Az eseményt olyan nagy érdeklődés övezte, hogy számos néző már csak a folyosóról hallgathatta a beszélgetést. Az est felolvasással kezdődött, Somogyi Zsófia a cseresznyefa virágzásáról szóló szöveget olvasta fel a kötetből. A rövid bevezető után Molnár-Bánffy Kata arról beszélt, mennyire nehéz meghatározni a kötet műfaját, hiszen egészen különböző típusú szövegekkel találkozhat benne az olvasó, úgy véli az sem egyértelmű, hogy minden írás irodalmi szövegnek tekinthető vagy sem. Elsőként Balogh Piroskát kérdezte, arra volt kíváncsi, ő irodalomtörténészként milyen műfaji besorolást tudna elképzelni a könyvnek. Balogh elmondta, elfogja az embert a kísértés, hogy iskolás módon esszéknek nevezze a kötet szövegeit, azonban ez sem teljesen állja meg a helyét. A magyar esszéhagyomány kiemelkedő alakjának Kemény Zsigmondot tartják, szerinte Hegyi szövegeiben azonban nem ez a hagyomány, hanem inkább Pascal elmélkedéseinek jellemzői köszönnek vissza. Ez utóbbi hagyomány kevésbé van jelen a magyar irodalomban, így szerinte mindenképpen hiánypótló kötetről van szó.

Molnár-Bánffy ezután Hegyi Balázst kérdezte, mit gondol az elhangzottakról, mire a szerző azt válaszolta, ő kíváncsian hallgatta, hogy látja a kötetet egy irodalomtörténész. Elmondta, számára az írás nem műfaji kérdés, ennél ösztönösebb, úgy ír, ahogy a gyerekek firkálnak a lap szélére az iskolában, és ezekből a firkákból végül összeáll egy kész szöveg. Ezt a folyamatot szerinte úgy lehet elképzelni, ahogy a márványtömbről választják le a fölösleges anyagot, míg elkészül a szobor.

Hegyi arra is kitért, milyen fontos számára a szavak előtti világ. Felidézte azt a gyerekkori érzést, amikor még nincsenek fogalmaink, szavaink arra, hogy leírjuk a világot, az mégis teljes valójában, szűrő nélkül áramlik be az elménkbe. A gyerekeket nem érdekli a felnőttek, a szavak világa, a beszélgető felnőttek lábánál vonuló hangyák kötik le a figyelmüket. Ez az a szöveg előtti világ, ami Hegyit a leginkább érdekli. Úgy véli, meg kell tanulni, hogyan ne „felnőttesedjen el” az ember, meg kell tartani a gyermeki énünket is a felnőtt mellett. Mint mondta, ez olyan, mint a csuklós busz közepén állni kanyarban: fordul velünk a világ, egyszerre vagyunk két helyen egy téren belül, de meg kell tanulnunk mindkettőben megvetni a lábunk.

Ezután a kötet illusztrációira terelődött a szó: Simó Berta elmondta, váratlanul érte a felkérés, hogy illusztrálja a könyvet, hiszen végzettsége szerint nem grafikus. Sok ideig dolgozott a rajzokon, úgy gondolja, így volt idejük megérni benne a képeknek. Mint mondta, Hegyinek egyébként is nagyon erős képi világa van, ami belőle is előhívta a képeket.

Az este következő részében ismét a gyermek- és felnőttlét kettősége került szóba. Molnár-Bánffy elmondta, a kötet „Kisbalázstól” a lélek sötét éjszakájáig ível. Kérdése arra vonatkozott, hogyan lehet ezt az ívet bejárni, hogyan jut el a gyermekségtől a krízisállapotig? Hegyi szerint a lélek sötét éjszakája egy olyan félelemmel teli állapot, amelyben az ember nem a saját fizikai létét félti, hanem egy még annál is fontosabb dolgot, a spirituális életét. Úgy gondolja, számára a katonaság volt az az élmény, ami ezt a spirituális halálfélelmet előidézte, erről verseiben is olvashatunk. Hozzátette, ennek az élménynek az elviselésében is segít a gyermeki én, aki nem értelmezi a helyzetet, csak átmegy rajta, mint egy alagúton vagy a szülőcsatornán, az ismeretlenbe.

Molnár-Bánffy ezután Balogh Piroskát kérdezte arról, hogyan lehet egy ilyen sokszínű kötetet szerkeszteni, és hogyan lehet szerkesztőként egy ilyen spirituális jellegű szövegekhez nyúlni. Balogh elmondta, horatiusi technikával dolgozott, azaz csiszolgatta a szövegeket, valamint igyekezett szakmájához híven, azaz filológusként tekinteni a kötetre, és így tenni javaslatokat a sorrendre, nyelvi megformáltságra. Hegyi megjegyezte, milyen remek munkát végzett Balogh, meglátta a zanzában a lényeget, és nagyon határozottan húzott kontúrokat a szövegekben.

Arra a kérdésre, mi a kedvenc része a könyvből, Balogh elmondta, hogy ez hangulatfüggő, mindig más az aktuális kedvence, de kiemelte a zenével foglalkozó szövegeket. A zene kapcsán Molnár-Bánffy megjegyezte, érdekes, hogyan működik a különböző művészeti ágak áttranszportálása a szövegekbe, a zene, az illusztráció hogyan alkot egységet az írott szöveggel. Hegyi elmondta, nincs erre a transzportálásra külön technikája, ez olyan, mint amikor az embernek reggel belemegy egy dallam a fülébe, vele van egész nap, nem tudatos, hanem intuitív. Szerinte az egész mű születése ennek az intuitív pillanatnak a kibontása. Simó Berta is elmondta, melyik a kedvenc része a kötetből: meglepő módon éppen a kedvenc szövegéhez, a Mi a helyzet a léttani ürességből származó dolgokkal című szöveghez nem készített illusztrációt.

Molnár-Bánffy utolsó kérdése a jövőre vonatkozott: arról kérdezte Hegyit, hogyan képzeli el a könyv utóéletét, és van- e elképzelése a szövegekkel találkozó olvasóról. A szerző elmondta, nincs erről elképzelése, az ő munkájának az oroszlánrésze az a négyszemközti tér, ahol csak ő és a szöveg van jelen. Christian Bobin Elámulni a mindennapin című könyvét említette, amiben a szerző arról is ír, az igazán jó könyvek nem csak beszélnek, de meg is hallgatják az olvasót. Reméli, az ő könyve is egyike lehet azon könyveknek, amelyek meghallgatják olvasóikat.

Itt lehet meghallgatni az estet

Fotó: Katona László, Képmás