„A pillanat, ami megörökíti magát helyettünk: / ahogy egymást fotózva szemből, / a kioldás pillanatában, / a barokká finomított Főtérről, / akár szirmokká vált utcakövek, / egyszerre szállnak fel galambok ezrei” – írja Locker Dávid Krakkói dal című versében. A pillanatfelvétel sűrített képében poétikájának számos jellegzetessége figyelhető meg: a kedvest megszólító szerelmes vers romantikus alaphelyzete; a modernitás törekvése az objektív lírára, amely nem elbeszél, hanem megjelenít, amiképp itt a szárnyaló érzelmek tárgyiasulnak a madárraj mozgásában; és a posztmodern sokszoros önreflexiója az egymást fényképező pár verbális ábrázolásában és értelmezésében. Mindezt áthatja az az összetéveszthetetlenül egyéni hang, amelyre épp egyedisége okán nem lehet címkét aggatni, csak rámutatni. Itt például arra, ahogy Locker nemcsak a köznapi valóság köveit emeli könnyed természetességgel a költészet éteri szintjére, de még a repülő patkánynak csúfolt városi galambokat is képes átlényegíteni. Tudatában van az évszázados felismerésnek, „[h]ogy nem lehet valami egyszerűen csak: szép” (A reflexió tőrt ragad), versei erőterében mégis fel tudja ragyogtatni a szépséget egy-egy kivételes pillanatra.

Ennek legfőbb okát a versek érzelmi és intellektuális hitelességében látom. Az első látásra megtévesztően egyszerű, rendkívül olvasmányos szövegeket alaposabban megvizsgálva kiderül, mennyire sokrétű és kifinomult eszköztárat mozgósítanak. A már kötetnyi terjedelmű versanyagban következetesen érvényesített hang, a jól eltalált szerkezeti arányok, az életszerű párbeszédtöredékekből és jelenetekből evidens látványként kibomló, jelentésrétegekben gazdag metaforika csupán néhány Locker verseinek számos erénye közül. Kegyetlen öniróniája leginkább Petri Györgyre és Orbán Ottóra emlékeztet, de sokszor elegyedik párbeszédbe kortárs szerzőkkel is. Az Elégia a félsikerről logikája például mintha épp Nádasdy Ádám Maradni, maradni című versének inverze volna, az Elsőszülött Újbudán zárlata pedig Kertész Imre Sorstalanságának szóhasználatára épít: „De bárhogy reflektálom szét okosan a jelenből, / azt hiszem, az egészben / mégis csak az volt a lényeg, / hogy elhittem, / sorsom van, / nem csak életem.”

Locker alanyi költészetének tétje kétségkívül maga az élet: önmagunk és a világ megtapasztalása, megértése és működtetése. Szabadverseinek narratív lendülete és beszélt nyelvi közvetlensége elemi erővel sodorja magával az olvasót. „Én ugyanis / – nem tudom, Tanár úr hogy van vele – / élni szeretnék” – közli például a Zarándoklat a Szent Források vizéhez című episztola levélírója, aki az irodalmi „Források labirintusában” próbálja felkutatni az élet vizének irodalmat is tápláló ősforrását. A víz szimbolikája itt, a szemináriumidolgozat-írás kontextusában a szójáték humorából indul ki, de több versben is visszatér. A Beszédkényszer például megállapítja, hogy „mégiscsak az igazságról kéne mondani valamit” – Virginia Woolf A modern próza (Vajda Tünde fordítása) című korszakos jelentőségű esszéjében igen hasonló szavakkal érvel amellett, hogy „[n]evezhetjük akár életnek vagy szellemnek, akár igazságnak vagy valóságnak, ez a valami, a lényeg” az, amit az irodalom megragadni igyekszik –, majd arra jut, hogy ez a valami olyan, akár „egy tóparti emlék, / ami séta közben váratlan megszólal bennünk”, és e sorokon William Wordsworthtől a Táncoló tűzliliomok (Szabó Lőrinc fordítása) sejlik át. A saját szöveg és az intertextuális referenciák, az alapvető emberi érzelmek és ezek évezredes reflektáltságának tudata az áramló víz természetességével terelődik egybe Locker verseiben, mint az Álomvers központi képében, a sokféle forrás vizét egyesítő folyó én-allegóriájában.

A hagyomány elioti mércének megfelelően átgondolt, egyszersmind újszerű megidézése mellett tematikus szempontból különösen fontosnak tartom a főváros és a vidék közti feszültség megfogalmazását. Ez a téma párhuzamba állítható a magyar irodalomtörténetben nagyjából egy évszázaddal ezelőtt igen jelentős népi–urbánus vitával, a kortárs magyar líra azonban alig reflektál rá. E hiány azért meglepő, mert e feszültség politikai jelentősége a médiában közhelyszámba megy, elméletileg pedig sok hasonlóságot mutat a többi hierarchiát dekonstruáló – feminista, posztkoloniális, illetve különféle etnikai és vallási kisebbségek helyzetére fókuszáló – kritikai irányzatok által felvetett kérdésekkel. Ezért hiánypótló, ahogy Locker kötetnyi terjedelmű versének java része a határon túl született, falun felnőtt és Budapesten egyetemista lírai én sokszor karikaturisztikusan vázolt, ám épp ezáltal empátiát keltő alakján át érzékelteti ennek az ellentmondásos kérdéskörnek számos fontos aspektusát.

Locker Dávid hallatlanul izgalmas fiatal költő. Egy gyomorrúgás precizitásával és erejével teszi fel a nyugtalanító nemzedéki kérdést, hogy mi történik, egyáltalán mi történhet még az irodalomban a romantikából kiábrándult modernitást rég szétreflektált posztmodernen túl? Eddig olvasott versei meggyőző válaszkísérletek.

Locker Dávid

Beszédkényszer

Mondani kéne valamit.
Valamit, ami nemcsak szélfútta nyelv,
de nem is az igazmondás otrombasága.
Valamit, ami nem állítás,
de nem is a doktoranduszok üres játszótere,
ahol intertextusok után kotorásznak.

Olyat mondani, ami mégiscsak mond valamit.
De nem úgy mond, mint egy mozifilm,
aminek tanulságát az anyukák hazafelé
az anyósülésről magyarázzák.
Hanem úgy, mint egy tóparti emlék,
ami séta közben váratlan megszólal bennünk,
vagy mint egy ablaküveg,
amiben, a bentieket figyelve, egy pillanatra
meglátjuk magunk.

Szóval mégiscsak az igazságról kéne mondani valamit.
De nem úgy, mint a kamaszok,
olyan megingathatatlanul.
Hanem szilárdan, mégis átjárhatón,
mint, mondjuk, egy reggeli pályaudvar.
Úgy, hogy az legyen a vers,
ami legtöbb lehet:
mélységek szerkesztett látszata.

Vagy, ha más nem, csak félelemből mondani valamit.
Hogy nincs mit mondanunk.
A félelemből, hogy ha elhallgatunk,
épp úgy pergünk szét a szélben,
mint a szavaink, amiket eddig hajtogattunk:
nyomtalanul, és mint egy kényszeres,
nagyotmondó első kötet,
nevetségesen visszhangtalanul.

Öbölnyi megafon – Fiatal magyar költők antológiája / A Bay of Megaphones – Anthology of Young Hungarian Poets, szerk.: Áfra János, Owen Good, Petőfi Kulturális Ügynökség, Budapest, 2023.

A kétnyelvű antológia a Veszprém-Balaton 2023 Európa Kulturális Fővárosa program beharangozójaként a Szigligeti Alkotóházban megvalósult összművészeti szimpózium eredményét mutatja be. A programban a harminc évesnél nem idősebb, még kötet nélküli szerzők pályázati úton, a mentorok döntései alapján vehettek részt.

Mentoráltak (versek): Kazsimér Soma, Korsós Gergő, Kósa Eszter, Kovács Edward, Kubina Zita, Locker Dávid, Masri Mona Aicha, Nagy Dániel, Ősi Anna, Rékai Anett.

Mentorok (esszék): Áfra János, Deres Kornélia, Gál Ferenc, Géczi János, Győrffy Ákos, Kemény István, Kukorelly Endre, Szlukovényi Katalin, Tóth Krisztina, Visky András.

Fordítók: Anna Bentley, Owen Good, Kulcsár Edmond, Márton Ágnes, Austin Wagner.

A könyv bemutatója a budapesti Kis Présházban lesz 2023. március 13-án (hétfő) 18:00-tól.