Az eutanázia, azaz az orvos gyógyszerészeti segítségével történő, az egyén szabad döntésén alapuló életbefejezési lehetőség, úgynevezett „kegyes halál” nagyon megosztó téma még a civilizációsan legfejlettebb európai államokban is. Nem csoda, hogy a német, jogászból drámaíróvá vált Ferdinand von Schirach műve kiváló alapanyag egy színháznak. Jog és dráma nem áll messze egymástól: a többféleképpen értelmezhető tettek, a különböző szempontok egymásnak feszülése természetes dramaturgiai alapanyag, és viszont: a drámák Aiszkhülosz Oreszteia-trilógiájától kezdve sokszor tartalmaznak bírósági/tárgyalási helyzeteket. Nem véletlen tehát, hogy a jogászképzésben is gyakran újrajátsszák például Shakespeare A velencei kalmárának jogesetét, vagy hogy annyi sikeres előadás és film alapul tárgyalótermi eseteken. De mi történik, ha a jelmezekkel, díszlettel és zenével operáló előadásokhoz szokott közönségnek egy lecsupaszított színházi teret adunk?

Mácsai Pál rendezése nyíltan felvállalja ezt a más típusú színházi estét: a színpad szinte üres pár irodaszék, egy kis asztal és egy zoomkapcsolatot biztosító nagy monitor kivételével, míg a nézőtéri fények végig égve maradnak. Akárcsak egy görög-római amfiteátrumban vagy a Shakespeare-korabeli közszínházakban, itt a nézők nem tudnak elbújni, végig láthatóak maradnak, ezért együtt léteznek–gondolkodnak a színészekkel. A színészek pedig (különböző arányban, de végig) valóság és fikció határán mozognak. Máthé Zsolt Máthé Zsolt néven moderálja a beszélgetést, mintha önmagát adná, míg a 75 éves, szabad akaratából meghalni vágyó Kertész úr szerepében Gálffi László egyértelműen karaktert játszik, egy erős színházi hatással bíró figurát: pár mondatával és gesztusával többször katartikus csöndeket teremt. Hámori Gabriella pedig mint az eutanáziát szívügyének tekintő szenvedélyes ügyvéd szinte sodorja magával a nézőpontjával csak kicsit is egyetérteni tudó nézőket. Kerekes Éva higgadt jogászprofesszora is olyan hiteles, hogy elhisszük neki, hogy épp az ELTE jogi karáról érkezett. És amikor Csákányi Eszter kisétál a kabátjáért, mert fázik a huzatos térben, és megjegyzi: „Romosak vagyunk, mint az iskoláink”, nehéz eldönteni, a magánember vagy a karakter nyilvánul-e meg.

A határok ilyen elmosása miatt az előadás egyszerre átlátszóan nyílt és ravaszul többfedelű. Nem ígér mást, mint hogy együtt meghallgatjuk az összes nézőpontot a kegyes halál kapcsán, de ehhez arcot és karaktert ad, néha tipikusabbat, néha egyénítettebbet. A már említetteken kívül szembesülünk a háziorvos (Bíró Kriszta), az orvosi kamara (Csákányi Eszter), a gyógyszerészeti kamara (Vajda Milán) és a katolikus egyház (Csuja Imre) szempontjaival, hiszen a halálunk egyszerre orvosi-kémiai-jogi, családi-emberi és teológiai-filozófiai eset, azaz közösségi-társadalmi kérdés. Vagy inkább az egyén dolga? Ez a kérdés végig kérdés marad minden szempont figyelembevétele után is: van-e szabadságunk a halálhoz? Ilyen szempontból érdekes a szünetben történő szavazás is: akármi is az eredmény, van-e joga a közösségnek dönteni az egyén életéről és haláláról? Természetesen ezen alapul a civilizáció és annak máig munkás, nehézkes, de legfejlettebb formája, a demokrácia – közösen döntünk nehéz dolgainkról, és a közös döntést mindenki elfogadja. De ettől még a kérdések megmaradhatnak...

Alapvetően szinte mindegy, hogy a fejlett nyugati demokráciákban vagy itthon vetődik-e fel a kegyes halál kérdése, hiszen bárhol elhangozhatnának ilyen erős mondatok. Például amikor Kertész úr az orvoskamarai elnök szemébe vágja, hogy „Kicsoda maga: felsőbbrendű orvos, én meg az alárendeltje?”, vagy amikor az ügyvédnő a papot kérdezi arról, hogy hol írnak a Bibliában arról, hogy az öngyilkosság bűn. Sokatmondó az a gesztus is, amikor az etikáról beszélnek, és az érintett, Kertész úr lesétál a színpadról, mert érzi, ő már egyáltalán nem fontos... Mivel viszont az előadás alkotói megkapták a szerző engedélyét arra, hogy a jelenlegi magyar viszonyokra és jogrendszerre adaptálják az előadást, az alapkérdésen kívül sok itt és most húsbavágóan fájó mondat elhangzik: „nem Alkotmány, Alaptörvény”, „szép magyar találmány a szívhanghallgatás”, és hogy a papi pedofíliára „magyarországi adatok – természetesen – nincsenek”. De szembesülünk azzal a szomorú valósággal is, hogy országosan kevesebb az életvégi kezeléseket adó hospice-ágy, mint ahányan itt és most ülnek a nézőtéren.

Ez egy olyan színházi este, amit mintha a mesebeli okos lány talált volna ki: színház is meg nem is, valóság is, meg nem is, miközben úgy működik, mint legfontosabb közösségi eseményeink, vagy ahogy legfontosabb közösségi eseményeinknek kéne a Parlamenttől az iskolai vitakörökig. Meghallgattat velünk olyan nézőpontokat is, mellyel nem feltétlenül értünk egyet, és gondolkodni késztet fontos dolgainkról: halálról, életről, szabadságról. És mint az igazi jó színház, minden néző más mondatokat és pillanatokat visz haza magával, melyeket már nem fog elfelejteni soha. Ahogy például Kertész úrként Gálffi László mondja: „Az, hogy meg akarok halni, nem erkölcstelen, beteg vagy egoista”, vagy amikor az okos, objektívan empatikus jogászprofesszort alakító Kerekes Éva higgadt, de kedves hangján elhangzik: „Élni – jogi szempontból – nem kötelesség.”

Ferdinand von Schirach: Isten

Fordította: Nagy Klaudia

Magyar színpadra alkalmazta: Varga Zsófia és Mácsai Pál

Máthé Zsolt: Máthé Zsolt
Kertész Tibor: Gálffi László
Dr. Vető Klára: Bíró Kriszta
Dr. Hajnal Éva: Hámori Gabriella
Dr. Keller Gyula: Vajda Milán
Dr. Sárköziné dr. Kelemen Zsuzsanna: Kerekes Éva
Dr. Veréb Edit: Csákányi Eszter
Breznay-Szalóky Antal: Csuja Imre

Rendező: Mácsai Pál
Dramaturg: Varga Zsófia
Asszisztens: Laky Diána
Ügyelő: Sós Eszter
Súgó: Horváth Éva
Rendező gyakornok: Ódor Gergő

2023. február 10.
Örkény István Színház

Fotó: Horváth Judit