Bár a 73. Berlinale programjába többek között egy új Sissi-film is bekerült (Frauke Finsterwalder: Sisi & Ich), ennél izgalmasabbnak ígérkeztek a korábban nem, vagy jelentőségükhöz mérten filmen ritkán felidézett sorsok, mint például a világ harmadik női miniszterelnökéé vagy egy osztrák osztrák feminista költőé. E női sorsokban egyaránt közös, hogy saját koruk nemi konvencióival dacolva értek el kimagasló eredményeket.

Az izraeli Guy Nattiv 2019-ben Oscar-díjat nyert Skin című kisfilmjével, a díj átvételekor pedig már kész volt a történet egész estés, Európában a Berlinale Panorama szekciójában debütáló kibontásával. A neonáci fiatal felnőtt jó útra térése nem átütő, de mindenképp erőtől izzó mozi, a korábban kizárólag hazájában alkotó Nattiv belépője volt a nemzetközi produkciókhoz és (el)ismertséghez. A rendező a korábbiaknál lényegesen nagyobb költségvetéssel készült új filmjével idén versenyen kívül érkezett a Berlinaléra, holott a Golda esetében papíron tökéletes az összhang a korszellem és Nattiv életműve között. Címszereplője Izrael egykori miniszterelnöke, aki nemcsak az állam alapításában vett részt, hanem utóbb különböző pozíciókban fontos szerepet játszott annak megerősítésében is, és nem véletlenül tartották „Izrael vasladyjének”. Nattiv, aki eddigi munkásságát vallási vagy ideológiai szembenállások miatt hányattatott emberek történeteire fűzte fel, akár tökéletes választás lehetett volna az angol-amerikai koprodukcióban megvalósult film megrendezésére.

Guy Nattiv: Golda
© Jasper Wolf

A Golda nem hagyományos értelemben vett életrajz, cselekménye rendkívül rövid időszakot ölel fel: 1973 októberét, amikor a láncdohányos Meir kíméletlen döntések sorozatával és diplomáciai képességei segítségével vívta meg a kimenetele sikerességét illetően komoly vitákat kiváltó jom kippuri háborút. Nattiv a háború kulcsfontosságú eseményein végighaladva igyekszik Meir karakterét bemutatni, aki ha kell, rezzenéstelenül bólint rá sok emberéletet követelő lépésekre és vasakarattal tárgyal többek között Móse Daján hadügyminiszterrel, Aríél Sárón tábornokkal, David Elazar vezérkari főnökkel, illetve Henry Kissinger amerikai külügyminiszterrel is. Teszi mindezt úgy, hogy közben saját testében is háború dúl: titokban sugárkezelésre jár, a leukémia néhány évvel később az életét követeli.

Talán ennyiből kiderül, hogy a Golda nem a látványos fizikai ütközetek filmje, Nattiv háborúja feszült szópárbajokban, cigarettafüstbe borult tárgyalóasztaloknál zajlik, a tényleges háborúhoz fizikai értelemben legközelebb a kiterített térképeket látva kerülünk. Ez persze egyáltalán nem zárná ki, hogy a székkarfát markolásszuk az izgalomtól, a Golda azonban nem hogy elveszíti, de igazán meg sem próbálja nyerni magának azokat, akik pechükre nem tudják betéve, hanem most ismerkednének a történelem ezen időszakával. Mintha a rendező minden döntése a film sikere ellen dolgozna, hiszen például nem szerencsés a sok arcközeli használata, ha közben nem lehet túllendülni azon, hogy a főszereplőben nem a megelevenedő Meirt, hanem a kevésbé sikerülten Meirré maszkírozott Nagy Színészt, az Oscar-díjas Helen Mirrent látjuk. A Golda vélhetően sokkal működőképesebb, ha mozifilm helyett a történelemórák száraz tényeit színesítő, kiegészítő oktatási segédanyagként tekintünk rá.

Golda Meierrel ellentétben hazánkban kevésbé ismert az osztrák költő és író, Ingeborg Bachmann, aki az Ingeborg Bachmann – Reise in die Wüste (angolul: Ingeborg Bachmann – Journey into the Desert) című Berlinale-versenyfilm tanúsága szerint igazi világpolgár volt, aki nem találta a helyét Berlinben az irodalom fojtogató, férfiak uralta világában, bejárta Európát, és Zürichben, majd Rómában élt. Viharos kapcsolat fűzte a svájci íróhoz, Max Frischhez: bár a férfi követte őt Olaszországba, de nem tudott felülkerekedni Bachmann önállóságán, szabados természetén.

Margarethe von Trotta: Ingeborg Bachmann – Reise in die Wüste
© Wolfgang Ennenbach

A nyolcvanon túl is intenzíven dolgozó rendezőnőt, Margaret von Trottát elsősorban ez a destruktív, féltékenységtől fűtött kapcsolat, valamint a nőiség, felszabadultság megélése érdekelte egy (férfiúi) elvárásokkal teli korban. Von Trotta elbeszélésében Bachmannak egészen Afrikáig kell mennie, hogy végre megélhesse a spirituális és szexuális felszabadultságot. Margaret von Trotta valamirevaló kosztümös filmhez méltóan merül el a lenyűgöző épületbelsőkben, egyszerre elegáns és vagány kosztümökben, valamint a két európai sztár, Vicky Krieps és Ronald Zehrfeld intenzív szócsatáiban. Jóllehet, német nyelvterületen Bachmann – sajnos már csak halála után – feminista ikonná nőtte ki magát, e film a külsőségek elsőrangú megvalósításán túllépve semmit sem tesz azért, hogy ezt az erőt, lelki forrongást átadja. Sajnálatos módon von Trotta a lehető legmodorosabb stílusban nyúlt az élettörténethez, pedig ahogy az ugyancsak Krieps főszereplésével készült Fűző példája bizonyítja (kritikánk a filmről), alkotói igénnyel és tehetséggel a legismertebb életút is kaphat új, izgalmas tálalást.

Guy Nattiv és Margaret von Trotta biztosan nem hibáztak abban, hogy rávilágítottak: mind Golda Meir, mind Ingeborg Bachmann élettörténete magában rejti a korszerű értelmezés lehetőségét. Hogy ne csak izgalmas új értelmezések, hanem izgalmas filmek is szülessenek ezeken az alapokon, annak megoldása viszont, úgy tűnik, már a következő alkotókra vár.