Susan Sontag sokat írt a rákról, aztán meghalt rákban. Anyám is írt róla, de főleg beszélt, miközben rákosokat gyógyított, aztán meghalt rákban. Sontag sokat írt arról, hogy ha valaki rákos lesz, tévesen következtetünk. Anyám gyakran mutatott rá a rákosok kudarcaira, elfojtásaira, személyiségfejlődésüket vagy annak hiányát forszírozta. Sontagot nem olvasta. Vagy olvasta, csak elfelejtette. Vagy emlékezett rá, de nem mondta. Én nem mutathattam neki. 2011-ig, amikor anyám meghalt, nem olvastam A betegség mint metaforát (1978). Sontag szerintem jogosan hangsúlyozza, hogy nem kéne pszichologizálni annyira, amennyire szokás. A sejtburjánzás tettenérés? A vak is láthatja, hogy az illető nem tudott kiteljesedni, és a szervezet jelez? A betegség elsősorban önmagára utal. Igaz, sok jelentéssel felruházható, neked melyik a kedvenced? „amikor a jelentéshez szőttek, / oda is szögeztek”, írja Fenyvesi Orsolya a Mindig kezdetben elején. Ezt egy rákos daganat, ha beszélni tudna, szintén mondhatná.

Csakhogy ez a szög szinte a betegen ejt sebet. Amikor azt hisszük, máris jobban értjük, ki ő, ehhez elég volt a rákjáról értesülnünk. „Megfejtés leszek. Csak nehogy ne maradjon belőlem más.” – mondhatta volna anyám. De csak annyit mondott: „Megmaradok.” Tizenhét évvel az első csomó felfedezése után, túljutva több, évekig tartó tünetmentes időszakon, biztosított minket: „Megmaradok.” Később jutott eszembe, hogy ez véletlenül úgy is érthető: ’Maradék vagyok, a testemé’ – ez nagyjából igaz volt. A kezelések elvettek tőle (belőle) ezt-azt. De ki nem maradék? Valószínűleg hasonlítunk arra az állatra, amelyik földből van Krasznahorkai László novellájában. Ott a szobrász, Ion Grigorescu „kiirtotta egy nagy területen a gazt, ásott egy óriási gödröt, de ezt a gödröt úgy ásta meg, hogy a közepén lefejtette a tajtékzó, rettenetes félelemben rohanó lóról a földet, mintegy kiásta tehát, szabaddá tette, láthatóvá, amint ez az életnagyságú, valamitől iszonyúan megriadt állat rohan a föld alatt” (Odakint valami ég).

Ez persze olyan, mintha egy emberformára harapdált veknivel modellezném a teremtést. Kicsit tendenciózus. Grigorescu is alakította az anyagot, és nem csak úgy mozogtak az ujjai, ahogy az állkapcsok evés közben. Nem csak úgy ott hagyott egy ló alakú kupacot. De elkanyarodtam anyámtól, és attól, hogy ő végül is arra célzott, hogy nem fog meghalni Törökbálinton. De aztán felhívtak minket, a Gellérthegytől nem messze ültünk a Seatban az öcsémmel és apámmal, látogatni mentünk anyámat, és mondták, hogy még megnézhetjük a holttetsét a kórházi ágyban. Jó. A hír hallatán hisztérikusan reagáltam, és egyből a nyomokra gondoltam. Fogadkozni kezdtem, hangoskodtam, hogy átnézem a jegyzeteit, naplóit, cikkeit. Mindent. Szóval mindazt, ami maradt, hogy aztán manipuláljam a közönséget? Vagy csak a jelentést. Szőhetek, mint a Fenyvesi-versben, ha közönség nincs. Vagy ha csak én vagyok a közönség. Gyakorlatozhatok a szemantikával, csak le ne szűrjem ebből, hogy ha írok, két dolog mindig legyen nálam, a daganat és a szög.

*

Sajnos van még ezer leütés. Előre meghatározzuk, egy tárca mennyi, ezzel szemben a rákról nem tudjuk, kit mikor öl meg. De hát a rák nem él! Sontag épp az élővé tétel nyelvi trükkjének veszélyeire figyelmeztet. Anyám pedig arra emlékeztetett minket, hogy a rák nem gyógyítható, a halála előtt (a közelében) már úgy gondolta, lehet, hogy valaki öt, tíz vagy húsz évig gyógyultnak számít, aztán újra beteg lesz. „Harcolhat.” Vagy: „feladhatja a küzdelmet.” „Győzelmet arathat.” Sontag szerint nem kéne ennyi háborús retorika. Tényleg nem. A halál az akarat vereségére vagy önmagára utal? Van, aki szerint érdemes vereségre hivatkozni, akkor a halál értelmesebbnek látszik. Az erőszakos értelmezési keret feltehetően képes furcsa biztonságot nyújtani azok számára, akik emlékeznek és beszélgetnek. Szeretettel várom, hogy a tárcám véget érjen. Tulajdonképpen anyám is így – vagy be nem vallott gyűlölettel – tekinthetett a saját testére. Bár a gyerekeinek nem mondta volna. Ő érte el vagy a véletlen, hogy később halt meg, mint ahogy az orvosok jósolták? Mindenképp úgy tűnt, hogy a céljai között szerepel, hogy hosszabb ideig az anyánk maradjon. De ha elismerően nyilatkozom a munkájáról (?), innen nézve végül „elbukott”. Onnan nézve, persze, nem, hogy nem történt túl hamar. Nem voltam gyerek. Nem vagyok. De elég infantilis módon utálom az interpretációt. Alkalmas a halottak nyugalmának megzavarására. Utálom vagy unom, legalábbis most.