A nézőtérre belépve elsőként egy fehér, lefóliázott kockát pillantunk meg. A letisztult látványt fokozatosan zenévé formálódó és egyre intenzívebbé váló hanghatások egészítik ki: lélegzeteket, nyögéseket, sikolyokat hallunk, amíg elfoglaljuk a helyünket, aztán csend lesz, és az egyik székről nyílt arcú, fiatal lány áll fel. A kockát körbejárva kezdi el feltérképezni a saját testét, miközben nem fél a szemünkbe nézni, és bár ezen a ponton még nem szólal meg, a mozdulatainak, az arckifejezésének és a zenének köszönhetően mindig tudjuk, hogy éppen mi történik vele. Figyelemmel kísérjük, ahogy bátran és felszabadultan táncol egy szórakozóhelyen, majd összerándulunk, amikor valaki elkapja a kezét, és nem ereszti el.

A következő néhány percben felgyorsulnak az események, és végig kell néznünk, ahogy a lány körül elfogy a tér és a levegő: újra és újra falakba ütközik, egyre hevesebben ver a szíve, de sehogy sem tud elmenekülni.

Ekkor hangzik el Seres Lili Hanna első verse, amely erős, már-már könyörtelen hangon sorolja fel az elmondhatatlan elmondásának szabályait, különös tekintettel arra a folyamatra, ahogy „a szavak szikéje” által az élményből irodalom válik.

Nem mindegy például, hogy az áldozat miként kezd bele a történtek átadásába, és fontos megjegyezni azt is, hogy a beszámoló nem lehet túl részletes. Legjobb, ha nincsenek jelzők, sem értelmezés. „Nem is bagatellizálhatod el. / Nem lehetsz drasztikus. / Nem írhatsz tanmesét. / Nem szabad öncélúan horrorisztikusnak lenned.” – sorolja a szöveg, amelyből egyre erőteljesebben kristályosodik ki, hogy a szavak megtalálásához elengedhetetlen az események újraélése. Ilyenkor megint „csak ő van és te. / A fogyó levegő. / Csak a párna és a fal”, a múltban való megmerítkezésért azonban dicsőség nem jár, csak „üres megrökönyödés”.

A lány ezek után fehér ruhát vesz magára, majd újra a tekintetünket keresi, ezúttal viszont nem olyan könnyű a szemébe nézni. A második versben „a túlélők városában lépked”, de már soha többé nem lesz olyan, mint azok, „akik kimaradtak a túlélésből”. Mindannyian fellélegzünk, amikor a következő „bulijelenetben” – bár jóval lassabban, mint korábban –, de újra feloldódni látszik a kocka előtt. Ekkor azonban meglát valamit, ami valószínűleg egy másik lánnyal történik, mégis ugyanolyan erővel hat rá, mert visszahozza az emlékeket, és rádöbbenti, hogy nem tehet semmit. Nem tudja megakadályozni azt, ami ezután jön. Az erőszak folytatódik, és újabb áldozatokat követel. Mi is érezzük azt a tehetetlen dühöt és fájdalmat, ami velőtrázó üvöltéssel szakad ki belőle, majd némán figyeljük, ahogy a kocka belsejébe lépbe festékkel fröcsköli össze a falakat.

Az utolsó vers beszélője a partvonalról figyeli az egyre sárosabbá váló férfiak játékát: „szép, de visszahúzódó” kislánynak, aztán „átizzadt pólókat elkapó pompomlánynak” érzi magát köztük. Az előadás végén a főszereplő ugyanoda ül vissza, ahonnét 45 perccel korábban felállt, de a tekintete már teljesen mást tükröz. „I am the sound of everyone” – hangzik fel a zene, majd csend lesz a teremben.

Belé kell helyezned másokba, hogy aztán ott valami egészen idegen élménnyé váljon.” – írja Seres Lili Hanna, és valóban: a versekből, mozdulatokból, térből és zenéből felépülő világ csak ezek után kezd el dolgozni bennünk, és egyúttal kihívás elé is állít minket, hiszen rákényszerít, hogy szembenézzünk a saját tapasztalatainkkal, viszonyulásainkkal, ítéleteinkkel.

Az előadásról éppen ezért nem lehet csupán a színházi vagy az irodalmi szempontokat előtérbe helyezve beszélni, hiszen a látványvilág, a koreográfusi munka, a szövegek vagy éppen a színészi játék mellett szót kell ejteni a feldolgozott társadalmi problémáról is. A Párna és fal alkotói ezúttal erre is lehetőséget biztosítottak: a darab befejezése után néhány perccel kerekasztalbeszélgetésre invitálták a nézőket, melynek keretében Fáklya Ágnes mentálhigiénés szakembert, a Budapesti Krízisambulancia egyik szakmai vezetőjét, illetve Pintér Diána pszichológust kérdezhettük a témáról. Az egyik jelenlévő számára például az volt a legnehezebb, amikor a színésznő szemébe kellett néznie, mert elmondása szerint ilyenkor akaratlanul is bűntudatot érzett, mintha ő volna az elkövető, vagy mintha cserben hagyná a segítségre szorulót. Fáklya ezzel kapcsolatban kiemelte, hogy a szexuális abúzussal mindig együtt jár a bűntudat, ezt azonban legtöbb esetben nem az erőszaktevő, hanem a bántalmazott és környezete veszi magára.

A továbbiakban szó esett még az áldozathibáztatás gyakori jelenségéről is. A szakemberek szerint sokan elutasítóan viszonyulnak a bántalmazás túlélőihez, ami általában arra vezethető vissza, hogy ha az áldozat viselkedésmintáiban keresik az okokat, meggyőzhetik arról saját magukat, hogy velük ilyesmi nem történhet. Pintér hangsúlyozta ugyanakkor, hogy mindig az elkövető a bűnös, mivel nemet mondani bármikor lehet.

Seres Lili Hanna verseinek apropóján a vendégek kitértek még az események elmondásának fontosságára és lehetőségeire is, hiszen a feldolgozás folyamatában elengedhetetlen, hogy az áldozat képes legyen megfogalmazni az átélteket.

Hozzátették azt is, hogy ilyenkor nem az a cél, hogy a kívülállók meggyőződjenek az igazságról: a gyógyulás mindig az egyén lelkében kezdődik. Az áldozatok legfontosabb feladata éppen ezért az, hogy megbocsássanak önmaguknak, leszámoljanak a bűntudattal, visszaszerezve ezáltal az elvesztett kontrollt.

Zárásként Mész Adrienn is mesélt nekünk arról, hogy milyen érzés benne lenni ebben a szerepben, majd leülni a nézők közé, és szembesülni azzal, hogy a színpadon megjelenített események a valóságban is ugyanúgy lejátszódnak. Elmondta, hogy egyre nehezebben adja át a testét ennek a lánynak, azonban megtanulta, hogy csak a díszletként szolgáló kocka körül válhat eggyé vele, az előadás teréből kilépve pedig vissza kell térnie a saját életéhez. Piróth ezzel kapcsolatban hozzátette, hogy a karaktert igyekeztek a legapróbb részletekig felépíteni: a járásától kiindulva a táncán át egészen addig, hogy hogyan fog meg egy-egy tárgyat.

Bár természetesen a színésznő egyéni gesztusai is fontos szerepet kapnak, a Párna és fal nem Mész Adrienn története, hanem egy olyan fiatal lányé, aki saját mozdulatokkal, érzésekkel és tapasztalatokkal rendelkezik, közben viszont valami olyat él át, amin sokan keresztülmennek, csatlakozva ezáltal a „túlélők városához”.

A következő előadás a Forbes Power Women's Summit keretében lesz megtekinthető március 29-én a Nemzeti Táncszínházban, az Érzékenyítő Színpadon.