A francia-belga trió tagjai, Sylvain Darrifourcq dobon, Manuel Hermia tenorszaxofonon, Valentin Ceccaldi pedig csellón szolgáltat nekünk egy klasszikus filmet, amit vizuálisan nem látunk, viszont erőteljesen hallunk és gazdagon elképzelünk.  Dramaturgiája pedig akár a következő:

In medias res ránktámad egy drámai hangzás, egyre érkező dob, mélyen zengő basszus. Lépked a lemezborítón vicsorgó szörnyeteg, az ötödik szám végére pedig bekövetkezik az utolsó ítélet, a Doomsday.

Gyorsan fokozódik a pontos és kiszámított káosz érzete, vissza-visszatér az aljas téma, a cselló vészjósló bőgése, a dob erőszakossága és a szaxofon sikoltozása. Majd mint egy ébresztőóra csengésére lelassulnak az instrumentumok. Ha ez rossz rémálom, akkor felébredtünk.

Botorkálunk tovább, megmossuk az arcunkat, elindulunk a munkánkba, és mire észrevesszük, rémálmunk valóra vált és az utcán lépked előttünk a szörnyeteg. Szörnyen óvatosnak kell lennünk, még ezen a szójátékon sem szabad megakadnunk. Hullámzó, reszkető hangok keltik a feszültséget, lopakodunk. Egy film noirban is lehetnénk. Katatón, fehér zaj-szerű líraiság vesz minket körül.

Hisztérikus, kakofón kitöréshez érünk, és menekülünk. A szörnyeteg mindent feléget maga mögött. Nem akarunk az ebédje lenni, reméljük a nagyvárosbeli gyorséttermek taposásával jóllakik. Teljes összeomlás következik, a kifáradás katarzisa, végül pedig a ‘the end’.

Ha elfáradt a szemünk a hagyományos vizuális információáradattól (a kétezer-húszas években tehát valószínűleg minden egyes nap végére kiégünk), akkor nagyon is érdemes a fülünket és  képzelőerőnket használatba venni, hogy saját narratívát alkossunk, mert ez az intenzív élmény legalább a sajátunk. Nem egy reklám vagy propaganda, nem egy katatónná kipörgetett popszám, és nem is egy ízléstelen gyorsétterem melletti irodaház kombójának látványa. A sajátunk.

képforrás: bandcamp.com