Sokáig élt és uralkodott Karl May Winnetouja a kedvenc könyveim polcán, semmilyen más olvasmányélményem nem tudta letaszítani onnan. Ámulatba ejtett a könyvsorozat, és nagyon élveztem azt a döbbenetet, amit a nagyon fiús és vad cím kimondásával ki tudtam váltani a fogtündér által gyakran felkeresett kislányként. Ekkortájt szembesültem először a saját ízlés megingathatóságának lehetőségeivel is, de kitartottam, és ezt a rajongást nem tudta eloszlatni a filmtrilógia sem, amely a könyvekhez képest csalódást okozott. A flip-flop papucs csattogott a forró balatoni aszfalton, ahogy az egész családot vezetve siettem fel a partról, mert adták a tv-ben a második részt. A könyvek hatása sokáig kitartott, öltöztem indiánnak is farsangkor, de a Farkashab elolvasása után városi ál-indiánnak éreztem magam, akinek a tollai közül kivillan a megfelelő mosási hőfokot megjelölő címke. A történet énelbeszélőjének szabadságfokával nem vetekedhet, hogy megsirattam Winnetou halálát, vagy hogy vizes fürdőruhában végignéztem a volt szocialista blokk elvágyódását megtestesítő indiánfilmeket. A regény elbeszélőjének indiánsága ugyanis nem olyan identitás, amely a felnőtté válással megszűnik, hanem alkotáshoz használt, nyelvi szinten is megjelenő szabadságként és inspirációs forrásként működik: „Itt a Kétvízközben, ahol lakom, az ember indiánnak születik, és kész.” (5.). Márton Evelin prózája hömpölygő mesélés-folyam, amelynek elbeszélője nyersen, humorosan és kíméletlenül vall felnövésről, identitás- és helykereséséről, amely falu és a város díszletei között, oktatási intézmények összefirkált falain belül és saját testének (teknős)páncél nélküli valóságában zajlik. 

Márton Evelin már a Szalamandrák éjszakái (2015) című, előző regényével komoly kritikai visszhangot váltott ki, amely a 2022-ben megjelent Farkashabhoz hasonlóan a szerző naplóiból inspirálódott. Ahogy arról az író a kötet Írók Boltjában tartott bemutatóján beszámolt, valamilyen formában mindig is írt naplót, vagyis harminc év bejegyzéseit és élményanyagát használta fel alapanyagként legutóbbi két könyvéhez.

A Farkashab műfaját maga a szerző határozta meg a cím alá írt „Archív napló” megjelöléssel. A naplóforma eleinte szkeptikussá tett, ugyanis könnyen vontatottá tud válni az olvasó számára érdektelen, privát információk monoton felsorolása miatt. Csakhogy ebben az esetben már a könyv szerkezete rácáfolt a naplóformát érintő minden kételyemre. Formai keretei nem befolyásolják azt a frissítően különleges, sodró lendületű stílust és történetmesélést, ami az elbeszélői hangot jellemzi. Sőt, a szerkezet válik a regény egyik legérdekesebb elemévé, amelynek jellegzetességei más művészeti ágak eszköztárával is párhuzamot mutatnak.

A fejezetcímek széles skálán mozognak: akad itt közhelyeket (Ami nem öl meg, megerősít), irodalmi műfajokat (Mese Csenről és Aloisról) vagy éppen konkrét irodalmi műveket (A vihar) megidéző cím is. A szerkezet egy újabb rétegét jelentik a fejezetcímek alatt megjelenő, zenékre utaló alcímek. A Les Filles de Illighadad zenekar Tendé számát emelném ki ezek közül, ugyanis a könyv énelbeszélője a tuareg-léttel is gyakran azonosítja magát: „Ha újjászületek, ismét indián leszek, tuareg...” (140.). A Les Filles de Illighadad az első tuareg női banda, amelynek tagjai ugyanarról a nigériai településről származnak. Vezető énekesük egyedül tanult meg gitározni a bátyjától szerzett hangszeren, és ő az egyike a Nigériában kis számban jelen lévő női gitárosoknak. 

Filmes eszközöket idéz az előrevetített, összefoglaló jelleggel működő szinopszisok jelenléte, amelyből a regényben három is helyet kapott. A könyv elején felbukkanó első szinopszis (Indián a Kétvízközből) mintegy előrebocsájtja a történet végén megfogalmazódó tanulságokat, szervesen összekapcsolódó, évtizedeken átívelő folyamatként szemléli a napokra és évszakokra lebontott események illuzórikus jelenidejét. Összefoglalja a nyolcvanas, a kilencvenes és a kétezres éveket is, bevezet a későbbiekben kibontakozó világba egyfajta trailer-jelleggel, miközben már le is vonja a tanulságokat és megteremti a nagyobb összefüggéseket. A szinopszisok ugyanakkor megidézik a regényirodalom kezdeti időszakának azt a kedvelt eljárását, amikor minden fejezet előtt összefoglalták annak cselekményét, például a Don Quijote vagy a Candide lapjain. Ezt az eljárást később sokszor használták ironikus felhanggal is, a magyar irodalomban például Rejtő Jenő és Esterházy Péter is szívesen élt vele. Márton Evelin archaizáló nyelvi rájátszása és formai játékossága ebbe az irodalmi hagyományba illeszkedik. 

A regény közepén találjuk a második szinopszist, (Vadászfolyosó), amelynek tagolása már nem az egyes évtizedek elkülönítésére épül, ugyanis a kétezres évek közepétől indul, majd visszakanyarodik 1984-hez. Ez összhangban áll a könyv szinopszisokon kívüli idősík-kezelésével, ahol szintén nem a linearitás az uralkodó szervezőerő, hanem a benyomások és a személyekhez, helyekhez köthető asszociációk révén ugrálunk az időben előre-vagy hátra. A harmadik szinopszis (Tűzmacskák, fácánok, cudar idők, Alois) az előzőekhez képest meglepően kis lépésekkel halad, az 1996-os évtől ’97, ’98 és ’99-en át eljut a második évezredig, ez ismét kizökkentő, mert nem igazodik a korábban alkalmazott időkezeléshez.

A naplóbejegyzések a különös fejezet- és dalcímeken túl kiegészülnek hol magyarázó, hol elbizonytalanító lábjegyzetekkel. Ironikus gesztus, hogy rendre az olyan szavakhoz csatol a szerző lábjegyzetet, amelyekkel kapcsolatban fel sem merülne az olvasóban, hogy magyarázatra szorulnak, például ilyen a levelibéka latin nevének feltüntetése az oldal alján. A könyv címének jelentésére is egy ilyen lábjegyzetben derül fény: a farkashab nem más, mint a volfrám, amely az egyik legkeményebb és legmagasabb olvadáspontú fém.

Ugyanakkor a naplóírásra irányuló reflexió, az olvasóra való kikacsintás is megjelenik a lábjegyzetekben és egyúttal a regény főszövegében is: „a naplóbejegyzések hasznosak, mert később, a valamikorban segít felidézni az emlékeket, és azt is, milyenek voltunk a bejegyzés pillanatában, és mérlegelhetünk, ahhoz képest hol tartunk.” (38.) és „Minek a napló? – kérdezte Csen később, és én elmondtam neki, hogy majd valamikor írni fogok róla valamit, mert így megy ez.” (119.).

A naplóformának köszönhetően olvasóként sokszor családi jóbarátként kell köszöntenünk ismeretlen szereplőket, anélkül, hogy alkalmunk lenne fokozatosan közel kerülni hozzájuk. Mégis azon kaptam magam, hogy sokszor hiába nem ismerem a szereplőket, nem értem a viszonyrendszereket, a szándékokat, az elhallgatott, vagy legfeljebb elharapott mondatokban megjelenő helyi történelmi sérelmeket, kíváncsi vagyok mindezekre, és rá akarok szolgálni arra a bizalomra, ami ennek a naplónak az olvasójává tett. Furcsa egyensúlyozás zajlik a valaki feljegyzéseibe beleolvasó, tudatlan voyeur szerep és a tanulságokat összefoglaló szinopszisok olvasójának reflektív pozíciója között. Az író játszik az idősíkokkal, mintha egy véletlenszerű helyeken kinyíló napló feljegyzéseit olvasnánk: összekeverednek, egybecsúsznak, nem lehet tudni, mi volt előbb, hogy valóban megtörtént-e vagy csak a gyermeki képzelet életkiszínező szándékával nézünk szembe. Sokszor kaptam magam lépéstévesztésen a szereplők felismerésének és kiismerésének terén is, a Bodor Ádám Sinistra körzetére emlékeztető nevek labirintusában, amelyek mitikus hangulatteremtő képességgel bírnak: Graubvogel úr, Kacsa bácsi, Csontkollekció, Iréne császárnő.

A napló(regény) írójának megszólalásmódjában keverednek a nagyon szubjektív belső gondolatok a dátumokhoz köthető történelemi eseményekkel: „A szabad televízió? – kérdi kételkedve nagyanyám, és nagyapámra néz, aki vállat von.”(42.) vagy „Azt mondták, évekig hullhatnak radioaktív esők, mert a robbanás szétterítette az egész világon a sugárzást. Félünk, de élni kell tovább.” (41.). Az elbeszélő nem vesz magától értetődő keretnek semmilyen társadalmi konvenciót, az iskolák elvégzése, a munkába állás mintegy mellékesen zajlik az egyén önmagára és másokra folyamatosan reflektáló létmódja mellett. A felnövés folyamata a bejegyzésekben használt szavak jelentésének megismerésében válik kézzelfoghatóvá: a főszereplőt sokszor a környezetében lévő személyek vagy könyvek tanítják meg bizonyos szavak jelentésére, például a száműzetés szót egy gyermekeknek szánt Ószövetségben olvassa először.

A könyv fontos motívumai az indián-lét mint a szereplő egész életén végighúzódó idegenségtapasztalat, a természetközeliség, valamint a két helyszínre szakadt gyerekkor világainak különbözősége. A főszereplő identitástudatát kettészakadt családjának kétféle lakhelye határozza meg leginkább, a különböző helyeken felépülő és alakuló személyisége. A Farkashab idősíkjai összekeverednek, leképezve az emberi tudat múltfeldolgozásra irányuló, hol megszépítő, hol eltúlzó jellegét, miközben az indiánság idegensége a regény egészén végighúzódó motívum. A regény leghangsúlyosabb része az az időszak, amit  a főszereplő édesanyjával, Kolozsváron a Kétvízközben töltött, valamint a falusi nyarak édesapja családjánál, a Kafar-portán. A két világ egymásnak feszülése, párhuzamossága meghatározó szereppel bír. Utóbbi által egy modern Tüskevár atmoszférája teremtődik meg, melynek díszleteit nem a Berek vadregényes nádasa, hanem a Falu mocsaras susnyása és olyan jellegzetes alakjai határozzák meg, mint a pszichedelikus gombát fogyasztó és kínáló sámán. A figura városi megfelelője egy idős férfi, aki a szocialista Románia szürke és fojtogató lakásaiban élő szomszédainak árul LSD bélyeget, így az elbeszélő környezetében élő felnőttek sokszor inkább Matula bácsi paródiák, nem pedig bölcs tanácsadók. Mégis ők határozzák meg a főszereplő útjának irányát, ahol ezek a kalandok sosem elkallódások, hanem mindennapokat meghatározó és formáló erők. Ilyen figura Kacsa bácsi, Paradis úr és Graubvogel úr is, akiknek beszélő neveik is magukban hordozzák árnyaltságukat és földszagú, emberi létüket, plasztikusságukat. 

A helyszínek nemcsak hátterei a felnövéstörténetnek, hanem identitásképző szereppel bírnak. A két világnak vannak ugyan közös pontjai, mint például a tudatmódosító szerek használata és a különböző szerelmi kalandok széttartó jellege, de ezektől eltekintve kizárólag a főszereplőben érnek össze, ami felfokozza a felnövéssel járó helykeresési nehézségeket és a parttalanság érzetét. Bár sejthetjük a szerző életrajza alapján, hogy konkrétan Kolozsvár és Kézdiszárazpatak az a két település, amelyek között a cselekmény zajlik, azonban inkább azon van a hangsúly, hogy a szavak oda-vissza rángatnak minket, akárcsak az elbeszélőt: „Nem tudom, képes leszek-e valaha eldönteni, hova is tartozom inkább, hogy itt kell-e élnem hegyekbe futó meredek dombok között, vagy a városokban, meddig tarthat a kétlakiság, mikor billen ide vagy oda a mérleg” (62.). Állandó a közöttiség.

A regény felfogható felnövésregényként is, hiszen kétségkívül ez történik a főszereplővel, aki hiába tiltakozik a civilizációba való betagozódás ellen, sajnos indiánsága ellenére sem bujkálhat örökké úttalan utakon, még ha a társadalmi normákhoz való alkalmazkodási vágya mindig az energiaminimum szintjén mozog is. Az elbeszélő minden idegensége és idegenkedése ellenére befejezi iskoláit: „pedig olyan nagy kedvem lenne elkallódni – ahogyan a körülöttem lévők fejezik ki azt, hogy milyennek képzelik a jövőmet, ha engedélyeznék, hogy a magam feje szerint menjek.” (105.) Érdekes még a főszereplő névnélkülisége, amely szemben áll a körülötte lévők színes megszólításaival. A helykeresésben megjelenik a saját test otthonosságának kérdése, a nőiséghez való viszonyulás, valamint a küzdés és alkalmazkodás kettőssége is: „Hónapról hónapra rettegve figyelem véremnek hullását. Valamiféle fóbiává alakul bennem ez a havi tisztulás vagy annak elmaradása különféle egészségügyi okok miatt. Rettenetesen idegesít a testem – utána sem olvasok, annyira világos, hogy ezzel egyenesbe kell jönni, de hogyan?” (102.) A férfiakhoz fűződő kapcsolatait is meghatározzák a helyszínek által befolyásolt öröklött sors és személyiségjegyek: „A létezés állandó átalakulás. Azt sem tudom, pedig időnként férfiak kérdezik vagy vádolnak azzal, hogy inkább Kafar-klánbeli vagyok, heves természetű, vad és konok, nem szelíd s kevés szavú kétvízközi.” (62.) Egzisztenciális kérdéssé tágul a megállapodás nehézsége, nem segít a múló idő: „A város és a falu is más lett, és én is megváltoztam, habár bent magamban még mindig felerészben kétvízközi indián és tuareg, felerészben meg Kafar-vér vagyok. A származást, akárcsak a predesztinált bánatokat nem lehet kiirtani, csak jó mélyre eltemetni, és hallgatni róluk.” (107.). A Farkashab így nem a legkeményebb fém hajlíthatatlanságát helyezi előtérbe, hanem a szövevényes és mitikus családtörténetben helyét felismerő és elfogadó indián létélményét.