egy (alternatív) otthonosság megteremtését vagy kitörést? Ezek a szövegek kockára teszik az énedet vagy éppen visszaadják?

D.K: A versírás hatalom- és kockázatvállalás. Alázat nélkül nem megy. Egyik színész barátom mesélte, hogy mindig felseperték a színpadot, mielőtt kiálltak rá. Emellett a biztatás is fontos. Mert számtalan olyan fiatal költőt láttam, aki tizenévesen nagyon tehetségesnek tűnt, de később a biztatás és műhelymunka hiánya miatt elbizonytalanodott. Ehhez hozzájárulhatnak olyan rossz példák is, mikor egyes alkotók elkezdenek hinni abban, hogy létezhet egy abszolút igazság, hogy csak egy út járható, s ez alapján ítélnek, bélyegeznek meg. Megmondanák mit gondolhatsz, s nem engednének teret a kísérletezésnek egy mondvacsinált, gyáva esztétika nevében.

Nekem szerencsém is volt, viszonylag hamar bekerültem egy olyan szeretetteljes és kiemelkedően tehetséges közegbe, ahol biztatást, hasznos kritikákat egyaránt kaptam, kapok. Így azért könnyebb megbirkózni azzal, hogy az írás sokat kivesz az emberből. És ahogy mondod, igen, az énemet is kockára teszik a szövegek. De nekem mindig kevésbé szimpatikus az, ha valaki (művészeti ágtól függetlenül) meg akarja úszni a munkát, a kockázatot, s ezért középre húz, nem mer kísérletezni. Ha nem érzem azt, hogy felvállalt, feltalált valamit.

PRAE.HU: Milyen szerepet játszik az életedben az alkotás, hogyan értékeled a sikereidet?

D.K: Az alkotás nekem szükségszerűség. A siker az egy plusz, de nem lebecsülendő adalék, ami nagyban megkönnyítheti a további munkát. A szakmai vagy "civil" elismerések természetesen erőt adnak, de ez csak azt jelzi, hogy vannak, akik szerint nem haladok rossz úton. Öröm, ha az olvasók úgy érzik, bele tudnak helyezkedni a szövegekbe, megérinti őket. A költészet ennek ellenére magányos műfaj. A saját költői nyelvvel való megbirkózás egyéni feladat és felelősség, ennek lehetőségeit meglátni és kibontani pedig nem mindig könnyű. Ez a belső fejlődés lehet, hogy nem nyilvánvaló elsőre, csak hosszú távon válik azzá.


PRAE.HU: Próbálkoztál az alkotás más formáival? Hogyan tudnád megragadni a különbséget aközt az öröm közt, amit bármiféle alkotás, illetve az önmagad kritikusaként is sikerültnek tartott vers megírása okoz? Hogyan sikerült túllépned az öncélú alkotáson?

D.K: Az alkotás más formái kevéssé váltak dominánssá életemben, bár hosszú évekig zongoráztam, énekeltem. Sok zenész barát vett körül, de a zene inkább levezetésként volt jelen, egyfajta pluszként.

Visszatérve a versíráshoz, számomra evidencia, hogy a költő mindig kívül áll, onnan szemléli saját (szöveg)terét, függetlenül attól, milyen érzelmi fokon született az adott szöveg. Talán ez a határ az, ami elválasztja a naiv és profi költészetet. A hangulatoskodás még nem líra. A reflektáltság kérdése is fontos lehet, hiszen reflexió nélkül nincs költészet.

Az olvasási módokról pedig annyit, hogy nem nézhetsz egyszerre "naiv" és szakmai szemmel egy szöveget, egy képet, egy színházi előadást. Ez nem feltétlenül minőségi különbség, de azt el kell tudni fogadni, hogy nem kaphatsz egyszerre mindent. Persze erre rájönni, akár saját szövegek kapcsán is, nem könnyű. Sokáig érztem úgy tizenévesen, hogy ha leírok valamit, az szent és sérthetetlen. Ahhoz nem szabad hozzányúlni, nem szabad átírni. Most már úgy gondolom, nem csak hogy szabad, sokszor szükséges is.

Egyébként ez a kritikusi szemlélet nálam - sajnos, vagy nem - nagyon bejátszik. Kevés verset írok, mivel sokat tudok rágódni egyes szövegeken.


PRAE.HU: Nem csak költő vagy, folyóiratszerkesztő is. Bizonyára sokak előtt nem ismeretlen, de azért kérlek, mutasd be a Puskin Utcát!

D.K: A Puskin Utcát 2007 tavaszán alapítottuk három hallgatótársammal és barátommal; azóta is így négyen alkotjuk a szerkesztőséget: Krusovszky Dénes, Szabó Marcell, Urfi Péter és én. Hivatalosan az ELTE-BTK művészeti folyóirataként jegyeznek minket, és azt hiszem, egyetemi lapként is igyekszünk magas színvonalat biztosítani. Ami a szépirodalmi tartalmat illeti, ún. "hármas szerzői merítést" alkalmazunk: egyrészt a már élő irodalmi kánonból a számunkra kiemelkedő alkotók megjelentetésével próbáljuk saját kánonunkat érvényesíteni; másrészt a fiatal irodalom progresszív mítoszteremtőire fókuszálunk; harmadrészt a még alig-alig publikáló, vagy pályájuk elején lévő, legfiatalabb és legígéretesebb íróknak, költőknek is teret biztosítunk.

Főként a második csoportból kerülnek ki "Egy vers" című állandó rovatunk főszereplői. Ebben egy-egy szerző verse és egy arról írott rövidebb-hosszabb gondolatmenet, esszé olvasható. Emellett fontos, s talán a legtöbb munkával járó feladat a tematikus blokkok elkészítése, ezekben már nem élő, s érzésünk szerint a recepció által elhanyagolt alkotókra próbáltuk meg felhívni a figyelmet. Eddigi lapszámainkban Simon Balázs, Sziveri János és Erdély Miklós költészetét, munkáját vizsgáltuk, a most megjelenésre váró negyedik őszi szám pedig Petri Györggyel, költészetének mai lehetőségeivel foglalkozunk majd. Kritikarovatunkban igyekszünk nem csupán könyvrecenziókat, hanem színház-, kiállítás-, filmkritikákat is megjelentetni. Tavaly nyár óta a folyóirat honlapján (www.puskinutca.hu) megjelenik az összes eddigi szám tartalomjegyzéke, s idővel a teljes anyagot feltöltjük. A lapszámok megjelenése után igyekeztünk minél több bemutatót szervezni, a pozitív fogadtatásnak pedig nagyon örültünk, hiszen eddig több fórumon is elismerően szóltak a folyóiratról (pl. Magyar Narancs, prae.hu, litera.hu).


Jegyzet

(1) Kalligram, 2007. november, 34.