PRAE.HU: Milyen közösségi zenei jelenségekhez kötődsz, felhasználod-e valamely nép zenéje vagy a populáris műfajok motívumait, vagy ezek milyen más módon hatnak rád?

Zeneszerzőként és zenehallgatóként is mind nagyon szeretem felkutatni a legkülönbözőbb zenei stílusok térben és időben legtávolabbi pontjait. Ezek lenyomatai később a saját darabjaimban gyakran fellehetők.

Ha már a kérdésben benne volt a „populáris” szó, szeretném röviden kifejezni az elhatárolódásomat a különböző zenék komoly-könnyű, kortárs-klasszikus, illetve populáris-absztrakt tengelyen történő megkülönböztetésétől. A műfaji kategorizálásokban sem hiszek igazán. Két szempontból lehet csak megkülönböztetni a zenéket, az egyik, hogy jó vagy nem jó (itt fontos megjegyezni, hogy a vélemény csak is az adott egyén saját ízlésének és tájékozottságának szűrőjén keresztül alakulhat ki), a másik pedig hogy az aktuális zenemű betölti-e a saját funkcióját, vagy nem (kifejez-e valamit a szerzője és a világ egyéni kapcsolatából, elgondolkodtat, szórakoztat, megfelel-e a felkérő vagy a színházi rendező elvárásainak, stb.).

Egy (tánc)zene attól még, hogy nem ma íródott, és nincs bachi magaslatokban, hanem szimplán a legprimérebb ösztöneinket elégíti ki, lehet korszakalkotó, és a maga műfajában zseniális, illetve egy maximális igényességgel és intellektussal megkomponált XXI. századi mű is lehet adott esetben nagyon gyenge és érvénytelen.

A kérdésre válaszolva: hatnak rám a különböző népek és kultúrák zenéi, és használtam már populáris műfajok eszköztárait is, legyen szó a gamelán ihletettségű kamaraműveimről, a mexikói tánczenéimről, a zeneiskolásoknak írt népdal-kantátáimról, vagy akár a rockos, jazzes és funkys elemeket is tartalmazó „Breath Metal Ballad” című rézfúvós darabomról. Az összes ilyen jellegű munkámat nagyon élveztem.

PRAE.HU: Milyen előnyt és milyen hátrányt látsz abban, hogy a magyar közösséghez tartozol, és felhasználod-e ezt az identitást valamelyik művedben?

Sokan leírták már előttem, hogy a kelet-európai (magyarországi)  konzervatív, valamint a nyugat-európai liberális zenei nevelésnek és légkörnek milyen előnyei és hátrányai vannak. Nem gondolom, hogy ez a kérdés 2023-ban még ugyanannyira érvényes, mint mondjuk 50 éve volt. A magyar identitás zenei kifejezésében számomra természetesen Liszt, Kodály, Bartók és Ligeti bizonyos művei a példaértékűek. Sajnos nem mindenki képes rá, hogy ezeknek a szerzőknek a témába vágó remekműveit megkülönböztesse a felszínesen magyarkodó silány daraboktól. Nekem is van például egy tárogatóversem, amelyben rengeteg Rákóczi-korabeli magyar motívumot dolgoztam fel. Szívesen komponálok magyar témájú műveket, ha a felkérés egyéb paraméterei is tetszenek, de ettől függetlenül nem ez a fő profilom, büszke vagyok a magyarságomra, de nem érzem tőle magam se többnek se kevesebbnek. Ha a kérdést a vokális darabjaimra vonatkoztatom, akkor elmondhatom, hogy kifejezetten szeretek magyar költők szövegeire komponálni, idáig Pilinszky verseiből zenésítettem meg a legtöbbet.

https://youtu.be/ZywkxSzKq5o

PRAE.HU: Kiknek komponálsz, van-e célközönséged, milyen társadalmi réteget, esetleg csoportot szólít meg a zenéd?

Sok zeneszerző egyáltalán nem foglalkozik a közönséggel, sokan pedig kizárólag a közönségükkel foglalkoznak, az ő elvárásaikat tekintik mércének. Egyik véglet sem jó, nehéz megtalálni az arany középutat. Azt mondják, hogy a család, a barátok és a kollégák nem számítanak igazi közönségnek. Kortárs koncerteken elég gyakori, hogy még ez a szűk réteg sem  képviselteti magát teljes mellszélességgel. Az igazi közönség az, aki egyáltalán nem ismer, és csak azért jön be az utcáról a koncertre, mert konkrétan téged  szeretne meghallgatni. Ezt egy olyan hangszeres előadónak, aki „csak” klasszikus zenét játszik, nyilván sokkal egyszerűbb elérnie.

Sajnos manapság egy fiatal zeneszerzőnek nem csak az a dolga, hogy a kottapapír fölött üljön egész nap, hanem az is, hogy pályázatokat írjon,  hogy közönséget szervezzen, egyszóval menedzselje magát, különben nem tud fennmaradni. Én azok közé a szerzők közé tartozom, akiknek fontos, hogy a zenéjük, a világról alkotott gondolatai minél több emberhez eljussanak, de ennek ellenére nincs célközönségem. Szeretem, amikor egy-egy fajsúlyosabb mondanivalójú kamaraművemet intim atmoszférájú, kis kortárs koncerten 50-60 fős közönség hallgatja meg, ami után páran odajönnek hozzám és az előadókhoz beszélgetni. Pedagógiai műveim kapcsán nagyon élvezem a gyermek-koncertek hangulatát, azokra nyilván megint teljesen más közönség szokott eljönni. Azt se szégyellem beismerni, hogy mennyire felemelő érzés tud lenni, amikor mondjuk a Müpában vagy a Vigadóban egy bérletes koncerten egy klasszikus műsorban hangzik el egy szimfonikus zenekari művem, a házigazda zenekar telt házas közönsége előtt.

PRAE.HU: Mennyire vagy befogadó az európain kívül eső zenei rendszerekkel, szerinted hozhat-e minőségi változást a harmadik világ (tiers monde) egyéni és közösségi zenéinek európai importja? (Itt kizárólag szöveges érvelést várok.)

Teljes mértékben befogadó és nyitott vagyok. Az előző válaszaimban is említettem már, hogy több gamelán ihletésű művem is van, a diplomamunkám egy Frida Kahlóról, a mexikói festőnőről szóló opera. Második operám főhőse pedig Ono no Komachi, IX. századi japán költőnő. A „változás” már a jó pár évtizede elkezdődött, hogy ez meddig tart, meddig fajul, hová fog kilyukadni azt nem tudom (és nem is akarom) megmondani.

A szerző fotóival