Mindenütt jó, de a legjobb otthon – jobb esetben ez az a hely, ahol feloldhatjuk minden gátlásunkat, és valóban önmagunk lehetünk. Úgy alakíthatjuk, ahogy szeretnénk – s ez a praktikusnak tűnő procedúra egyben spirituális folyamat, mely énünk, személyiségünk térbeli kiterjesztéséről is szól. Saját terünk személyre szabásában, e „belakási folyamatban” minden döntés a miénk, csak pénztárcánk (vagy a főbérlőnk) szabhat gátat a fantáziánknak. Rengeteget lehet megtudni a másikról, ha megnézzük a helyet, ahol él. Az otthon az elvonulás és az önkifejezés legintimebb helyszíne, mindennapi rituáléink szakrális színtere.

Fotó: Gyuricza Mátyás

Ki ne botlott volna bele a lakásban rossz helyen levetett kósza félpár-cipőbe, ledobott táskába, rosszabb esetben ágylábba? – legmeghatározóbb otthon-pillanatom a Deák Erika galériaterében, mikor belerúgok egy csontba, amit a térelválasztó fal kiszögellésénél a földre helyeztek. Ezenkívül tökéletes a rend, amivel már nehezebben kapcsolódom – de a rend/rendetlenség pszichológiájába most nem megyünk bele. Falvédőkkel, vázákkal, világoskék rojtokkal, textíliákkal és családi fotókkal kicsinosított pszeudo-lakásbelsőbe érkezem, a bejárattal szemben fali házioltár, a „nappali” sarkában puha, rojtos párnák és rekamié, szemben írásvetítő-tévé… Egyszerre ismerős és elidegenítő: a kiállításnak bevallottan célja, hogy egy otthonos, belakott térnek tűnjön, ám a hangsúly mégiscsak a „tűnjön” szón van.

Mi egy kiállítótér, ha nem átmeneti tér? Ha nem is feltétlenül illeszthető a klasszikus augéi nem-hely fogalomkörébe – amelynek viszont az otthon szöges ellentéte.(1) A kiállítótér tulajdonképpen „átmeneti nem-hely”: egy transzformer-tér, ami minden kiállítás alkalmával új identitást kap és hellyé változik; de amint vége, kiürített, kiszolgáltatott, karakter-vesztett beltérként, „kvázi-nem-helyként” viselkedik… mígnem egy újabb megvalósuló kiállítás újabb perszónát biztosít neki. 

Fotó: Gyuricza Mátyás

Így filozofálok a Deák Erikában ezen az otthont mímelő kiállításon, s e téri eszmefuttatások hatására eszembe ötlik hasonló kérdéseket feszegető, egyik kedvenc kiállításom, melyet 2018-ban a valenciai IVAM-ban láttam. A Down to the affected level című kiállítás tulajdonképpen egy üres terem volt, ahol körben a falról különböző mélységekig kaparták le a festéket: minden szinten újabb szín és mintázat bukkant elő, amely a múltban itt rendezett kiállításoknak állított emléket. Ez a kiállítás tárgyak nélkül, visszakaparással, elvétellel teremtett atmoszférát a térben. Szó szerint a felszínt kapargatva, de annál mélyebbre hatolva radírozással mutatta meg a múltat, bizonyítva, hogy a tér identitását nem a tér maga, hanem a benne történtek határozzák meg.

Fotó: Gyuricza Mátyás

Visszatérve jelen kiállításunkhoz, az otthonná alakított galériatérben a nosztalgikus atmoszférát itt maguk a tárgyak teremtik meg. A kiállított tárgyakhoz azonban (ezt mindenki tudja) „nem nyúlunk”. Hogyan érezhetem otthon magam egy ilyen térben, amit a kultúrafogyasztás számtalan íratlan szabálya határoz meg? S a téma, bár mindenkinek ismerős, a hideg, élettelen, szúrós, viszketős anyaghasználat ismét elidegenítőnek hat – mintha műanyag gyümölccsel várnánk vendégeket. Ilyen a hideg betonból öntött telefon, amelyből szárazvirág hajt ki; a puha párna, melyet gusztusos penészharmat borít; a falról lelógó, gigantikus pókháló, amelynek vasszerkezete számottevő sérülést okozhatna; a papírvékony kimonó, mely kapcsán félek, hogy érintésemre elporladna; és a rátelepedésre sehogy sem alkalmas homokszőnyeg, melynek tengerét terülő-mintás betonlapok szakítják meg. Ráadásul minden tárgynak „arca” van: mintha a kiállítás visszanézne ránk, avagy saját otthonunkban mi válnánk a megfigyelt tárgyakká. Az ismeretleneket ábrázoló fotóktól kezdve a hatalmas, antropomorf molylepkén át, a csontvégre faragott arcig, mindenfelől szempárok szegeződnek ránk. Bájos ellentmondások tere ez, mint mikor a kanapé alá toljuk az összesöpört porcicákat; hívogat az ismerős melegség, de van benne valami taszító, titkos sötétség, valami belülről jövő misztikum. 

Fotó: Gyuricza Mátyás

A kiállítás értelmezéséhez a környezetpszichológia tudományágát kell segítségül hívnunk, kezdve a címszereplővel. A pszichológia nyelvén átmeneti tárgynak nevezzük azokat a tárgyakat – plüssállatot, rongyot, csörgőt, babát, kisautót –, melyek biztonságérzetet nyújtanak az édesanyától való leválás folyamatában, távollétében érzelmileg helyettesítik őt, szorongáscsökkentő funkcióval bírnak. A kiállított művek, melyek az otthon tárgyait reprezentálják – és amelyek az otthonosság-érzés generálásának szolgálatában lettek ilyen módon elhelyezgetve a térben –, ebben a kontextusban szintén nevezhetők átmeneti tárgyaknak: egy ahhoz hasonló aurát hivatottak teremteni, amit saját otthonunkban is tapasztalhatunk. Gyönyörű műalkotások, de nem olyanok, amiket otthon is kiraknánk a falra – átmeneti tárgyak, szimbolikus, reprezentatív értékkel, és szimpatikus esztétikummal, ami a törzsit, a retrót és a mait játékosan kavargatja. Nagyon finom és kimunkált kivitelezés, tűpontos, „katalógusszerű” berendezés; bézses, nyers, pasztell, deszaturált földszínek. Letisztult, trendi, végtelenül rendezett és mégis takaros. A lakás és a kiállítás, az átmeneti és az állandó, a látszat és a valóság egyvelege: bensőségest szimuláló „mű-tárgyak”, lelket reprezentáló álképek. Jelenkori animizmus a for-profit galériatérben.

Az otthonteremtést, az otthon belső terének érzelmekkel való feltöltését hagyományosan női feladatkörként könyveljük el, ahogyan a Telex cikke és a kiállítást megnyitó Dúll Andrea környezetpszichológus – a téma neves szakértője – is kitér rá. Nyilván nagyon máshogy mutatna a tér, ha férfi alkotók állítottak volna ki hasonló témában. A férfi szagmintát hagy a területén – a nő pedig érzelmi komponensek mentén a maga képére alakítja. Persze ez egy elég szélsőséges általánosítás, de tapasztalataim szerint van igazságtartalma. Mendreczky Karina textil-alapú installatív munkái boncolgatják a matriarchális otthonkép témáját. Falvédő- vagy szőnyegszerű, finom kézimunkák, múltszázadi, fekete-fehér családi fotók használata jellemzik időtlen, álomszerű, a fotó, grafika és a textilművészet határain mozgó alkotásait. Ezek a tárgyak inkább a nosztalgia felé fejtik a kiállítás fonalát: egy olyan (ismét ismerős) merengésbe menekítik a nézőt, melyben az egyén feloldódik és a pszeudo-otthonban egy kollektív pszeudo-múlt élményt kreál.

Fotó: Gyuricza Mátyás

Gondolhatunk arra, hogy ez a többszörös kettősség – az ismerős és az elidegenítő faktorok együttes jelenléte – a karantén-helyzetre jellemző, megváltozott otthonképre utal, amelyben a kint és bent egybefolyik, biztonságérzetünk elhomályosul, és menedékünk egyszerre börtönünkké válik. De a koncepció ezen bőven túlmutat, s számomra (főleg, hogy a karantén-helyzet mára inkább csak kellemetlen, de egyre halványabb emlékként van jelen a köztudatban) 21. századi satnyuló tárgykultúránk alapvető kritikájaként is értelmezhető. Ettől függetlenül az az érzésem támad, hogy a kiállítás hangos elméleti háttere kissé elveszi a hangsúlyt magukról a tárgyakról, amikre pedig hivatalosan a figyelmet akarná felhívni. A kiállítást bemutató írások is inkább a pszichológiai vonatkozásokkal foglalkoznak, mintsem magukkal a kiállított tárgyakkal. Kíváncsi vagyok, hogy a leírások nélkül vajon ugyanezt az érzést idéznék-e elő ezek az egyébként valóban nagyon precízen megmunkált, egyszerűen szép tárgyak. 

Fotó: Gyuricza Mátyás

Digitalizálódó világunkban egyébként is egyre nagyobb csorbák jelennek meg tárgykultúránkban. Manapság akár már a 2-3 éves gyerekeknek is telefont adunk a kezébe. Már megszokott, de mégis szomorú jelenség, hogy egyre többünknek – és erre a karantén valóban ráerősített – az okostelefonunk jelenti a kapcsolatot a külvilággal. Ez lenne a „21. századi átmeneti tárgy”, ami az objektív valóságképünknek szinte teljesen átveszi a helyét, aminek kérdés nélkül mindent elhiszünk, és aminek pillanatnyi hiányában rögtön mini-szívrohamot kapunk? Volt valaha az emberiség történetében ennyire meghatározó jelenléte egy bizonyos tárgynak? Szorongásunkat vagy fáradtságunkat is inkább agyzsibbasztó videónézéssel csillapítjuk, mintsem hogy megragadjuk kabala kavicsunkat a zsebünkben. A tárgyak romantikája lassan odavész, hiszen van egy olyan tárgyunk, amin keresztül mindent elintézhetünk, ami minden szórakozást és kapcsolattartást lehetővé tesz és helyettesít.

Fotó: Gyuricza Mátyás

A képzőművészet azonban továbbra is tárgyközpontú. Még a kortárs művészet is – bár, mint tudjuk, ez az állítás az időalapú művészetek megjelenésével már a huszadik századtól kezdve, ma pedig a mesterséges intelligencia és a kriptoművészet időszakos térhódításával változni igyekszik. Mit jelent egy ilyen jelenben a kézzelfogható, fizikális tárgyak jelenléte, mi lehet ma ezek funkciója? Átmeneti tájakon éljük le az életünk nagy részét. Kávézókban írjuk a cikkeket, ide-oda közlekedünk, kiállításokra járunk, multikban dolgozunk, bevásárlásból bevásárlásba esünk. Ritkán marad idő az otthoni minőségi időtöltésre. Hol marad az intimitás, a lélek, a biztonság? 

Egyik megküzdési stratégiánk ebben a mocsokkal teli jelenben a nosztalgia, a „régen minden jobb volt”. Vajon ezt az élményt hivatott feléleszteni ez a kiállítás? De tekinthetjük huszonegyedik századi énvédő mechanizmusnak az alternatív, online valóságokba való menekülést is. Azonban az ilyen, érzelmileg eltávolodott valóságérzetek, ahogy a kiállítás leírása is utal rá, elidegenítőleg hatnak, a belső tájakat teljesen felszámolják. 

A kiállítás aláhúzza, hogy a kézzelfogható – akár egy tárgyat veszünk a kezünkbe, akár egy másik emberrel érintkezünk –, bármennyire is háttérbe szorul ma is pótolhatatlan. Az Átmeneti tárgyak, átmeneti tájak kiállítótere hamis lakásbelső, melyben a tárgyak mint otthont imitáló, élettelen bábuk vannak jelen – ám ezzel egy életbevágó szentimentális tartalomra hívják fel a figyelmet. Ahogy a kiállítás mottója is megmondta: „A dolgoknak is megvan a maguk élete, csak fel kell ébreszteni a lelküket.” (G. G. Márquez)

Fotó: Gyuricza Mátyás

Átmeneti tárgyak, átmeneti tájak | Transitional Objects, Transitional Landscapes

Kiállító művészek: GINK Sára, KORTMANN JÁRAY Katalin, MENDRECZKY Karina
Kurátor: MAJ Ajna

A kiállítás a Deák Erika Galéria által 2021-ben első alkalommal kiírt Kurátori Díj nyertes pályázataként valósult meg.

Grafikai terv: FELSMANN István

(1.) Nem-hely, non-lieux – olyan, az ember által épített urbánus terek, amiket a modernitás utáni „szürmodernitás” kora hozott létre. Olyan identitás nélküli helyek (metrómegállók, aluljárók, hotelszobák), amelyekhez az ember képtelen kötődni. Marc Augé: Bevezetés a szürmodernitás antropológiájába, 1995.