A februári dátumnak hála évről évre a Berlinale indítja az európai fesztiválszezont, és éppen ez a legnagyobb kihívás, amellyel a szervezőknek meg kell küzdeniük. Sok film esetében az alkotók és forgalmazók cannes-i premierben reménykedve inkább kivárnak, Velence pedig nem véletlenül erősödött fel az elmúlt évek során: mivel részben átfedésben van a torontói fesztivállal, az Oscar-szezonra pozicionált filmeknél marketingszempontból szerencsés ezzel a két fesztivállal indítani. Ráadásul hiába van az év elején a Berlinale, az amerikai Sundance Fesztivál időben beelőzi. Nem csoda hát, hogy a most bemutatott három filmből kettő ott kezdte karrierjét, a berlini vetítés már nem világ-, hanem csupán nemzetközi premiernek számít.

Mégis túlzás lenne állítani, hogy Berlin a lepattanóra játszik: egyfelől megvannak Sebastián Leliótól Ira Sachson át Asghar Farhadiig a saját felfedezettjei, másrészről a Berlinale saját presztízsét és frissességét leginkább azzal vívta ki, hogy a lehető legkevésbé sem fél a politikai szerepvállalástól. Bár idén a show-t egyértelműen az ukrajnai háborút „dokumentumfilmjében” egyszemélyes egotrippé álmodó Sean Penn vitte el a Superpowerrel, szerencsére sokkal érzékenyebb alkotások is kerültek a válogatásba. Ennek ékes példája az erőteljes LGBTQ+ szelekció.

Ira Sachs: Passages
© SBS Poductions

A Panorama programban vetített, angol Femme-t látva a szaklapok már most a „queer noir” műfajának születését vizionálják. Egyetlen film alapján talán korai hosszú távú következtetéseket levonni, ugyanakkor tény: az elsőfilmes alkotópáros, Sam H. Freeman és Ng Choon Ping legnagyobb aduásza, hogy a klasszikus bosszúfilmek felépítéséhez mindvégig hűnek maradva sikerült a szüzséjüket a drag queen szcénába helyezni. A történet főhősét, Jules-t (Nathan Stewart-Jarrett) egy fellépés után alaposan helybenhagyják az utcán. Bár fizikailag meggyógyul, lelkileg összeomlik, már saját protektívnek vélt környezetében sem találja a helyét, és fél az új emberi kapcsolatoktól. Egy melegszaunában meglátja egyik támadóját, a valódi vágyait a saját, maszkulinitástól duzzadó környezete elől elrejtő Prestont (George MacKay). Hirtelen ötlettől vezérelve megismerkedik vele, és viszonyt kezd a fiúval, kihasználva, hogy Preston a drag jelmez nélkül nem ismeri fel Jules-ban korábbi áldozatát. A Femme fő erőssége a két szereplő közötti kapcsolati dinamika és az ebből fakadó feszültségépítés: egyfelől tehát az, ahogy főhőseink megnyílnak egymás – és természetesen a néző – előtt, valamint az, hogy mindeközben fogalmunk sincs, Jules valóban véghez viszi-e bosszúját, vagy, megismerve az alfahím Preston érzékeny oldalát, túlontúl közel kerül-e bántalmazójához. Freeman és Ping színészvezetésben is jelesre vizsgáznak, szinte mindvégig kerülve az elsőfilmesekre olykor jellemző ügyetlenségeket. Sajnos csak szinte, mivel a Femme éppen a fináléra fullad ki, így a nagy leszámolás közel sem durran akkorát és közel sem annyira átgondolt, mint amennyire okosan felépített volt az odáig vezető út.

Sam H. Freeman és Ng Choon Ping: Femme
© Agile Films

Ira Sachs rendszeresen nagy sikert arat Berlinben a filmjeivel, így talán nem meglepő, hogy legújabbjával is visszatért ide: a Panorama szekcióban hatodszor találkozhatunk a nevével. Korábbi munkái, a Keep the Lights On (2012) és A szerelem útjai (2014) kitaposott útján halad a Passages, és elmerül a hosszútávú emberi kapcsolatok kihívásaiban, ugyanakkor teszi ezt a korábbiaknál nagyságrendekkel könnyedebb és ezáltal frissebb hangnemben. (Anti)hőse, Tomas, az excentrikus rendező (Franz Rogowski) az egyik forgatás utáni buliban partnere, Martin (Ben Whishaw) szeme láttára jön össze egy fiatal és naiv tanárnővel (Adèle Exarchopoulos). Másfél évtizede tartó kapcsolatukra tekintettel a visszahúzódó és érzékeny Martin szemet hunyna felette, de Tomas látszólag komolyan gondolja. Folytatja a viszonyt, majd amikor a lány terhes lesz, eljátszik a családalapítás gondolatával. A főleg dialógusokra építő Passages akár egy franciás stílusba oltott Woody Allen-film lehetne, de az évtizedekkel korábbi, üdítő korszakából. A szereplők éles szópárbajokban vitatják meg az érzéseiket, miközben az író-rendező jó pszichológus módjára a háttérből megfigyel, nem ítélkezik felettük. Pedig joggal tehetné, mivel a végtelenül önző Tomas valójában mindenki életét tönkreteszi saját maga körül, egyúttal a saját boldogtalanságának a legnagyobb kovácsa. Csupán idő kérdése, mikor omlik minden kártyavárként össze körülötte. Sachs a legjobb formáját hozza, filmje feszes, pörgős és úgy tud rendkívül szórakoztató lenne, hogy közben vannak mélységei.

Ira Sachs: Passages
© SBS Poductions

A Muttban Feña (Lío Mehiel) a nemkorrekció után igyekszik emberi kapcsolatait rendezni. 24 óra alatt újra feltűnnek korábbi életének fontos szereplői. Egy bárban összetalálkozik exbarátjával, és együtt töltik az éjszakát, másnap rég látott apját várná a reptéren, miközben éppen problémás időszakát élő, tinédzser féltestvéréhez is igyekszik újra közül kerülni. Életének kulcsfigurái úgy érzik, elveszítettek valakit, pedig Feña ugyanaz az ember maradt, akinek mindig érezte magát. A ’94-ben született Vuk Lungulov-Klotz első nagyjátékfilmje a Berlinale Generation 14plus szekciójába már kiemelkedő sundance-es kritikákkal érkezett, és a lelkesedés nem véletlen. A Mutt olyan, mint egy korai Noah Baumbach-film: érezhetően szereti és érti saját karaktereit, valamint a kis bolttól a báron és a kissé lepattant lakáson át az utcasarokig azt a már-már tapintható New York-i környezetet, amelyben szereplői – és a filmet nézve kissé a néző is – otthonosan mozognak.

Vuk Lungulov-Klotz: Mutt
© Quiltro LLC

A fenti alkotások alapján adja magát a kérdés, hogy a 2020-as években beszélhetünk-e még egyáltalán LGBTQ+ filmekről? Elvégre a szereplők kitörtek a korábbi kényszerű skatulyából, és a Berlinale programján is túl látva műfaji, mi több stúdiófilmek főszereplőivé váltak, ahogy azt a Büszkeség és balítélet kortárs New York-i queer közegbe helyező Fire Island, vagy a Judd Apatow-féle romantikus vígjátékot meleg szereplőkkel hozó Bros tavalyi példája bizonyítja. Azonban a nézőszámok alapján arra még várni kell, hogy ezek a filmek valóban átlépjék saját szubkultúrájuk határait, mint ahogy bármennyire is érdemelnék meg a mainstream sikert, várhatóan széles ismertség helyett a berlini filmek is megmaradnak fesztiválkedvencekként.