A kettős könyvbemutató első részében bemutatták a Transzkulturalizmus és billingvizmus című tanulmánykötetet, melyet Németh Zoltán költő és irodalomtudós, valamint Magdalena Roguska-Németh irodalomtörténész szerkesztett. A beszélgetés harmadik részvevője Pénzes Tímea volt, aki a tanulmánykötetnek és a Természetes vadság című versantológiának is szerzője. Hármójukat Nemes Z. Márió költő, esztéta kérdezte. A közös szerzőkön túl a kiadványok közös pontja, hogy mindkettőt a 2019 óta működő Bázis magyar irodalmi és művészeti egyesület adta ki, valamint a versantológiát szintén Németh Zoltán szerkesztette.

A moderátor első kérdése azon fogalmak tisztázására irányult, melyek a transzkulturalizmus diskurzusát érintik. A transzkulturalizmussal való tudományos foglalkozás 2016-ban kezdődött a Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem Közép-európai Tanulmányok Karának Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézetében, azóta több tanulmánykötet és konferencia is szerveződött a fogalom köré. A moderátor kiemelte, a transzkulturalizmus fogalma nem ismeretlen a tudományos közeg számára, ilyen témában már jelentek meg magyarul tudományos szövegek, például a Helikon folyóirat Transznacionális perspektívák az irodalomtudományban 2015-ös, valamint az idei februári Transzkulturális emlékezetkutatás című száma.

Nemes Z. Márió szerint a transzkulturalizmussal kapcsolatos diskurzusban elhangzó fogalmak egymáshoz való viszonya nem teljesen tisztázott, itt a multikulturalizmust, interkulturalizmust, valamint a transznacionalizmust emelte ki, hozzátéve, távolabbról szemlélve szerinte olyan típusú gondolkodásról van szó, ami a globális kulturális tér bizonyos specifikus mozgásait akarja megvizsgálni a jelenben, miközben részben a posztkolonialista kutatások eredményeit hasznosítja. Ez olyan területeket érint, amelyek a tanulmánykötetben is megtalálhatóak, például olyan szerzőket, akik nem az anyanyelvükön írnak, vagy olyan kulturális kutatásokat, ahol különböző kisebbségi kultúrák működését követik nyomon a szerzők, de a tanulmányokban megjelenik a határsértő, több kultúrájú szerzők munkássága is. Ezután a beszélgetés többi résztvevőjét kérdezve arra volt kíváncsi, hogy mi a különbség a felmerült fogalmak között, valamint mitől új és más a tanulmánykötetben megjelenő kutatási irány.

Németh Zoltán egy történelmi bevezetővel kezdte, mely során megtudhattuk, hogy a transzkulturalizmus diskurzusa a 90-es évekre, azon belül is Wolfgang Welsch filozófus egy tanulmányára vezethető vissza, melyben a már említett három fogalom egymáshoz való kölcsönös viszonyát elemzi. A kötet szerkesztője ez alapján úgy foglalta össze a Nemes Z. Márió által felvázolt problémakört, hogy míg az interkulturalizmus esetében arról van szó, hogy két kultúra saját homogenitását mindvégig fenntartva párbeszédbe lép egymással, addig a multikulturalizmus egy nagyon pozitív és utópisztikus álláspont, amely olyan fokú toleranciával viseltetett az idegen, kisebbségi kultúrák iránt, hogy tulajdonképpen mindent engedélyezett nekik. Ez azt eredményezte, hogy nem tudtak párbeszédbe lépni egymással, egy zárványba kerültek, így a nagyfokú tolerancia végül közömbösségbe torkollott. Welsch szerint a globalizmusnak és a hálózatosságnak köszönhetően már nincsen egyetlen kultúra, ország vagy nemzet sem, amely elmondhatná magáról, hogy bármilyen szinten homogén lenne, így Németh Zoltán szerint a belső diskurzusok és határátlépések megvalósulásának mikéntjére kell figyelni. Projektjük során megpróbálták a transzkulturális beszédmódot alkalmazni a kisebbségi vagy határontúli magyar irodalmakra, majd egy hároméves kutatói ösztöndíjjal, valamint három kötettel később megalakult a Bázis egyesület. A továbbiakban ennek keretén belül folytattták a kutatást, amelynek kiindulópontját Magdalena Roguska-Németh habilitációs témája jelentette.

Ezután Magdalena Roguska-Némethhez került a szó, aki elmondta, a kisebbségi irodalmakat szerette volna a transzkulturalizmus szempontjából kutatni, ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a transzkulturalizmusnak nincs rögzített definíciója. Van egy olyan iránya, amivel Németh Zoltán és a „nyitraiak” foglalkoznak, valamint N. Tóth Anikó, Petres Csizmadia Gabriella és Benyovszky Krisztián is a szlovákiai magyar irodalmat közelítik meg ebből a szempontból. Őt viszont leginkább a transznyelvű irodalom érdekli, ide olyan írók tartoznak, akik nem az anyanyelvükön írják a szövegeiket. Kiemelte az egyik legfontosabb transzkulturalizmus szakértőt, Arianna Dagninót, aki csak olyan szövegekkel foglalkozik, amelyek íróit az irodalomtörténész csak „szupertranszkulturálisnak” nevezte, mivel nem lehet róluk megmondani, hogy mi az anyanyelvük. Erre példa a magyar származású Inez Baranay, aki Olaszországban született, Ausztráliában járt iskolába, aztán Amerikában és Ázsiában is élt. Arianna Dagnino szerint csak ilyen írókról lehet elmondani, hogy transzkulturálisak, így a fogalomnak többféle definíciója létezik. Németh Zoltán Thomka Beátát említette még, akinek hasonló kutatásaiból kötet is született (Korélmény, hovatartozás, nyelvváltás), valamint a kolozsvári Korunk Az irodalom transznacionális hálózatai című novemberi számát, de felmerült még Toldi Éva neve is. Németh Zoltán szerint sokan a transzkulturális szinonimájaként használják a transznacionális terminust, de szerinte az előbbi jobban kifejezi a kultúrák közöttiséget, míg az utóbbi etimológiailag államok közöttiséget jelent.

A transzkulturalizmus tárgyalása jellemzően nem magyarországi diskurzus, azonban a tanulmánykötetben nemcsak kisebbségi témák kerülnek elő. Pénzes Tímea tanulmányában például szó esik a szlovák irodalom egy olyan nemzedékéről, amely a dél-szlovákiai kevert kultúrát prózásítják, ez a terület a szlovák irodalomtörténet-írásnak eddig egy vakfoltját jelentette. A tanulmány szerzője ennek kapcsán az expatriarchális, vagy röviden az expat-szerzők fogalmáról beszélt, mellyel Radoslav Passia szlovák irodalomtörténész egy tanulmányának fordítása kapcsán kezdett el foglalkozni, melyben a szlovák irodalom kategorizálása során alkotta meg az expat írók kategóriáját. Pénzes Tímea azt kezdte el kutatni, hogy a soknyelvűség vagy külföldiség hogyan jelenik meg a szlovák írók műveiben, különös figyelmet fordítva a vendégszavak megjelenésének mikéntjére. Olyan szavakról van szó, amik az eredeti szövegben sem szlovákul hangoznak el, például anglicizmusok vagy nemzetközi szavak, ezek fordítása különösen foglalkoztatja.

Nemes Z. Márió a vajdasági kérdés kapcsán Tolnai Ottó verseit említette, melyeket nem értünk teljesen, ha nem ismerjük a jugoszláv képzőművészeti kontextust, de még a magyar művészettörténet sem foglalkozik ilyen típusú transzkulturális kérdésekkel, így sok minden elvész. Azért is válik ez fontossá, mert a kortárs magyar irodalom egy része is egy transzkulturális térbe megy át, vannak olyan szerzők, akik nem feltétlenül emigrálnak vagy nem váltanak nyelvet, de párhuzamosan fenntartanak egy transznyelvű és egy magyar nyelvű életművet, vagy keverik ezeket, példa erre az antológiában is szereplő Tóth Kinga. Ezeket a transzkulturális karriereket Nemes Z. Márió szerint a kortárs európai irodalmi infrastruktúra teszi lehetővé, például residency rendszerekkel. Németh Zoltán egyetértett a vajdasági kulturális tér fontosságával a téma kapcsán, majd kiemelte a közönség soraiban helyet foglaló felvidéki születésű Juhász Rokkót, aki a versantológia borítóját tervezte, és aki olyan verseskötetet is írt, melyhez egy egész transzkulturális szótárat dolgozott ki. Ma már az erdélyi magyar irodalomban is jellemző a transzkulturalizmus, ennek kapcsán a szerkesztő Andrei Dósa, Mihok Tamás és Dunajcsik Mátyás munkásságát emelte ki.

Nemes Z. Márió is osztotta a véleményét, majd megemlítette a Horváth Benji és André Ferenc szerkesztésében megjelent Címtelen föld – fiatal erdélyi metamodern líra nemzedéki antológiát, amely a fiatal erdélyi költészetet reprezentálja. Érdekes szerinte, hogy a metamodernizmust használták az antológia fogalmi keretének, mert ez hozzájuk román közvetítéssel és árnyalással érkezett el, itthon viszont ennek koncepciója nem különösebben reflektált, ez látszik az antológia magyarországi recepcióján is, amelynek kontextusában inkább ellenállásba ütközött ez a megközelítés. A moderátor szerint ennek oka a transzkulturális összefüggés hiánya, Magyarországról nézve nem látjuk a kortárs román trendeket. Németh Zoltán szerint ennek irodalomtörténeti tétje is van, mert a 19. századi irodalomtörténet-írás koncepciója uralkodik a térségben. A magyar irodalom története nem a magyar nyelv irodalmának története, hanem a magyar identitás irodalmának története, magától értetődőnek vesszük, hogy Anonymus vagy Janus Pannonius részei ennek, hiába nem írtak magyarul, de ehhez képest a 19. századi történelmi Magyarországon élő nemzetiségi szerzők már teljesen kimaradnak, és hasonló módon a nyelvváltó szerzők is elfelejtődnek. Magdalena Roguska-Németh hozzátette, más népek, például az angol vagy a lengyel irodalomtörténet-írás is ugyanilyen. Vannak ugyan próbálkozások, például Anders Peterson szerkesztett transzkulturális irodalomtörténetet, de maga a nyelv a probléma ilyen esetben, ugyanis sokak szerint nem elég, ha fordítások alapján készül el egy ilyen vállalkozás. Pénzes Tímea ennek kapcsán megemlített érdekes fordítási problémákat és ezek megoldásait, amelyek például olyan esetben merülnek fel, amikor magyarra kell fordítani olyan szlovák nyelvű írásokat, amelyek magyar szövegrészeket is tartalmaznak. Mészáros Tünde műfordító munkáját emelte ki ezzel összefüggésben.

Ezután kezdetét vette az este második fázisa, a Természetes vadság versantológia bemutatója, mely során Nemes Z. Márió a kötet szerkesztőjével, Németh Zoltánnal beszélgetett. A moderátor a szerkesztő által írt előszó elemzésével indította a beszélgetést, kiemelte az antológia műfajának problematizálását és azt az állítást, hogy a kötet azért más, mert bizonyos képzőművészeti eljárásokat adaptál, az előszóban ugyanis a szerkesztő kurátori tevékenységnek nevezte a kötet összeállításának folyamatát, a kötetet magát pedig verskiállításnak. Nemes Z. Márió ennek kapcsán a kurátori szelekció és a hagyományos szerkesztői gondolkodás közötti különbségekre volt kíváncsi, mire Németh Zoltán elmondta, hogy azokból a kortárs magyar antológiákból indult ki, amelyekben szerinte a különböző szövegek nincsenek párbeszédben egymással, a teljes poétikai elidegenedettség viszonya áll fenn közöttük. Szerinte akkor van értelme antológiát létrehozni, ha a benne helyet kapó szövegek kirajzolnak valamiféle fontos irányt. Ezután a nyelvhasználat kérdésére terelődött a szó, a moderátor kiemelte a digitális kultúra fontosságát a kötet verseiben. Szerinte a szövegekben hétköznapi tapasztalatként jelenik meg a technomediális átalakulás. Németh Zoltán az Előszóban megnevez egy jellegzetes típust, a pixelembert, aki Nemes Z. Márió szerint olyan, mintha ő lenne az antológia hőse. A kötet szerkesztőjét a világunkat elborító adathalmaz érdekli, a pixelember is adatokból áll össze. Németh Zoltán számára a kötet versei a hús-vér szennyezettségétől mentes alkotások, melyekből a vér mégis kicsurog valahogy. Olyan, mint háborút képernyőn keresztül nézni, a versek a szép utópisztikus világ ellenére megmutatják számunkra, hogy ez csak egy képernyő, ennek kapcsán a moderátor Tóth Kinga és Csehy Zoltán szövegeit emelte ki. Ezután idézett egy részletet az előszóból, amely a marginális jelenségeknek való hangot adás fontosságát hangsúlyozza. Németh Zoltán szerint az utóbbi évtizedek magyar irodalma olyan szubjektumoknak ad nyelvet és hangot, akik eddig némák voltak, ez egy folyamatosan terjeszkedő folyamat, amely a posztmodern feminizmussal és a posztkoloniális szövegekkel kezdődött, majd az ökökritikával folytatódott, és a pixelember képernyője mögül megszólaló hangot is ebbe az alárendelt nyelvkoncepcióba helyezte el.

A bemutatók lezárásaként a Természetes vadság antológiában szereplő költők közül négyen, Nagy Márta Júlia, Gyurász Marianna, Hajtman Kornél és Pénzes Tímea olvasott fel az antológiában megjelent verseik közül. Nagy Márta Júlia kezdte a sort sodró lendületű Hameln című versével, majd Gyurász Marianna folytatta Maruška című, könnyed nyelve ellenére nyomasztó világot megjelenítő alkotásával. Utánuk Hajtman Kornél két verse következett, a megszemélyesített természetnek hangot adó Erdőtűz és a nőiség kérdéskörét taglaló Gorillamama, a sort pedig Pénzes Tímea erőteljes mondanivalójú Súlyok és Tócsa című művei zárták. Nemes Z. Márió lezárásképp megköszönte visszatérő beszélgetőpartnerének, a Kis Présház Minnie kutyájának türelmét, aki nonhumán ágensként ugatása révén csak kétszer próbált beleszólni a beszélgetésbe.

Fotó: Mariia Kashtanova