PRAE.HU: Mi ugrik be legelőször, ha azt mondom, hogy iskolai március 15-i megemlékezés?

Azt hiszem, ez senkinek nem lesz meglepő: fel kell venni a fehér inget, fekete nadrágot, a kokárdát nem szabad otthon hagyni. Mindenki fogja a fejét két héttel 15-e előtt, hogy megint össze kell rakni valami műsort, de legalább addig sem lesz majd tanítás. Valamelyik óra közepén levonulunk, meghallgatjuk az aktuális verset, megnézzük a drámajátékot. Ezekben egyébként általában részt is vettem, volt, hogy szavaltam, azt hiszem negyedikes koromban egyszer meg is nyertem Petőfi szerepét. Ennek gyerekként volt bája, de egy ponton túl a tanároknak is a könyökükön jött ki és nekünk is. Alapvetően jó dolog lenne közelebb hozni valahogyan az ünnepet a gyerekekhez, kérdés, hogy ennek tényleg ugyanolyan módon kell-e történnie, mint harminc-negyven éve a közoktatásban.

PRAE.HU: Ehhez kapcsolódik az antológia alapötlete is. Mesélnél a koncepcióról? Mit kértél az íróktól, hogyan nyúljanak Petőfi alakjához?

Nagyon szeretem Petőfit, sok jó emlékem kötődik hozzá, például apukám olvasta nekünk gyerekkoromban a János vitézt és A helység kalapácsát. Szóval nagy szerepe van abban, hogy most itt ülök, hogy irodalommal foglalkozom. Gondolkoztunk a kiadónál, hogy készülni kellene valamivel a Petőfi bicentenáriumra. Erre kigyúlt a lámpa a fejem felett, és már meg is született az alapkoncepció. Az volt a fejemben, hogy olyan kötetet szeretnék, ami nem újrameséli a Petőfihez kapcsolódó történeteket, hanem egy olyan, kamaszoknak, fiatal felnőtteknek szóló antológia legyen, amely felsorakoztatja, hogy mennyi minden be tud ugrani, ha azt mondom Petőfi, és hogy hányféleképp közelíthetünk a 21. században hozzá. Menet közben még az is kiderült, hogy ez az ezredik könyve a kiadónak, szóval ez duplán jubileumi kötet. A szerzőktől és az illusztrátortól is azt kértem, hogy ne finomkodjanak, bátran nyúljanak mind a költő személyéhez, mind az életművéhez és az legyen a szemük előtt, hogy kanonizált Petőfi képen túl, vajon mi lehet, nekik mi a viszonyuk hozzá. Azt gondolom, ha bizonyos szerzők, művek beragadnak valami fix, mozdíthatatlan pozícióba akkor leginkább csak úgy piszkáljuk majd őket, mint egy sziklát az út közepén: ott van, nem lehet kikerülni, viszont hozzányúlni sem tudunk. Mindig újra kell őket gondolni, értelmezni, mert csak akkor maradnak élőek.

PRAE.HU: Herbszt László grafikus a kötet illusztrátora. Hogyan ismerted meg a munkáit? Esetleg van kedvenc illusztrációd a kötetben?

A kedvenc illusztrációmat olyan lenne kiválasztani, mintha azt kérdeznéd, hogy van-e kedvenc novellám; szerencsére a bőség és a minőség zavara miatt nem tudnék választani. Herbszt László illusztrációit évek óta lenyűgözve figyelem. Egyszer leültünk beszélni, és előálltam neki a kész kötet koncepciómmal. Neki is teljesen szabad kezet adtam, csak annyit kértem, hogy legyen progresszív, legyen punkos, ez maximálisan sikerült is. Úgy gondolom, ha valaki már csak ránéz az antológiára, látni fogja, hogy egy nem mindennapi kötettel van dolga.

PRAE.HU: Úgy fogalmaztál egy korábbi interjúban, hogy a folyamat olyan volt, mintha egy adventi kalendáriumot nyitogatnál. Miért volt ilyen izgalmas a szerkesztés?

Nagyon érdekes volt, hogy milyen sokszínű és meglepő a felkért szerzők Petőfi-képe. Tizenöt szerzővel dolgoztam együtt, akik nem egyszerre küldték a novellákat. Ahogy jött egy újabb novella, vártam, hogy vajon az  honnan és hogyan fogja meg a témát. Iszonyatosan jó volt látni, hogy minden szerző, amit csak tud, kiforgat, elcsavar, olyan megközelítésben beszél Petőfiről és hozzá kapcsolódva sok mai jelenségről is, amire nem is feltétlen gondoltam. Így egy nagyon izgalmas és sokszínű antológia jött létre.

PRAE.HU: Az is mutatja ezt a sokszínűséget, hogy akárhány hatalomátvételen, kultúrpolitikai váltáson keresztül ment az ország, Petőfi mindig a kánon élén állt. Szerinted miért tud mindig aktuális maradni?

Ha valaki ennyire fiatalon, mint Petőfi, létre tud hozni egy ilyen sokszínű életművet, az azt eredményezi, hogy minden politikai, kulturális generációváltásnál elő lehet húzni, mint az új kurzus lánglelkű, harcos fiatalját. A szövegei alapján be lehet csatornázni jobboldalra is, baloldalra is, azonosulhat vele a liberális, a nemzeti érzelmű, a konzervatív, még az anarchista is, például ha Az őrült című versre gondolunk. Másrészt Petőfi költészete és az életművének hatása egy olyan megkerülhetetlen pontja az irodalmunknak, amit egyetlen kurzus írástudói sem mertek, mernek megkérdőjelezni. Ami lássuk be, nem kis teljesítmény.

PRAE.HU: Már említetted, hogy Petőfihez jó emlékeid kötődnek. Mesélnél a saját Petőfi-evolúciódról?

A János vitéztől és A helység kalapácsától indult, aztán az iskolában bejött a „nagy nemzeti költő” képe. Akkor olyan volt, mint egy eszményi példakép: verset is ír, kardozik is, nagyon érdekes figurának tűnt. Viszonylag hamar jött az első törés is, amikor kiderült, hogy nem is Petőfinek hívják, hanem Petrovicsnak. Ez elég komoly zavart okozott a fejünkben a haverjaimmal, hiszen azt gondoltuk, hogy Petőfinél magyarabb magyar nem is létezik, de végül túltettük magunkat rajta, bár továbbra sem értettük. Később a Felhők ciklus spleenes versei következtek, és ezek már löketet is adtak az íráshoz, nem csak az olvasáshoz. Bár ezek a szövegek inkább csak valami epigon-jellegű próbálkozások voltak. Egy időre viszont elment Petőfitől a kedvem, ki akar az Alföldről olvasni, meg ez az egész népieskedés minek, gondoltam. Végül is olyan volt Petőfi, mint egy influencer: Pestre jött, mentében járt meg atillában, rozsdás karddal az oldalán, és ő lett a magyar ember és költő prototípusa. Aztán az egyetemen Bánki Éva óráján, aki végül az antológia egyik szerzője is lett, a János vitézt, illetve Petőfi image-ét, meg self-made man-ségét elemeztük, ekkor fedeztem fel újra. Mostanra pedig mindez belefér a saját Petőfi képembe. Ennek a kötetnek a szerkesztése pedig egyfajta betetőzése a kettőnk kapcsolatának.

PRAE.HU: A kötet Petőfi alakját igyekszik közelebb hozni a fiatal olvasókhoz, de ebben mennyi a misszió? Kell szeretni Petőfit?

Azt gondolom, hogy Petőfi és az életműve egy olyan pontja a magyar kultúrának, akit, amit nem lehet megkerülni és van dolgunk vele, közünk hozzá. De természetesen lehet Petőfi nélkül is teljes életet élni. Nem tűztem a szerkesztéskor a zászlómra, hogy ezzel a kötettel elérem, hogy minden gimnazista Petőfit olvasson, vagy hogy innentől minden kamasz Petőfit szavaljon a TikTokon.

PRAE.HU: Az irodalom-népszerűsítéséről is hasonlóan gondolkozol? Meg kell szerettetni a fiatalokkal az olvasást?

Szerintem az már veszett fejsze, ha kényszeríteni kell a gyerekeket, hogy olvassanak. Inkább olyan könyveket kell írni és aztán kiadni, amit ha csak véletlenül, de megkap ajándékba egy gyerek vagy random leveszi a polcról és beleolvas, akkor attól ne tudjon szabadulni. A jó szöveg úgyis ráveszi az olvasásra. Ebben nyilván a kiadóknak is van felelőssége. De el tudom fogadni, ha valaki nem szeret olvasni. Azt viszont nem gondolom, hogy erőltetni kell, az csak az ellenkező hatást váltja ki. Szóval, azt mondanám, az a fontos, szülőként, tanárként, gyerekekkel foglalkozó bárkiként, hogy megmutassa, mi történik, ha az ember akár csak egy könyvvel is, de benyit az olvasás világába.  

PRAE.HU: A kötetben nagyon sok aktualitás megjelenik, mint a női egyenjogúság vagy családon belüli erőszak témája Szendrei Júlián keresztül. Úgy vélem, az iskolás megemlékezések kultúrájából is látszik, hogy a magyar közvélemény hajlamos idealizálni alakokat, és inkább vitrinbe zárni, mint vita tárgyává tenni őket. Mit gondolsz, Petőfi ilyen megközelítése válthat ki felháborodást?

Ha egy ilyen figurát, mint Petőfi, emlékművé transzformálunk, akkor valószínűleg lesznek olyanok, akik megütköznek vagy megbotránkoznak, ha nem a pátosz és a hajbókoló tisztelet hangján szól róla valaki. Én úgy gondolom, hogy nem csak így lehet beszélni ezekről az alakokról és szerencsére a kötet szerzői is hasonlóképp voltak vele. Mindez persze nem azzal egyenlő, hogy az ember ne tisztelné, ismernél el az érdemeit, becsülné az ilyen megkerülhetetlen figuráit a közös nemzeti kultúránknak. Mindettől függetlenül, lehet, lesznek olyan olvasók, akik megütköznek a novellák olvastán.  A női egyenjogúság kérdése kapcsán rá lehet húzni, hogy már Petőfit is fenyegeti a gender-lobbi, más szövegekben előkerülő témák meg lehetnek nem elég emelkedettek, Petőfi visszatér, zaklatja az embereket, egy dühös kis mitugrász. Arról nem is beszélve, hogy mi van, ha egy bántalmazott lánygyerek olvassa a Szeptember végént vagy, hogy ma már maximum akkor jut sokak eszébe Petőfi, ha a róla elnevezett kenyeret veszi le a polcról és nem érti, miért fehér a kényér, mikor Petőfi a feketét szerette – állítólag. Szóval biztos van, akinek nem lesz elég tiszteletteljes az antológia. 

PRAE.HU: Ünnepled március 15-ét?

Gyerekkoromtól fontos volt nekem március 15. Tetszett, hogy van egy olyan nemzeti ünnep, amiről nem rögtön a bukásra asszociálunk, hanem arra emlékezünk, hogy valamit megpróbáltunk, valamibe beleálltunk. Aztán később az, hogy a politika egyre inkább rátelepedett az ünnepre, erodálta az élményt. Kiraktam a kokárdát, de már nem jó szívvel. Egy pár éve viszont úgy döntöttem, hogy ezt nem fogják nekem elrontani. Az a fontos szerintem, hogy ne hagyjuk, hogy a közös történeteinket, alakjainkat kisajátítsák politikai oldalak, mert az mindig rossz vért szül. Úgyhogy 15-én is megyünk a kislányommal, megnézzük a huszárokat, a múzeumot.

PRAE.HU: Neki is olvasol Petőfit?

Igen, A helység kalapácsát például már hősiesen végighallgatta. Azt mondta, hogy tetszett neki, de attól tartok, én jobban szórakoztam, mint ő. Próbálkozom azért, de nem szeretném erőltetni, a János vitézre még nem sikerült rábeszélnem. Meg egyébként is, ő inkább Arany-párti.

Fotó: Mariia Kashtanova