Az életműben jól elkülöníthető Lighea-téma megjelenik illusztrációk formájában, de a novella cselekményétől teljesen elvonatkoztató szobrokként is, amely művek a szövegtől függetlenítve is megállják helyüket.(1) A letisztult szobrok összegzik Borsos formavilágának műfajokat szabadon kezelő, sajátos karakterét, ami által a szobrok az irodalommal éppoly szervesen kapcsolódnak, mint a zeneiséggel.

Borsos Miklós 1961-ben olvasta először a szicíliai mondát feldolgozó Lighea című novellát.(2) A szöveg ihlette művek javarészt 1963 után készültek. Nagy Lighea című szobra (1. kép) XXXIII. Velencei Biennálén való szereplésekor a szirénfejek legújabb szobrai közé sorolhatóak. Kiemelkedő példái arra a formaredukcióra való törekvésnek, ami miatt sokan Brancusi és Arp magyar párhuzamának tartják.(3) A novella először a Nagyvilág című, hetente jelentkező világirodalmi folyóirat lapjain jelent meg magyarul. A fordítást Gábor György készítette. A Lighea című magyar kiadás 1967-ben már Borsos műveivel jelent meg.(4) A szirén témája Visszanéztem félutamból című önéletírásában is felbukkan, a Genova felé vezető út leírásában: „[...] meztelenül elmentünk a titokzatos parti sziklazugokba keresgélni – ahova senki autós el nem juthat – a szirének tanyájába. Ezekben a tengeri zugokban a mély, de átlátszó fekete-zöld-kék víz mélyéig lelátni. A kövek, sziklák között óriási, mozduló pókok, rákok. A csöndes hullámvég mozgatta világos, zöldesszőke leányhajhoz hasonló mozgó moszattömeg kiegészítéséhez nem kell hajósképzelet, hogy szirénnek, élőlénynek lássa az ember.”(5) Ezután az örök változóról és ismeretlenről ír, a millióéves sziklákról, a képzeletet mozgató vizekről, amikkel ott találkozott. A szirén, a leányhaj, a tenger színei, a mélység állatai, az ember és az ősi erők találkozása, sőt a szégyen nélküli meztelenség mind a Lighea novellára emlékeztető elemek. Borsos archaikus művészet iránti érdeklődése már korai utazásai során megfogalmazódik. 1928–1929 között megismeri Olaszországot, Görögországba viszont csak 1964-ben jut el. Így ír az etruszk művészettel való találkozásról az életét és művészi pályáját összefoglaló tömör írásban: „Az Etruszk gyűjteményből megtudtam, hogy nincs új – csak az ízlésünk különbözősége az, ami új lehet.”(6) N. Mészáros Júlia megállapítása szerint Borsos az európai művészet forrását kereste, sok kortársához hasonlóan a klasszikus művészetet felelevenítő reneszánsz mesterek példáját követve és hozzájuk hasonlóan hitt a világ művészet általi kiteljesítésében. A klasszikus művészet és modern törekvések szintézisét olyan alkotóknál találta meg mint Gauguin, Picasso, Arp, Brancusi, Moore, vagy hazai példákat említve Beck Ö. Fülöp, Medgyessy, Derkovits, Egry, Gulácsy, Bernáth.(7) Törekvései nem voltak idegenek környezetétől, ami a művészettörténészek és művészek gyakori méltató szavaiból is kiderül – a divatok váltakozásával párhuzamosan néha mégis elmaradtak dicsérő szavak.(8)

1. Nagy Lighea (1965)

Már a novella címe is összefüggésben áll Borsos mitológiaszeretetével – a lighea a görög mitológia szirénje. A mű eleje lassan hangolja rá az olvasót az ókori görög világra: egy férfi (akiről később kiderül, hogy hellenista) ujjaival egy archaikus szobor metszetét simogatja. Az egyes szám első személyben mesélő Paolo Corbéra szóba elegyedik vele, ám nem érti az öregúr elmormolt bemutatkozását. Rosaria La Ciura-nak, a görög irodalom szakértőjének, humanistának, számos egyetem díszdoktorának és szenátornak nevét és különféle érdemeit a szerkesztőség előre megírt nekrológjai közt kutatva ismeri meg. A kávézót, időközben szokásossá váló találkozásaik helyszínét Po úti alvilágnak, Hádésznak nevezi, ahol „nyugalmazott alezredesek, bírák és tanárok élettelen árnyai honoltak.”(9) A szöveg kissé szarkasztikus humora távol áll az antik világ testetlen ideaként való megfogalmazásától. Általában elmondható a novelláról, hogy egészen eltér attól az éteri, finom eszmeiségtől, amit a címe sejtet róla. A groteszk szófordulatoktól és nyers erotikus utalásoktól sem mentes mű első benyomásra nehezen hozható összefüggésbe a lírai, kissé melankolikus Borsos-művekkel. 

2. Lighea-illusztráció (1966) rézkarc

A novella kétharmadát követően ismerheti meg az olvasó La Ciura és egy gyönyörű szirén találkozásának történetét, ami erős kontrasztot képez a szöveget addig átható gunyorossággal. A története hitelességét egy ponton Paolo is megkérdőjelezhetné, de mégsem teszi – sőt állítása szerint nem lenne olyan hallgatóság, aki kétségbe vonná a szirén és az ifjú tudós szerelmének valóságosságát. Ezzel mintha az olvasót is hasonló álláspontra invitálná. Bár néhány sorban visszatérnek az idős úr provokatív kijelentései, a szöveget innentől az ifjúkori naiv rajongásra való emlékezés uralja. Csodálatos történetében nyoma sincs annak a tárgyilagosságnak, amivel korábban leendő holttestek csókolgatásának tekinti az ölelkezést. Hűvösen objektív időskori és érzelmek által vezetett fiatalkori valója között így akkora szakadék képződik, hogy az olvasó azt érezheti, a szirénre való visszaemlékezést a 24 éves önmaga önti szavakba. „Ez a csoda augusztus ötödikén, reggel hat órakor történt meg velem. Nemrég ébredtem fel, s tüstént csónakba ültem. Néhány evezőcsapással eltávolodtam a kavicsos parttól, s egy hatalmas szikla tövében kötöttem ki, hogy árnyéka megoltalmazzon a naptól, amely már fenn járt az égen, tele szépséges hévvel, s arannyá és azúrrá változtatta a hajnali tenger fakó fehérségét. Éppen szavaltam megint, amikor azt éreztem, hogy a csónak széle, jobbra mögöttem, egyszeresek megbillen, mintha valaki belekapaszkodna, hogy felmásszon rajta. Hátrafordultam, és megpillantottam őt: egy tizenhatéves leány fényes, sima arca bukkant fel a habokból, s két kicsi kéz szorongatta a csónak peremét. Mosolygott a leány, szája szögletének enyhe hajlásától kissé szétnyílt az ajka, s mögüle hegyes, fehér fogak villantak elő, olyanok, mint a kutyáé. Ez a mosoly azonban nem olyan volt, amilyet a magadfajta emberek közt látni, nem korcsosította el semmiféle mellékes – jóindulatú vagy gúnyos, szánakozó vagy kegyetlen – arckifejezés; csupán önmagát fejezte ki: a már-már állati életörömet, a valósággal mennyei boldogságot. Ez a mosoly volt az elseje azoknak a bűvös varázslatoknak, amelyek hatalmukba kerítettek azzal, hogy feledésbe merült Édenkerteket tártak fel előttem. Napszínű, csapzott hajáról tágranyílt zöld szemére és gyermekien tiszta vonásaira csorgott a tengervíz.”(10) Ezután szenvedélyes szerelem kezdődik a klasszika filológia iránt érdeklődő fiatal férfi és a kamasztestű szirén között (akiről szerencsére az is kiderül, hogy gyermeki ifjúsága évezredek óta tart). A történet azonban tragikus véget ér: a leányt visszahívják a tenger mélyére társai, és soha többé nem találkoznak. A visszaemlékezés után az öregúr elutazik, a hajóút során a tengerbe zuhan, holttestét pedig nem találják meg.

3. Sellő (1959)

Az erős vizuális jelzőkkel telített, áhítatos leírás a mitológiai teremtmény és az antik világot kutató ifjú találkozásáról külön egységet képez a novellában – és mintha Borsost kizárólag ez a szegmens foglalkoztatta volna. Érthető ez a novella alig harmadát kitevő visszaemlékezésre, vagy csak a habokból előbukkanó lány bekezdésnyi leírására, hiszen Borsos leggyakrabban csak a szirénfejet ábrázolja. Lampedusa leírása a szirénről leginkább az 1963-as Szirénfej szoborban érhető tetten (12. kép), aminek kissé állatias megfogalmazása, arcára tapadó haja azt az érzetet kelti, mintha éppen a vízből bukkanna fel.(11) A lighea a szobrokon szinte csak fejként jelenik meg – haltestét nem a vízben sejtjük emberi teste folytatásaként, hanem maga a fej formálódik félig hal alakúvá. Lampedusa nagyon részletes leírásától messze elrugaszkodik Borsos a szirén megformálásában. Ábrázolása csak inspirációt nyer a novellából, nem Lampedusa testileg részletesen jellemzett szirénjét faragja kőbe, aki „pajzán, buja leányka, [..] kegyetlen kis fenevad”.(12) Milyen előzményei vannak „az oly sokszor kifaragott ‘Lighea’ nimfa pusztítás-újjászületést kifejező lágy, harmonikus” alakjának?(13) Sellő című szobra 1959-ben készül, megelőzve a tengerparti lapos kövekre és lassú hullámokra emlékeztető, nonfiguratívhoz közelítő megfogalmazást (3. kép). Ugyanekkor készül Hal című szobra is (8. kép). A nő és a hal formái elkülönülnek a két szoborban. Az arc jól láthatóan emberi, arányait és formáját tekintve is. Ezt követően ismerkedik meg Lampedusa novellájával. 1965-ben készült Sellő szobra (11. kép) az 1959-es sellőfej kiegészítése hullámzó, halszerű testtel, de arca már a Lighea művek szem nélküli, ovális kőből kihasított arcával megegyező. A műveket és Borsos műtermeit érzékletesen jellemzi Kass János: „Főiskolai romos műtermének hatalmas, dupla ablakait nagy nehezen beüvegezték, s mint egy akvárium vagy inkább kimetszett tengerfenék, kavicsokkal, halformájú kövekkel sajátos hangulatával nyugalmat, megbékélést árasztott. Ma már, fél évszázad távlatából visszatekintve, e sajátos tengerfenék egyenes folytatása Tihany, a Lighea-korszak, Firenze, a „Buda kertje”, s megannyi hajnali pirkadásban félálmot idéző szobor, nőalak, suhanó kőmadár, mitikus figura.”(14)

4. Lighea (1964) 

Az 1960-as évek bátrabban absztrahált természeti és mágikus témáit N. Mészáros Júlia az újabb utazásokból, az élőben látott művek hatásából és a Henry Moore-ral való megismerkedésből eredezteti.(15) Hogy mi lehetett rokon Moore és Borsos törekvéseiben, azt Sík Csaba szavai világíthatják meg, melyeket Henry Moore A szobrászatról című könyvének magyar fordításához írt utószavában olvashatunk: „Megértette, hogy az 5. századi görög és reneszánsz művészet a primitívvel, a román koréval és a gótikáéval ellentétben kívül esik a szobrászat történetének főáramán, s a modern feladata: újra visszatérni ide”.(16) Ennek tükrében 1964-es görögországi utazása különösen mély hatást gyakorolt Borsosra. Solymár István felsorolja azokat a Tihanyhoz kötődő szobrokat, amelyek az 1960-as évek körül a pálya szerves megújulása és kibontakozása felé mutatnak. Kiemeli, hogy a tihanyi vendégkönyv az „általában érdektelen” vendégkönyvekhez képest a közönség szobrok körüli vitájának izgalmas dokumentumává vált. A szobrok a következők: „Az 1959. évi Hal, Vénusz születése, Sellő, 1960-ból a Napozó, a Lófej, az 1961-beli Szirénfej, az 1962. évi Csillagnéző, 1963-ból az Orpheusz, az 1964. évi Hajnal, azután a Ligheiák, vagy a Mitológia”.(17) A „vizes-mitikus” témakörhöz kapcsolódik a felsorolt szobrok fele. Feltételezhető, hogy az antik műveket ismerő, mindenben alapos művész számos szirénábrázolást ismert, ezek között a sellő-szerű ábrázolásmód mellett igen nagy csoportot képező madár-nő kompozit ábrázolásait is.(18) A szirén vízi és égi lényként való megformálása közül Borsos a novellához hasonlóan inkább a vizes közeget választja, bár számos madara is a Ligheák világát idézi (10. kép). A mitikus vízi lények megjelenítése 1963-tól egyre gyakrabban foglalkoztatja.(19) Vízzel kapcsolatos történet nemcsak a szirén esetében kerül elő: ide sorolható a szintén tengerhez kötődő Vénusz születése, Jónás története, vagy akár a „pannon szellemhez” köthető Tihanyi echó mondája. Rézkarcain és tusrajzain állandó téma a tenger, legyen az valóságos – a hajósok, parton heverészők és fürdőzők „tere” –, vagy jelszerű, más szimbólumokkal kiegészített hullámzás.

5. Lighea (1964) papír, tus

A szobrok formavilágát tovább magyarázzák a grafikákon megjelenő Ligheák. A tájba helyezett szobrok először a plaketteken jelennek meg, de az 1950-es, 1960-as évek rajzain nyernek szimbolikus értelmet(20). Több saját szobrát is lerajzolja, lefesti papírra (például Csillagnézők, 1973). Ezek az ábrázolások nem a szobor statikus tárgyszerűségét adják át, hanem a téma elevenségét. A Lighea kétféleképpen jelenik meg papíron: a szöveg illusztrációjaként, valamiféleképp érzékeltetve a cselekmény egyes részeit, illetve a szöveg helyett inkább a Lighea szobrokhoz hasonló, nonfigurativitáshoz közelítő fej-alakzatokként (5. kép). Mindkét esetben megmutatnak valamit, ami a szobrok esetében nem egyértelmű: a művész személyes víziójának nézőpontját.(21) A grafikákon a szirén a legtöbb esetben szinte hátat fordít, csak sejtelmes arcéle látszódik. A képek így sokkal inkább az alak távozását, mintsem érkezését juttatják eszünkbe. Ez az elforduló gesztus a titokzatossága mellett egyszerűséggel érzékelteti a történet drámájának lényegét.

6. Sellő, é. n. bronz

A tanulmány az ELTE BTK Művészettörténeti Intézet projektjén belül született, ami a budavári Borsos Miklós-gyűjtemény újrarendezését tűzte ki céljául, Dr. Habil. Révész Emese vezetésével.

7. A Szegedi Nyári Tárlat-érme (Sellő), é.n., bronz

Az Úri utca 6. szám alatt található Borsos Miklós Emléklakás jelenleg előzetes bejelentkezéssel látogatható. További információ a honlapon elérhető:  https://budavar.hu/borsos-miklos-emleklakas/

8. Hal (1959) 

9. Lighea II. (1964)

10. Madár (1971)

11. Sellő (1965) 

12. Szirénfej (1963) 

Bibliográfia

Bodosi 1979

Bodosi György: Völgyvallatás. Magvető, Budapest, 1979.

Borsos 1971 

Borsos Miklós: Visszanéztem félutamból. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1971.

Borsos 1976

Borsos Miklós: Magamról. Művészet 17. évfolyam (1976) 9. szám 2.

Kass 2002

Kass János: A kortárs levelei (Borsos). Alföld 53. évfolyam (2002) 10. szám 39-40.

L. Kovásznai 1976

L. Kovásznai Viktória: Borsos Miklós gyűjteményes kiállítása. Magyar Nemzeti Galéria,

Budapest, 1976.

Lampedusa 1961

Lampedusa, Tomasi Di: Lighea. (Ford. Gábor György) Nagyvilág (1961) 11. szám 

1601-1616.

Lampedusa 1967

Lampedusa, Tomasi Di: Lighea. (Ford. Gábor György) Helikon Kiadó, Budapest, 1967.

Marót 1957

Marót Károly: A szirének. A Magyar Tudományos Akadémia Nyelv- és Irodalomtudományok Osztályának Közleményei (1957) 11. kötet 1-4. szám 15-53.

N. Mészáros 1997

N. Mészáros Júlia: Borsos Miklós grafikai hagyatéka. Városi Művészeti Múzeum, Győr, 

1997.

N. Mészáros 2006

N. Mészáros Júlia: Borsos Miklós kiállítása szülővárosában, Nagyszebenben.

Megnyitóbeszéd. Nagyszeben, Várostorony, 2006. N. Mészáros Júlia honlapja. 

https://privarthist.hu/valogatas-borsos-miklos-eletmuvebol/ Utolsó letöltés: 2023. 01. 04.

N. Mészáros 2007

N. Mészáros Júlia: Borsos Miklós és Tihany. Limes – Tudományos szemle 20. évfolyam

(2007) 4. szám 87-95.

Sík 1985

Sík Csaba: A tizenegyedik. In: Henry Moore: A szobrászatról. Helikon Kiadó, Budapest, 1985. 111-124.

Solymár 1976

Solymár István: Jegyzetek Borsos Miklós szobrászatáról. Művészet 17. évfolyam (1976) 9. 

szám 8-10.

Képek forrása

(Linkek utolsó letöltése: 2023. 01. 06.)

1. Koller Galéria. https://www.kollergaleria.hu/art/nagy_ligheia-5261-hu 

2. Borsos Miklós kiállítása a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Kossuth Nyomda, Budapest, 1968. 

3. N. Mészáros Júlia: Borsos Miklós és Tihany. Képírás online, 2021. http://kepiras.com/2021/06/n-meszaros-julia-borsos-miklos-es-tihany/

4. Irodalmi Rádió. https://www.irodalmiradio.hu/femis/muveszetek/4muveszek/b_menu/borsosmiklos/lighea.htm 

5. MAGYAR NEMZETI DIGITÁLIS ARCHÍVUM. https://mandadb.hu/tetel/252756/Lighea

6. Axioart. https://axioart.com/tetel/borsos-miklos-1906-1990-sello_987825 

7. Kogart. http://kogart.hu/alkotas/borsos-miklos/szegedi-nyari-tarlat-erme-sello 

8. N. Mészáros Júlia: Borsos Miklós és Tihany. Közzétéve a szerző honlapján. https://privarthist.hu/borsos-miklos-es-tihany/ 

10. Kieselbach. https://www.kieselbach.hu/alkotas/madar_1010 

11. N. Mészáros Júlia: Borsos Miklós és Tihany. Képírás online, 2021. http://kepiras.com/2021/06/n-meszaros-julia-borsos-miklos-es-tihany/

12. L. Kovásznai Viktória: Borsos Miklós gyűjteményes kiállítása. Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 1976.