Az úgy volt, hogy pár nappal ezelőtt Csetniknéhez vezetett engem a balsors, vagy inkább a főnök szeszélye, aki a tavaszi párától szerelmes révületbe esett, és vágott virágra vágyott, meg ő tudja, hogy még mire. Én mindenesetre elmentem a virágpiacra baba Milica vénséges fémvedrével, azt Csetnikné ügyesen megrakta szegfűvel meg bazsarózsával, és rám bízott egy szekérnyi bolond üzenetet, melyeket a bolt felé mentemben kellett volna átadjak itt-ott a dombokon, de csak a Dohánytermesztőig jutottam. Ott beszívott magába az örvény, és benne voltam, míg el nem lobbant a szép Mumtaz szerelme, és kilökött magából, és lettem partravetett.

Ahogyan arra számítottam, egy hajnalon idegesen kezdett viselkedni. Kést fogott rám, és alig hagyva időt, hogy magamra szedjem a condráimat, kituszkolt az utcaajtón, melyre belülről valamely révült próféta látomását vésték. A férfit a jobb kapulábon, a nőt a bal oldalin fojtogatják nyakukra, derekukra, lábuk közé furakodó, ujjaik köré tekeredő kígyók, és arcukat meglepte már a pikkelyesedés. Kifordult szemük, akár a bárányé a húsvéti levesben, élettelenre főtt gömb, melyben mégis valamiféle csalódás észlelhető. Hogy mindezt hogyan fogadta be az elmém, míg Mumtaz nyúzókése a bordáim között motozott, így utólag ki érti? De abban a pillanatban nem csak a faragott képet fogadtam magamba, hanem azt is képes voltam végiggondolni, hogy ha csak ennyi volt a szépasszonnyal a kaland, ez a három nap, és három teljes éjszaka, akkor is megérte. És még ezért a késért sem kár, ami most felkúszik a nyaki ütőeremre, hogy gyorsabb távozásra ösztökéljen. Mumtaz mindezt némán végezte velem, igaz, valójában ezt is vártam. Ám amikor a kapun kívülre kerültem, az utcára, arra kellett rájönnöm, hogy hiába vált valóra minden, amit csak elképzeltem Mumtazzal kapcsolatban, ez egyáltalán nem segít rajtam, sőt, láva tüzeimre.

A fából faragott messzi tóvidék, darvak és gémek, magasba törő nád és kender, mely a belépőt fogadja a külső kapulábon, ma is ugyanolyan hívogató nyugalmat áraszt, mint pár napja, amikor először léptem be rajta. De lám ez, aki itt a falnak dőlve cigarettázik, már nem ugyanaz az ember, mert ezen igézet van, amazon meg nem volt. Hirtelenjében nem is tudtam, merre induljak. Az otthon, azaz a főnök kertje, meg a kétszintes villa, ahol mostanában élek, vagy a vagon-stúdióm a Joházik ulicában, ahová csak gyalogszerrel lehet feljutni keskeny kecskecsapáson, a homályos messzeségbe vesztek. A bolt pedig, amelyet a főnökkel ketten működtetünk az égigérő tömbháznegyed óvóhelyén, jószerével eszembe se jutott, pedig oda indultam volt az igézet előtt. A régi énemből legelöbbször a veder bukkant fel, vagyis baba Milica százötven éves, zománcozott fémvedre, amellyel három nappal ezelőtt útra keltem. Az bizony odabent maradt Mumtaz tornácán, és én anélkül ejsze nem lennék teljes. Lehet nem is tudnék egyenesen járni, vagy ki tudja, volt még ilyen, hogy folyton balra húztam, míg jobbra kellett volna, mert hiányzott a zsebeimből a nehezék, kés, villa, mérőszalag, kovakő. Kés ide, kés oda, visszamegyek, döntöttem el, és nagy elhatározással rontottam a kilincsre. Én, a nagy kaputudós eleddig a fa természetével nem sokat foglalkoztam. Ám most be kellett lássam, hogy ez az utcaajtó még a legendás boltajtómnál is sokkal keményebb, kisebb ágyú szükséges a betöréséhez. Ez a felismerés újfent elgondolkodtatott, mégpedig afelöl, hogy akkor ki is vagyok én, és mindazon tulajdonságaim valósak-é, melyekre oly büszke voltam korábban. Például éles szememre és még élesebb eszemre, melynek segedelmével végeérhetetlen konnexiókat bírok összegereblyézni másodpercek alatt.

Ha belém nem ütközik az elvakult futár, ki orra előtt térképet tartva közlekedett, minden bizonnyal meg kell semmisítenem azt a valakit, aki három napja Mumtaz kapuján belépett, éspedig azért, mert nem világos, hogy ama szédült idegen azonos lehet-e velem. Az üzenet, melyet Csetniknétől, a virágpiac 4-es számú bódéjából ide szállítottam, miszerint „Arkagyij felett édes a szeder” máig sem értelmezhető számomra. Legfeljebb annyi, hogy a szép Mumtaz, vagy valaki más, szakszerűen darabokra szabdalta ezt az Arkagyijt, és ami megmaradt belőle, az amott nyugszik a messzi mocsarakban, a világ vége felé. És akkor mi van? Miben segít ez a felismerés engemet, hogyan vezet ki a tehetetlenség állapotából? Úgy állok itt, a Dohánytermesztők dombján megkövülve, ahogyan csak a piac alkesz filozófusai és az időutazó próféták tudnak. Szoborrá dermedtem, s nem sokra adom, hogy hamarosan galamb száll reám, talán nem is egy, alkonyatkor pedig a csókák serege vesz körül engem, és holnap hajnalig fészket rak hajamba a tengelic.

Hátamat a faragott nádasnak vetettem. A vastag tölgyfaajtó jó meleg volt, megszívta magát, míg sütötte a nap. Egészen kényelmesen ültem, bámultam az utcát, szoktam a jövés-menést, a népek és marhák nyüzsgését, szívtam az áldott port, és a cigarettákat. Estefelé Csetnikné flottájából egy sovány mosóasszony jövögetett felfelé, sejtettem, hogy Mumtázhoz küldték, miattam, vagy üzenettel, amely szerint egy újabb hulla fölött is megérett a gyümölcs, valahol a tajgán. Mikor felismert, a mosóasszony nem takarta örvendező csodálkozását, hogy engem ott talál a megtért ivadék kapujában, s ebből értettem, hogy nincs hozzám köze a jövetelének. Kedvességét kihasználva megkértem, hogyha meglátja a tornácban a vedremet, ugyan hozná ki, én itt megvárom, s ő ezt meg is igérte készséggel. Talán nem is gondolt azzal, mit keres az én vedrem odabent. Ha majd kérdi, azt mondom neki, hogy virágot hoztam benne, s hogy még nem kaptam meg a fuvar díját, ami úgy igaz, hogy nem az, mégsem bánt senkit.

Pirkadt már, csivitelt a szemközti somfán megannyi tengelic, amikor a mosóasszony megjött a vedremmel, azaz baba Milica vedrével, mely feltűnő változásokon esett át, míg Mumtaz tornácán vesztegelt. Ím újra fedél van a tetején, frissen zománcozott, vakító vajfehér, ezüst csattal. A mosóasszony vidám volt, arcon csókolt, bár ezt azelőtt sohasem tette, aztán a tenyerembe eresztette a fadugós fogantyút, és elszelelt. Nem mertem ott helyben megnézni, mi lehet a vederben, csak súlyából, és abból, ahogy a terü anyagként a veder mozgására reagált próbáltam találgatni, mi lehet? Gránát, vagy macska, esetleg Arkagyij jobb keze? Vagy inkább bal? Egy hal? Gyapotba göngyölt aranyrúd?

A főnököt hazafelé menet felhívtam, és talán kissé zaklatottan adtam elő, hogy minden rendben van velem, de pár napig még lábadoznom kell, igénylem az árokparti szendergést. És hogy egy kutya sem ártana, szerzek is egyet a barompiacon, aztán megyek, amerre a szemem lát. Nincs komoly baj, csak egy kis megomlás, kicsúszás a tájból, ismeretlen kórság emészt, de ne aggódjon, hamarosan egyenesbe kerülök. Hozzászokom, beépítem a rendszerbe, vagy kitalálom a megfelelő védekezési stratégiát. Ámbár az is megtörténhet, hogy megadom magam, hozzon-vigyen az ár, árapály, vagy húzzon magába ama víz nélküli kút, le a sötét mélybe. Talán ha alámerülök, látni fogok végre, vagy örökké vakká leszek. Tartson ki a boltban, vagy ha már nem bírja, akassza ki a Jövök nemsokára – táblát, és menjen el a régi cimborákkal pókerezni.

A főnök hosszan hallgatott, majd azt mondta, tud ő egy csodálatos ebet, előbb rá bízzam magamat, aztán a kutyára. Kerüljek feltétlenül a Joházik ulica felé, ő ugyan most nincs otthon, de hát végtére is az én stúdióm, tudom a járást, könnyen bejutok. A kutya várni fog, egyáltalán ne aggódj és ne félj, édes Pofikám, tudom, hogy te nem félsz a kutyáktól, de őtőle aztán igazán nem kell tartanod – mondta a főnök és nagyot sóhajtott, és én éreztem, hogy erősen szeretem őt, és ő is erősen szeret engemet. Mumtaz vedrében egy harcsafi vergődött, elcseréltem a nagypiacon három füstölt pisztrángra, és elindultam a Joházik ulica felé, hogy megnézzem, miféle kutya vár ott reám.