Először a két házigazda, Csete Soma és Kőszeghy Ferenc köszöntötte az egybegyűlteket, majd Csete rögtön fel is tett egy kérdést, hogyan vélekednek a meghívottak az irodalmi közegben uralkodó negatív közérzet jelenségéről. Fenyvesi elmondta, az elmúlt hónapokban általa meghallgatott irodalmi beszélgetésekből azt szűrte le, többen gondolkodnak az íróközösségen belül azon, hogy munkájukat kinek és minek végzik. Szerinte valójában nem a sokat ismételt rendszerszintű problémákról van szó, hanem egy általános fásultságról, a lelkesedés olyan szintű hiányáról, mintha a szerzők számára sem lenne igazán jelentőségteljes az írás, főleg a költészet. Mohácsi fontosnak tartott kiemelni egy kommentet, amely Fenyvesi egyik posztja alatt azt taglalta, milyen érdekes, hogy egy kötetbemutatón alig néhányan vettek részt, ám egy negatív kritikát megosztó, elszomorodottságot tükröző bejegyzés alatt rengetegen vigasztalják a szerzőt. A közeg kapcsán leginkább az apátia, az érdektelenség és az önzőség jutott eszébe, valamint a támogatás teljes hiánya. Elmondta, a 2018-ban megjelent kötetének három bemutatója után, amikor nem kapott több ilyen jellegű felkérést, arra jött rá, neki magának kellett volna szervezkednie. Úgy gondolja, vannak szerzők, akik evidensen meg vannak hívva a vidéki nagyvárosokba, és vannak, akiknek ezt maguknak kell elintézniük.

Nemes Z. kifejtette, amikor nemrég egy beszélgetésében elmesélte, hogy az est apropóját egy Facebook-posztra érkezett reakciók adták, beszélgetőpartnere kinevette, mivel úgy gondolta, túlságosan bulvárjellegű és banális ez a szerveződés. Nemes Z. elmondta, mediális szimptómáról van szó, hiszen a kulturális vitáinkat is az online térben bonyolítjuk le, ám ezáltal ezek le is redukálódnak, mivel nem fejtjük ki a véleményünket, csak támogatunk vagy ellenzünk. Havasréti József tanulmányára hivatkozott, aki a Kádár-kori szalonkultúrához hasonlította a digitális platformokon történő eszmecseréket. Kiemelte, egyre inkább úgy tűnik, mintha a kulturális terekben való működés magányos multiverzumokra válna szét, ahol egyedül vannak az írók, egyedül az értelmezők. Szerinte a kritikus feladata volna ezek között a valóságok között hidat építeni. Vannak generációs aspektusok, a pályaív is befolyásolja a dimenziót, de úgy gondolja, az irodalomomban, a színházi kultúrában, a képzőművészetben teljesen eltérően alakulnak ki ezek a kritikusi szerepek. Az egyéb művészeti ágak esetében nincs ilyen jelentős szerepe a kritikusnak. Kiemelte, hogy fontos lenne a különböző szcénák összehasonlítása. Az, hogy ez a nyilvános beszélgetés létrejött, bizonyítja, az irodalmárok komolyan veszik a kérdést. Modor arra tért ki, hogy a rossz közérzethez nagyban hozzátesz a válság és a politikai helyzet, ezért nagyon kíváncsi a szöveggondozó műhelyek életének alakulására a későbbiekben.

Nemes Z. hozzáfűzte, azt is szem előtt kell tartani, kire figyelünk és kire nem, a politikai szakadásoknál például érdemes lenne nekifogni a feltérképezésnek, az átkötésnek. Fenyvesi szerint a kritikusnak a nyitottságban kell példát mutatnia, szerinte az értetlenkedés nem negatív vélemény, mégis sokszor találkozik olyan kritikákkal, amelyek az idegen versvilágokat elvetik. Hozzáfűzte, a dilettáns szerzők ténykedését is fontosnak tartja, természetesen nem irodalmi szempontból, hanem mert valamilyen módon minden megszólalás releváns.

Kőszeghy arra tért ki, hiába tanulja meg az ember magyar szakon, hogy a szerző halott, tudvalévő, hogy igazából az a dolga, hogy brandet építsen, különben nem kap elég figyelmet. Amikor a szerző belép a kritikával való párbeszédbe, általában sértődöttség alakul ki. Arra kérdezett rá, mi kell ahhoz, hogy olyan valódi párbeszéd alakuljon ki, ami a közönség szempontjából is értékes. Fenyvesi elmondta, Mohácsival már ötleteltek erről, jó lenne egy olyan podcast, ahol konkrét szövegekről vitatkoznak a résztvevők. Modor hozzátette, ez azért valamennyire megtörténik az interjúhelyzetekben, de talán fontosabb, hogy ha egy következő kötet vagy egy új kiadás jelenik meg, látható, ha megváltozik a kritika hatására a szerző megszólalásmódja, szövegvilága, vagy éppenséggel még inkább olyan lesz, mint amiért elmarasztalták. Megemlítette Závada Péter ötletét, legyen egy blog, ahol írók kulturált módon válaszolhatnának a kritikára. Fenyvesi hozzáfűzte, a negatív kritikával kapcsolatban nem a düh az első reakciója, hanem azon kezd el gondolkodni, mi az, amit másként lát ő szerzőként és a bírálatot jegyző kritikus. Mohácsi és Nemes Z. arról váltott pár szót, hogy tíz évvel ezelőtt kritikusként egyáltalán nem tartottak ott, ahol most, ezért néhány megjegyzésükkel kapcsolatban sajnálatot éreznek. Mohácsi hozzátette, annak ellenére, hogy van művészeti kar és esztétika szak is a pécsi egyetemen, mégsem jön ki annyi kritikus onnan, hogy rendszeresen tudjanak képzőművészeti kritikákat megjelentetni a Jelenkor felületein.

Fenyvesi arra kérdezett rá, kihez beszél ma egy irodalomkritikus, az utca emberéhez vagy csak a kutató bölcsészeknek és a többi szerzőhöz szólhat-e. Mohácsi szerint különböző iskolákat kell elkülöníteni, ő maga próbál érhetően írni, hogy egy érdeklődő ember számára is érdekes olvasmány legyen egy-egy szövege. Véleményként gondol a kritikára, ami nem reprezentál semmit, de bízik benne, néhány évtized múlva majd hasznosak lehetnek valaki számára a gondolatai. Modor az értő nagyközönségről beszélt, ami felé szeretné közvetíteni a saját gondolatait, de nem érzi úgy, hogy szócső-szerepet töltené be.

Kőszegi arra kérdezett rá, hogy ha egy nagy, kanonizált szerzőbe kötnek bele, akkor egyértelmű, figyelmet vált ki az a kritika, de mi a helyzet, akkor, ha egy fiatal kritikus negatív kritikát ír egy fiatal szerzőről. Nemes Z. kifejtette a negatív kritika tud karrierizmusként is működni, ha valaki sorra mindenkiről rosszakat ír, könnyen nyerhet pozíciót. Elmesélte, hogy Juhász Ferenc évtizedekig emlegette, az egyik kötetéről született negatív kritikát, melyet Radnóti Sándor írt, biztosan megrendelték. Mohácsi szerint van rosszabb a negatív kritikánál, mégpedig az, ha valaki arra sem méltatja a szerzőt, hogy írjon róla. Hiszen olyan is lehet, hogy valakinek csupán kötete van, de már látszik, hogy ő a jövő nagy ígérete, ám olyan is, hogy egy szerző sok-sok év után jelentkezik új művel, a kritikus nagy reményeket fűz hozzá, de nem tudja megdicsérni. Nemes Z. szerint az a lényeg, hogy a puszta tetszés vagy nem tetszés kinyilvánításán túl érveléssel, értelmezéssel hogyan lehet kontextualizálni egyes szövegeket.

Végül Kőszeghy rákérdezett, a vendégei mit tanácsolnának egy fiatal kritikusnak. Mohácsi Balajthy Ágnest idézte, aki szerint a pozitív kritikák nem szoktak figyelmet kapni azon kívül, hogy a szerző megosztja a közösségi oldalain az „értő” jelző kíséretében. Ez azonban nyomába sem ér annak a nyilvánosságnak, mint amit a kritikaviták váltanak ki. Mohácsi szerint, aki kritikusnak készül, olvasson minél több szöveget, alakítsa az ízlését, tágítsa látószögé. Írjon meg tíz-húsz szöveget, és bocsássa meg magának a kezdeti hibákat. Nemes Z. elmondta, saját verseihez kapcsolódóan nem a negatív kritikák szomorítják el, hanem a szürke sablonszövegek, amelyeken látszik, hogy kevés energiát raktak bele. Fenyvesi hozzáfűzte, az, ha egy könyvről kevés értekezés születik, nem feltétlenül a kritikusok, sokkal inkább a kiadó hibája. Az est zárásaként a közönség tagjai tehették fel kérdéseiket, majd a beszélgetés kötetlen formában folytatódott tovább.

Fotó: Herr Martin