A múltkorjában a főnök elküldött a piacra egy vedernyi szegfűért és bazsarózsáért. Közönségesen szeles májusi délutánnak mutatkozott az a délután, míg a főnök fel nem hívott, s míg a piacon ezzel a Csetniknével össze nem találkoztam, aki ártalmatlan kofának látszik, de azt a tanítást rá vonatkozóan feltétlenül meg kell szívlelni, miszerint a látszat ordas módon megcsalja az embert.

Persze tudtam én arról, hogy Csetnikné miféle miskulációkba van bonyolódva, hiszen nekünk, kereskedő embereknek folyton tájékozódnunk kell, még akkor is, ha egyáltalán nem érdekel a haszon, az új adócsalási lehetőségek, az olcsóbb nyersanyagok, és nem azért kerengünk végeérhetetlen beszerző-körutakon, mert nyerészkedni szeretnénk. A főnök, meg én is figyelmesen hallgatjuk a híreket, főként azokat, amelyek a mi városunkra vonatkoznak, mert azok a legfontosabbak. Kémeink ott ülnek a városi tanács ülésein, így lehetőségünk nyílik arra, hogy a városatyák badar terveit időnként megakadályozzuk vagy késleltessük.

Csetnikné képességeit talán a mesterséges intelligencia túl bírja majd szárnyalni, feltéve, hogy előbb megfigyelheti őt akció közben, a központi virág és zöldségpiac közepén. Oda, a 4-es számú vasbódéba fut be a kiskereskedések védelmi pénze minden járulékos információval együtt, amely a tulajdonosokra, alkalmazottakra, ezek életvitelére és üzletelési szokásaira vonatkozik. Ugyanebbe az ütött-kopott kasztniba szivárog be sokféle kérés, és kel innen útra útiokmány, személyazonosságot igazoló iratok, jótanácsok arra vonatkozóan, hogy hogyan lehet a törvény ökle alól sértetlenül kikerülni, és ez mennyibe kerül. A frissen szabadultak, szökésben levők, bukott tudósok és politikusok, reménytelen szerelemesek szintúgy Csetniknére bízzák magukat végső kétségbeesésükben, vagy végtelen ostobaságukban. Ha néha incselkedve megkérdem tőle, valójában mit is csinál, azt mondja, semmit, csupáncsak irányba teszi a népet, jelentsen ez bármit is. Énvelem eddig nem akadt személyes dolga, pedig valahányszor felkeresem üzenetek garmadáit bízza rám.

Amikor a főnök először hívott aznap délután, éppen a diófán ücsörögtem, és azt képzeltem, hogy éhes, nagyon éhes farkas vagyok. Már készültem volna felvonítani, amikor megzörrent a zsebemben a telefon. A második hívásakor Mumtaz bársonyszoknyájának a szélén ültem valahol a Dohányoskertek labirintusában, és meg sem mertem mozdulni, nehogy elillanjon a varázs.

Odakint alkonyodott, az ég alján felhabzó vörös felhők másnapra is szelet jósoltak, hűvös hegyi áramlatok borzolják ismét a virágzó dohányt, és minden ugyanúgy lesz, ahogy ma volt, csak én nem leszek ugyanaz az ember, kíváncsi vagyok, észreveszi-e majd valaki ezt rajtam. Ilyesmiken merengtem, miközben Mumtaz éppen azt mesélte, hogyan ásta el a darabokra kaszabolt Arkagyijt, valahol messze a nagy mocsarakban, melyeket két évvel ezelőtt maga mögött hagyott és visszajött ide, a mi dombokra épült városunkba, ahonnan az apja sok évtizede menekülni kényszerült egy gyilkosság miatt, és lám, most őt is egy hulla üldözi. És hát hova jött volna, ha nem ide, ez a hely az eredője mindennek, bizonygatta Mumtaz, és én újra erősen megkívántam őt.

A főnökkel pár hónapja lakást cseréltünk, ruhatárat, cipőket és néhány szokást is, és olyasmiket, amiket csak lassanként bírunk észlelni. De a váratlan fordulatok, s nem várt metamorfózisok ellenére mindketten élveztük a változást, csak ő panaszkodott néha, hogy a nadrágjaim enyhén feszülnek a combján, derekán. Megnyugtattam, hogy hamarosan passzolni fog minden, nadrág, cipő, orkánkabát. A Joházik ulicába, ahol a stúdióm áll, csak egy keskeny csapáson lehet feljutni, gyalogszerrel. A sport, és a munka fitté és üdévé tesz – ígértem, és ő mint mindig, hitt nekem. Mióta az ő nadrágjaiban grasszálok, széles bőrövet viselek, jó vörösréz-csattal. Pillanatok alatt kapom le a derekamról, mint ahogy ezt a tudományomat a piacon már számtalanszor bemutattam. A virágos napon kissé akadályozott engem ebben a műveletben a karomra akasztott zománcozott fémveder, azzal pedig sajnáltam volna a falka közé csapni, vénséges de szívós alkalmatosság, legalább 150 éves. A főnök emlékezni vél arra, hogy a dédanyja, baba Milica is örökölte valakitől, és sokáig ebben tartották a frissen fejt tejet. Valamikor fedele is volt, de az elmaradt tőle az idők során. Szeretem ezt a vedret.

Csetnikné a helyén volt, hamar kiszolgált, és vizet is mert a veder aljába, hogy el ne hervadjon a portéka, míg kiérek az égigérő tömbháznegyedbe, ahol az egyik tízemeletes óvóhelyén várt engem a főnök a bunker-boltban. Rám sózott még néhány kötés hónapos retket, és különféle üzeneteket, melyeket menet közben kellett volna elszórjak más vénasszonyoknál, akik Csetniknéhez hasonlóan piacozni szoktak. A széles allé meredeken kaptat felfelé, és kilenc dombot kell megmászni, míg az ember az égigérőbe kiér. A legelső dombon a dohányoskertek vannak, egy ilyenbe vittem Csetnikné üzenetét, bizonyos Mumtaznak, aki nemrég csatlakozott a piacozókhoz, és valahonnan messziről tért vissza ide, ősei földjére két évvel korábban.

Míg nevét ízlelgettem, megtaláltam a szépen faragott utcaajtót, és előtte hosszasan elidőztem. A szél a havasok felől fújt, átsüvített a fülemen, én meg ott álltam a fából faragott messzi tóvidéken, repülő darvak és pihenő gémek, magasba szökő kender és nádszálak között. Varázslatos Mumtaz kapuja eleddig vagy nem volt a helyén, vagy elkerülte a figyelmemet. Igaz, hogy a bolt felé haladtomban általában az út másik oldalán szoktam közlekedni, a többi piacozó, akiknek néha üzeneteket hordok amott laknak, és megvan négy-öt esztendeje annak, hogy ezen az oldalon nem jártam. Mumtaz kapuja mögül a virágzó dohány és jázminbokrok illata árad, és egy másik, még névtelen hivogatás, mely illat és rezgés, és átjárja tőle a testem halálos vágy, és átjárja lelkem halálos rettegés.  

Elszívtam egy cigarettát, hogy erőt gyűjtsek a kapun kívül, ahol még véd városi forgalom zaja, és óv az igézettől a rámszálló por, amelyet a szekerek és autók, korbáccsal ütlegelt, lassú marhák vernek fel. Tudtam, hogy amint belépek a dohányoskertbe, szétpattan az engemet védő burok, és én újra meztelen leszek, és talán újra tiszta. Hiánytalanul átadom a szép Mumtaznak az üzenet szavai, de ha összekeverem, akkor is jó lesz minden, mert ő érteni fog, a teste, a lelke, érteni fog engem.

Honnan tudhattam ezt, hogy szép az asszony, nem is értem, de biztosan tudtam, még mielőtt megpillantottam. Csetnikné semmit sem mondott róla, azt sem, szép-e, vagy rút és vén, azt sem, miféle ember, gazdag e vagy csak bérlő, s másnak húzza az igát. Én mégis tudtam azt is, hogy szép lesz, szeszélyes és okos, s gazdag, amennyire gazdag lehet egy dohánytermesztő manapság. Az üzeneteket általában csak a címzettek értik, ez a Mumtaznak szólóval sem volt másként, hisz mit jelenthet nekem, vagy bárki másnak az érintetten kívül ez a mondat, hogy „Arkagyij fölött édes a szeder” ? Nem is gondoltam én ezzel, mert valahogy ez a kapu, a rá faragott tóvidék megzavart engem. Igaz, hogy már a címzett neve is rámhozott valamiféle bizsergést, szórakozottan lóbáltam a vedret egészen idáig, és átázott a nadrágom a ráfröccsenő víztől, és bár féltem és rettegtem attól, hogy mi várhat rám odabent, alig vártam, hogy beléphessek, és elég volt meglátnom Mumtazt amint a dús dohányoskertben hajlong, magába szívott engem a lüktető és izzó szerelem minden kínja és hideglelős hevülete, olyas érzések, melyeket eddig soha nem éreztem, és létezésükben is kételkedtem igen gyakran. Hirtelen megértettem az Özvegyet, aki időnként a bunker-boltban látogat engem, s a vastag ablaküvegen gyűrűjével Escamillo belépőjét kocogtatja le, és hűti, vagy melegíti a testemet a pult mögötti horgászágyban, ám hiába vallottam neki számtalanszor iránta érzett szerelmemről, a lelkéhez nem enged közel, mert azt mondja a szerelem gyilkos tűz mely felemészt mindent. Megértettem, hogy a szerelem feneketlen kút, amiben víz nincsen, csak szédületes, örvénylő és sötét mélység. 

Szomjas vagyok. A bazsarózsákat és szegfűket szétszórtam az udvaron, baba Milica vedrét pedig teletöltöttem az ártézi kútról hozott hideg havasi vízzel, és nyakamra, fejemre mertem két-három csupornyit, de hevületem nem hagy alább, még nem bírok elindulni a bolt felé, hiába hívogat és üzenget a főnök. Minden, ami tegnap, vagy tegnapelőtt volt oly messzinek tűnik mára, mint a csillagok, melyeket a hajnali égen bámulok, itt Mumtaz dohányoskertjében.