Lekésni buszokat

(Taródi Luca: Egyszer végre fiatalok leszünk)

A FISZ és az Apokrif által közösen kiadott verseskönyvet hetekig rakosgattam ide-oda, tele voltam fenntartásokkal. Az elsőkötetesek „így jöttem” típusú szövegei mindig hasonló érzéseket váltanak ki belőlem, hiszen rengeteg ilyet olvashattunk már, ezért könnyen unalmassá válhatnak. Aztán a Galaxisoktól idézett mottó kezdett rávilágítani arra, hogy talán általános, generációs tapasztalatokról lesz szó, valami olyasmiről, ami mindannyiunkat érintett, érint. Több 2022-ben debütáló költő sikerében biztos voltam, de Taródi Luca számomra az év meglepetése.

Versei a húszas évei elején járó, a szülői háztól éppen elszakadó, de vissza is vágyó fiatalság gondolatait, érzéseit mutatják be. Könnyű azonosulni a nagyvárosba költözők idegenségérzetével, a folytonos útkereséssel. „Hát itt vagyunk, ahol már nem kéne lennünk, / de még nem állunk készen az érkezésre sem…” (41. o.) Nem újdonság a lemaradásérzés tárgyalása, Taródi mégis érzékletesen, metaforikusan ábrázolja. „… mert most fogjuk lekésni a második buszt is, / pedig még van tíz percünk, / tíz évünk, vagy éppen ötven…” (22. o.)

Annak ellenére, hogy a kötet összességében azt kívánja körüljárni, milyen kirepülni a családi fészekből, milyen a budapesti éjszakában, vagy éppen fejben megtenni dolgokat, majd újra hazatérni, túlságosan soknak és nehézkesnek tartom azokat a részeket, amelyek újra és újra elismétlik, hogy fel kell nőni. Nemcsak redundanciájuk zavar, de panaszos hangvételük is, ráadásul olyasmit szorgalmaznak, amit az ember nem képes tudatosan irányítani.

Taródi történeteket mesél, és bár az érzések, amelyeket kiváltanak, ismerősek, mégis egyedi látásmóddal és egységes hanggal találkozhatunk a verseket olvasva. Az külön tetszik, hogy – a Tavasszal című versen kívül – nincsenek elkülönítve a nemek az emberi kapcsolatokat bemutató szövegekben sem. Bárki lehet bárki. A lírai énnel nagyrészt könnyű együtt menni, ami gyors, pörgős olvasást eredményez, ami párhuzamba állítható a felnövés folyamatának dinamikájával.

Belső kórház

(Vados Anna: Nincs véna)

Vados Anna 2021-ben Petri-díjat nyert, így első verseskönyve a Magvető kiadó gondozásában jelenhetett meg. A kötet beszélője megfigyelő pozícióban van, közvetve érintett ugyan a történetekben, mégis inkább csak leír, értelmez, de gyógyul is. A verseket olvasva szövevényes társas kapcsolatok rajzolódnak ki. Többek között megjelenik egy homályos alak, aki éppen a börtönből szabadult. Ezzel a figurával, az elbeszélővel és a körülöttük lévő emberekkel kapcsolatos történetek elevenedek meg egy többnyire sötét világban. Megjelenik a gyógyulás, a fellélegzés, de a folytonos alámerülés is.

Nyelvileg szikár, olykor tőmondatokból álló verseiben Vados a megszólalás módozatait, a mesélés nehézségeit mutatja be, hiszen nem mond el kerek történetet, marad néhány tisztázatlan részlet, ám jól látható ívre fűzi fel szövegeit, amelyek kirajzolnak egy egységes narratívát. Epizódszerű felvillanások jellemzik a könyvet, szókapcsolatok, amelyek előre- és visszautalnak. Ezek a szókapcsolatok – „belső kórház” – pedig nemcsak egyediek és jól felismerhetők, de hozzájárulnak a versek szándékolt és jól adagolt homályosságához is.

Vados nem a traumalíra megszokott paradigmáján belül beszél traumatikus eseményekről, inkább lassú mozgással járja körül a problémát. Közeledik és távolodik, de nem fejti fel egyértelműen az okokat. Érzékenység és komolyság sugárzik mondataiból, ami talán annak is köszönhető, hogy –  miképpen ezt ő maga is elmondta interjúkban és a könyvbemutatón – a polgári életében pszichológusként tevékenykedik.

Mostanában elég nagy divat néhány egysorost is beszúrni a verskötetekbe, ami itt is megtörténik, azonban nekem ezek adják a legkevesebbet. A Homlok a térdhez című vers kivételével – aminek valóban súlya és kiemelt jelentősége van – ezeknek a soroknak sokkal nagyobb ereje lenne  egy-egy szövegbe beépítve.

A kötet egyébként nagyon átgondoltan van felépítve, a nyitóvers – Nagyokat harap belénk a tűz – pozitív, emelkedett hangulatú, utána mélyrepülés, nehéz témák következnek – drog, börtön, halál, valakinek a hiánya –, a befejezés pedig nem is annyira a lezárásé, inkább az elengedésé. „Miközben egész végig csak azt / akartuk behajtani a másikon, / hogy töltse fel csillogással és értelemmel / azt a hideget, amit befelé hordunk. / Jótevőkkel népesítse be az éjszakát.” (54.o.)

Ofélia már megint itt van

(Kustos Júlia: Hullámtörő)

A 2018-ban Móricz-ösztöndíjat nyert szerző kifejezetten aktívan publikált az elmúlt években, ennek ellenére a költészet napjára megjelent kötetének összeállításakor szigorúan szelektált. Kimaradt számos olyan szöveg, amelyekre a könyv előtti időkben programversként, majdani alappillérként is gondolhatott az olvasó, mert a versgyűjtemény a megszólalás nehézségeit, a nyelv általi érzelemátadás akadályait mutatja be. Kustost nem az anyanyelv, inkább az illendő, a helyzetnek megfelelő beszédmód megtanulása érdekli.

Ezzel fonódnak össze a nőiség tematizálására épülő írások, amelyek olykor túlzók, feleslegesen siránkozók. A kötet mitológiai szálakat, karaktereket igyekszik megmozgatni, ami azt gondolom, izgalmas is lehetne, ha nem a mindenki által ismert történetekhez – Ikarusz – nyúlna, hanem kevésbé ismert motívumokhoz. A női szerzők kedvelt Ofélia-tematikájának méltó lezárását nyújtotta Nagy Márta Júlia 2014-es Ophélia a kádban című kötete, itt azonban mégis visszatér három vers erejéig. A Pepita Ofélia az egyetlen, amely alatt megtalálható a keletkezésének évszáma – 2014 –, és egyértelműen látszik, hogy az ekkor tizennyolcéves szerzőt nagyjából ugyanazok a témák – árulás, elhagyás, félelem, szerelem – foglalkoztatták, mint a későbbiekben.

Több szöveghely is reflektál magára az írás aktusára, egyes verscímek is kiemelik – Róza dala, A lámpalázas verse –, hogy szövegen belül vagyunk. Kiemelkedően erős Az oroszlánszáj szerelmes verse, amely  összegzésnek is tekinthető: természeti képeket és érzelmeket állít egymás mellé, az őszinteséget, a tisztaságot keresi, bemutatja, hogy a szerelem csak akkor lehet igaz, ha nincsenek benne azok az elnyomó tényezők, amelyek az előző írásokban felvonultak. A Virágot a virágnak!-ban a női témákat boncolgató női szerző beszél látszólag általánosságban a férfiakhoz, azonban a nevek felsorolása miatt lehetetlen nem arra gondolni, hogy valójában kanonizált férfi írókat szólít meg: „ha még rémlik kedves Áron / Péter / Márton / István / Bálint / Lajos / Gergely / Péter / Péter / Péter!” (39. o.) Bár ez se új téma, a lírai én kreatív módon foglal állást, nagyszájúan és merészen szólal meg, erőre kap az egyes versekből kihallható kislányos hang.

Cseppenként épül

(Szabó Gergely: Közös vizeink)

A 2022 tavaszán megjelent könyv néhány szövege beleilleszkedik a szokásos elsőkötetes témaválasztások sorába, mint például a gyerekkor és a szerelem. Nyilvánvalóan nem  ezek a témák teszik izgalmassá a kötetet, sokkal inkább azok a szövegek, amelyek a technikai fejlődésre, különféle valóságtapasztalatokra reflektálnak. Szabó lírai énje könnyen szimpatikussá válik, de nem feltétlenül azért, mert megértjük motivációit vagy mert bele tudunk helyezkedni a nézőpontjába, hanem inkább annak köszönhetően, hogy hihetően szólal meg, ezáltal pedig tényleges igazságként tudunk tekinteni mondataira. Akad néhány képzavar – „meglékelt forrás” –, de a szövegek könnyen vizualizálhatók, és bár nem riadnak vissza a halmozás technikájától sem, szépen sodorják magukkal az olvasót.

Fontosnak tartom kiemelni, hogy Szabó költészete is nyíltan beszél magáról az írásról, de nem  reflektál expliciten a folyamatra, inkább csak óvatosan megmutatja, hogy a kötet nem egy titkos világ, ami mesterségesen jön létre, hanem szövegek sora, amelyeket a szerző alakít. Ez kiolvasható például a Holtág című versből: „Boldog az a szöveg, ami nem ide születik…” (47.o.) Ezen kívül irodalmi hagyományokat is játékba hoz, rájátszik Shakespeare Hamletjére – „… a tudatot csalja, emészti a kizökkenőt, / mi meg ide születtünk, de nem helyre tolni azt.” (48.o.) –, kifordítja Pilinszky egyik kötetének címét – „Trapéz és korrekció.” (54.o.) –, de a Kispál és a Borz Zár az égbolt című számát is megidézi a Hasonmásításban – „igyekezz, a tél most nyár.” (37.o.)

Formailag változatos költeményekről van szó, néha pár szóból álló sorokat, máskor faltól falig tördelt prózaverseket olvashatunk, amik remekül kölcsönhatásba lépnek a korábban említett képiség-narratívával. Nemcsak a látvány, a tekintet elmozdulása is fontos. Bár a versek beszélője nem megfigyelői pozícióból, inkább résztvevőként szólal meg, mégis mindvégig nézi és feldolgozza a körülötte történő eseményeket. Egyedül a Lélekterasz című vers enged meg magának igen elcsépelt szavakat – lélek, hold – viszont keverednek közéjük olyan nyelvi újítások is, mint a refréndoktor.

A szerző ügyesen épít a víz-motívumra, a cikluscímek nagy része egységes ívet rajzol ki – meglékelt forrás, vezetékes rianás, palackozott olvadás –, míg az utolsóban – visszhangos lenyomatok – megtörténik az az elmozdulás is, ami akár már egy második kötet alapját is szolgáltathatja. Egyetlen kérdés marad megválaszolatlan – tekintve, hogy a kontextus nem ad magyarázatot – miért nincsen címadó vers?

Látható, hogy sokszínű volt a tavalyi évben debütáló költők felhozatala, markáns hangok léptek elő vagy szilárdultak meg. Persze, mindegyik köteten érezhető, hogy első lépcsőfokként vannak jelen egy majdani életműben, de valamennyi bizonyítja, hogy fejlődőképes szerzőket ismerhettünk meg általuk.

Fotó: Horváth Florencia